Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-29 / 229. szám

NÉPÚJSÁG 1984. szeptember 29., szombat Irina Hurgina: A vőlegény Miért van az, hogy örökké elkések? Elkések, függetlenül attól, hogy milyen idő van, milyen a hangulatom, mi­lyen messzire kell mennem. Viszont tele vagyok jószán­dékkal. Már hajnalban kez­dem a fogadkozást: ma új életet kezdek, időben indu­lok el itthonról, nem fogok rohanni. Hiszen olyan ellen­szenves az az ember, aki nagy sebbel-lobbal megérke­zik valahová, a szíve a tor­kában ver, szeme kiguvad, és mégis — elkésett. Apám váltig mondogatja: „Micsoda utálatos szokást vettél fel mostanában? El­késni — cseppet sem intelli­gens, csúnya dolog, egyfajta tiszteletlenség. Hogy nem szé­gyened magad?!” Szégyellem én magam, igyekszem is, sietek is állan­dóan — de holtbiztos, hogy húsz perccel később érek mindenhová. Lám, most is: csak az egyik kezemen festettem még ki a körmöm, és csöng a te­lefon. — Tanya néni, miért nem jössz már? A mama azt mondta, hogy tízkor itt le­szel. — Máris indulok. Lolka. rögtön ott leszek. Figyelj az ablakból. — Jó, jó, csak gyere már, mert különben elkezdek rosszalkodni! — Csak ne ijesztgess! Szia! Rendben, majd befejezem a körömfeslést Lolkánál. Fu­tok. Inna úgy fél egyedül hagyni őt. Nem fontos, hogy... Lolka, a kis gyáva, már az ablakban vár, orrát oda­nyomta az üveghez. — Tánya néni, olyan jár­vány van nálunk az ovi­ban, hogy borzasztó! — Milyen járvány? Regge­liztél már? — De még mennyire! Ret­tenetes járvány! Olyan kis zöldes színű pöttyök nőnek az arcon. Tudod, úgy hív­ják, hogy bárányhimlö. Mi­vel jöttél? Autóval? — Ühüm. — Elmegyünk autózni? Tudod mit, adj nekem taná­csot. Melyik ruhám vegyem fel inkább: a zöld-fehéret, vagy a piros pöttyöset? — Vedd fel azt a rövid ■_ ujjú sárgát. — Nem, melegebb kell, mert megint köhögök egy kicsit. — Akkor inkább a pöty- työset. Öltözz fel, addig én befejezem a körömfestést. — Ügy gondolod, a pöty- työs jobban fog tetszeni? — Kinek? — Hát az embereknek. Majd az úton mesélek vala­mit. — Lolka. anyukád nagyon izgult? — Borzasztóan, szinte reszketett. Papa beadott ne­ki egy Valeriánát. A mama azt mondta: Tánya most is késni fog, ne félj egyedül. A papa meg: mitől félne, hi­szen maholnap hatéves lesz. De hogy lehet az, Tánya né­ni, hogy már olyan régóta mondják, és még most se vagyok?. . . És Tánya néni, fél az a diploma, kitől kell a mamának megvédenie? — A diploma, Lolka, az egy olyan munka, szóval a mamád tanulmányainak az összegzése. Megvédeni — azt jelenti, hogy anyukádnak egy bizottság előtt ki kell tartania a diplomában meg­fogalmazott álláspontja mel­lett. Nagyon jó a mamád diplomamunkája, a profesz- szor is dicsérte, azt mondta, hogy új távlatokat nyit a ve­gyi technológia területén. Kár volt úgy izgulnia. — A mama pedig azt, mondja, hogy a papa nyit új. távlatokat a szarvas kémia területén. — Nem szarvas kémia, hanem szerves kémia. Na, felöltöztél? Nem fog fázni a lábad? — Nem, indulhatunk . .. A kocsiban a hátsó ülés­re tettem a vázlatfüzetemet tartalmazó mappát, Lolkára is rákapcsoltam a biztonsá­gi övét, és elindultunk a központ felé. — Tudod mit? — mondta Lolka. — Elmondok egy tit­kot. Érdekel ? — Hiszen tudod ... — Tánya néni — szólalt meg újra hosszú hallgatás után. — Tánya néni, talál­tam neked egy vőlegényt! Lefékeztem. — Lolka, meg kell tőled halni! Tudod mit beszélsz? Miféle vőlegényt?! Micsoda hülyeségek jutnak az eszed­be?! — Szép vőlegény — gön­dör a haja, és sárga inget visel. — Mondd csak, Lolka, hát annyira csúnya vagyok én, hogy úgy kell engem férj­hez adni? — Szinte láttam, milyen lángvörös az arcom, és — mint mindig, amikor zavarban vagyok, vagy szé­gyellem magam — tüsszen­tenem kellett. — Nem, nem, Tánya néni, ne szomorkodj, nem vagy annyira ... a szemed kék, és még nem vagy olyan öreg. férjhez kell menned. Az öre­geknek már nem kell. Tánya néni, én nem szóltam a ma­mának, senkinek nem beszél­tem róla, de ő nagyon szép, majd meglátod. — Ide figyelj, Lolka, ha annyira tetszik neked, miért nem mész hozzá te magad?­Lolka belezavarodott. Nyilván gondolkozott már ezen, de . . . Az ablak felé fordult, megvakarta a tenye­rét, felsóhajtott. És mint ne­héz esetekben általában, most is másra terelte a szót — közben végiggondolta azt. ami nem volt világos. — Jaj, majdnem elfelej­tettem mondani. Lehet, hogy átvisznek az előkészítőbe . . Hé. öreglány, hova mászol? — ez a felkiáltás már egy gyalogosnak szólt az útke­reszteződésben. Lolka általá­ban nagyon érzékenyen rea­gált mindenre a forgalom­ban : egyeseket szidott, má­sokat sajnált, megint má­soknak olyanokat mondott, hogy „tűnjön el rögtön, mert különben kiszállok!...” A mi kocsinkra mindenki felfigyelt. A lámpáknál a ve­zetők kinézték az ablakon és mosolyogtak: Moszkva legbájosabb gyermekét lát­hatták maguk előtt. Divato­san vágott, boglyas, fekete fürtök, elbűvölő mosoly, mil­lió kis- szeplő és rendkívül nyughatatlan természet — ez volt Lolka. Már kétszer újra be 'kellett szíjaznom. Állandóan forgolódott, fel­felugrott, mutogatott és ka­pálózott. Már a szemem is káprázott belé. — Mi ez? Tudom, ne mondd meg, ez az Október tér. Igaz? És hová megyünk. Tánya néni? — Kukutyinba. — De igazán. Tánya né-, ni . .. — Most elmegyünk festé­ket venni, aztán, ha éppen kapható, veszünk egy tízes nyércecsetet. Aztán megfor­dulunk — és huss! — aho­vá csak akarunk! — Én tudom, hová aka­runk! Tudom! — ugrándo­zott Lolka. — A Fekete fo­lyóra! Megyünk? — Miért, mi van ott? — A vőlegény! — Már megint ezzel az os­toba ötlettel jössz ... — Neeem, Tánya néni, iga­zán, ott a vőlegény. — Már mondtam, hogy menj hozzá magad, te meg egyre csak fantáziálsz. — Egyszerűen... én még túl fiatal vagyok — felelte hirtelen elkomolyodva és ta­goltan .Lolka. — Lolka, ez a fogyatékos­ságod idővel elmúlik, majd megvár a vőlegény. — De hát majd én talá­lok magamnak mást, ezt ne­ked ... — Elhallgatott. — Menjünk el, Tánya néni! Jó? Na, kérlek, a Fekete folyó­ra. — Induljunk — mondtam, és hirtelen vele egyidősnek és — ki tudja, miért —szél­hámosnak éreztem magam. * — Hű, hogy megyünk! Senki nem előz meg ben­nünket! — Lolka lábát man ga alá húzva ült, és mártír képpel rágcsált egy almát. — Nem kérek többet, Tánya néni... — Egyed, mert különben visszafordulunk. Még egy^fa- latot sem nyeltél le, mind összegyűjtötted a, szádban, mint egy hörcsög. Lolka sóhajtozott, és nya­logatta az almát. — Lolka, megállunk, és addig nem megyünk to­vább, amíg meg nem eszed. — Eszem már, eszem . .. — Hangosan, hogy én is halljam, szétrágta, ami a szá­jában volt, felém fordult, és kinyitotta a száját: Á! — Mondd, Tánya néni, tehet- sé_ges festő vagy te? Felnevettem: -- Nagyon. Miért kérdezed ? — Mama azt mondja, hogy tehetséges vagy, de én nem tudom. — Én sem tudom. Lolka elhallgatott. Hát, hiszen valóban nem tudom, gondoltam én. Sokak­nak tetszenek a képeim, a főiskolán a legjobbak között vannak, de hát ez nem mérv­adó. Tudni akarom, milyen vagyok, különben képtelen vagyok dolgozni. Már két hónapja, hogy semmi sem sikerült, csak összemázolom egyik vásznat a másik után. és úgy érzem magam, mint egy zsákban: nem kapok levegőt. Azt hiszem, minden festő a maga módján értel­mezi a szépséget, mindnek saját szépségeszménye van. Még a legjelentéktelenebb­nek is kell, hogy legyen, mert máskülönben hiába vesz ecsetet a kezébe. De én eddig még semmiféle saját szépségeszményt nem fedez­tem fel, a másokéval élek, ezért is nem sikerül semmi. Azóta, hogy erre rájöttem, minden sokkal rosszabb: a mappa csak húzza a karom, és annak sem tudok örülni, hogy van egy új tízes nyérc­ecsetem. Előre tudom, most mi következik: egy alkalmas helyen felállítom az állvá­nyom, kiválasztom a megfe­lelő tájrészletet, feltűzöm a rajzlapot, és kihozok egy ak- varellt. Arra, hogy ezután mi következik, rágondolni se szeretek. Leveszem a kész képet, és úgy teszem be a mappába, hogy rá sem pil­lantok, mert becsukott szem­mel is tudom, mi van rajta, nem érdemes nézegetni. Én, Tánya Kusztova nem vagyok rajta, nem, semmiképp. És az a furcsa, hogy nem is tu­dom, miképpen kellene raj­ta lennem. Lehet, hogy nem is kellene, lehet, hogy mind­ez hiábavaló, hülyeség, hiú­ság csupán. Hiúságok hiúsá­ga — így összegzem magam­ban Rumjancev professzor. Liharjov, Anna Palna Beszk- rilaja és Terpszihorának, ennek az öreg rókának a szépségeszményét. Nincs ben­nem isteni szikra, ami — képletesen — lángra lob- bantaná az ecsetemet. Hol­nap leszek huszonegy éves, eleget vártam, nem hiszem, hogy ezután sikerülne. Hi­szen ha ... — Miért nem kérdezed meg, hogy hívják? — Micsoda? Kit? — A vőlegényt. Miskának hívják. Mondjam a családi nevét is? Olyan vicces: Szu- rovoj. Ugye vicces? — Borzasztóan. — Most már neked semmi sem vicces? Mi? — Lolka kicsit forgolódott, másik lá­bát tette fel az ülésre, rá­könyökölt, tenyerébe hajtot­ta a fejét, és felsóhajtott. — Mikor érünk már oda? — Már itt is vagyunk. Egy emelkedőn haladtunk fölfelé. Leírt a hosszú, kes­keny folyó partján egy egész sátorváros terült el. Tarka sátrak, színes gépkocsik és a zöldes színű sima víztükör — szép látvány volt. Ám hirtelen, egy kanyar után — mintha egy igazi szibériai zuhogó lenne — őrült sod­rása támadt a víznek, és ezen a helyen furcsa, him­bálózó kapukat helyeztek el, mintegy húsz—huszonötöt. A parton két úszósapkás férfi egy felfelé fordított kajakot vitt — még innen is látni lehetett, hogy milyen vize­sek. Voltak, akik hosszú evezőket cipeltek, mások a tűz mellett szárítkoztak. •— Vízi slalom, közölte Lolka precízen, mint egy rá­dióbemondó, és aggódva né­zett rám: nekem tetszik-e? — Ezt meg honnan tu­dod? — ‘kérdeztem, és fel-, sóhajtottam, olyan fantaszti­kusan szép volt ez a lát­vány. — Hát tudom — felelte nagyon határozottan Lolka, és kinyitotta a kocsi ajta­ját. Árnyékba vittem a kocsit, kivettem a mappát, és oda­léptem Lolkához, aki a tü­relmetlenségtől már nem bírt egy helyben maradni; azt hittem, mindjárt felbög egy motor, és felszáll vele. — Na, siess már, indul­junk, mit vacakolsz, Tánya néni ... — ugrándozott, majd a kezembe kapaszkodva ör­dögi gyorsasággal húzni kéz-, dett maga után lefelé a lej­tőn. Futottunk a parton a lár­más, tarka, vidám tömeg felé. Oda, ahol legnagyobb sodrása volt a víznek, ahol legsűrűbben voltak elhelyez­ve a függő kapuk. A mellettünk elhaladó emberek ránk pillantottak — komikus lehetett, amint egy szaladó kislány teljes erejéből húz maga után egy termetes leányzót, akinek lábát egy otromba mappa verdesi. Lolka hirtelen megállt, felugrott, intett a kezével, és felüvöltött: — Miska! Szu- rovoj! A folyó csendes szakaszán egy mulatságos, delfin for­májú kék-fehér csónakban egy tréningnadrágos, mentő- mellényes fiatalembert pil­lantottam meg, erőteljes eve­zőcsapásokkal, gyorsan ha­ladt. Később megtudtam, hogy ez a szimpatikus, egy- üléses kis csónak a kajak. A fiatalember hátranézett, nyugodtan megfordult, és el­indult a part felé. — Nézd, nézd, ez ő! — rángatta a kezem Lolka olyan képpel, mint egy iga­zi házasságszerző. Na, hogy tetszik? Könnyedén, mint egy lab­da, egy magas fiatalember szökkent a partra. Széles váll, keskeny csípő — ideá­lis termet. Kicsit hunyorí­tottam. ö levette úszósapká­ját, lehúzta térdig feltűrt nadrágja szárát, és intege­tett nekünk. Lolka megug­rott, hanyatt-homlok rohan­ni kezdett a fiatalember .fe­lé; odaérve lelkesülten ug­rott a nyakába. Az jóságo­sán és gyöngéden mosoly­gott, alig pelyhedző bajuszát simogatta. Ránézésre úgy ti­zenhét éves lehetett. — Ez Tánya néni — mondta Lolka. — Ez pedig Miska. A fiatalember vizes kezé­vel megszorította a kezemet — vasmarka volt. Zavará­ban rövidlátóan hunyorgott. — Megvolt az esküvő — szólalt meg halkan Lolka, és kezébe rejtette az arcát. * . . .Kicsikém, majd ha nagy leszel, megérted, hogy miért — magyaráztam Lói­kénak. Kettesben mentünk a parton, Miska a starthoz in­dult — hamarosan ők kö­vetkeznek : a Szurovoj— Martinov páros. — Lolka, az emberek akkor házasodnak össze, ha szeretik egymást, de én nem szeretem őt, és nem is fogom megszeretni, hiszen még olyan fiatal, egé­szen kisfiú. — Te is egészen olyan vagy, mint egy kislány — hüppögte keserűen Lolka. — Csak éppen más évjá­rat. — Akkor most mi legyen? — Ugyanaz, ami eddig volt. Nagyon kedves fiú, szívesen barátkozom vele, hisz nem feltétlenül kell az embereknek összeházasodni­uk. Igaz? És nagyon szép tőled, hogy elhoztál engem ide — itt olyan érdekes minden, nélküled ezt nem fedeztem volna fel... Na. ugye már nem sírsz, Lolka? Minden rendben? Nézd, mindjárt Szurovoj követke­zik. Lolka lábujjhegyre állt, utoljára az illendőség ked­véért még hüppögött egyet, aztán futni kezdett a start felé. Szurovojék előtt most még két másik páros küzdött a pontokért. Nem könnyű a dolguk: minimális pont­veszteséggel, azaz a himbá­lózó jelzők érintése nélkül, a lehető leggyorsabban meg­tenni a távot. ’ — Lolka! — kiáltottam. — Nézd, Szurovoj elindult! Lolka lábujjhegyre állt, kicsit felugrott, aztán mind­két könyökével „dolgozni” kezdett; mint egy kis fúró, elindult a tömegben. Én szo­rosan a nyomában. A kajak gyorsan haladt előre. A fi­úk összehangoltan, fegyel­mezetten eveztek, finoman vették az első öt akadályt. Lolka közvetlenül a víz mellett futott, és egyre kia­bált: Hajrá! Hajrá! — Jól mennek. Erős páros. Benne kell lenniük az első ötben. Jobbról, jobbról vedd! — hallatszott mindenfelől. A fiúk a legnehezebb ka­puhoz, a huszonkettedikhez értek. Eddig csak két páros­nak sikerült itt hibátlanul átmennie. A tömeg egy em­berként nyomult a huszon­kettedik kapu felé. A páros a jelzőhöz ért, a csónak megpördült, egy evezőcsa­pás: a kajak egy lendülettel bekerült a tajtékzó hullám­törésbe, de máris kijött — farral. — Hurrá! Hurrá! Bravó! Hajrá! Hajrá! — kiabáltak az emberek, és tapsoltak, in­tegettek, nevettek. Csak én álltam mozdulat­lanul egy helyben, mintha a Hétfejű Sárkány a buzogá­nyával térdig földbe vert volna. Mint egy pillanatfel­vétel, újra meg újra elsuhan előttem az életnek ez a most elkapott pillanata. Állok, te­kintetemben közöny, számon egy bárgyú mosoly; azért mosolygok, mert már nem ülök többé abban a zsákban, az otromba mappa sem húz­za többé a karomat, mert már pehelykönnyű, és az ecset, az új, tízes nyércecse­tem immár harcba, munká­ra vágyik. A fehér tajtékos víz, a hosszú, keskeny csónakban ülő két* fiú élénksárga or­kándzsekije és sötétsárga úszósapkája, a két boldog, majd hirtelen újra elkomo­lyodó arc, a valódi, de fe­gyelmezett örömkitörés — valami, ami olyan eliramló és megfoghatatlan volt ed­dig, az most egyszerre oly hihetetlenül fontos, világos és megfogható lett, mint egy felfedezés. Kiváltam a tömegből, leül­tem egy kis halomra, álla­mat a mappára támasztot­tam. Tüdtam, hogy végre- valahára eltűnt a bennem levő gyűlöletes üresség, si­került felfedeznem azt, ami­ről álmodoztam: az élettől való megittasodás szépségét. Egyszerre megláttam azt, amit Rumjancev professzor és Liharjov nem látott, és amit soha nem fog meglátni Anna Palna Beszkrilaja és Terpszihora, az öreg róka. Most már csak ez létezik, csak ez a fontoj: az élettől való megittasodás szépsége; ez adhat erőt ahhoz, hogy ne csak elfogadhatóan feste- gessek, hanem fessek. — Hát ezt megcsinálták! — mondta Lolka, és török­ülésben mellém telepedett a fűbe. — Közvetlenül a part­nál felfordultak. Átmentek minden kapun, és felfordul­tak. i — Szándékosan tették. Örömükben. Lolka valahogy furcsán nézett rám, és kuncogott. — Mit ülsz itt? Gyerünk oda, azok ott olyanok, mint­ha a vízből másztak volna elő. — Ök onnan is másztak elő valóban. Harminchárom dalia. — Olyan volt a han­gom, mintha erősen meg let­tem volna fázva. Lolka zavarában ismét kun­cogott, és gyanakodva nézett rám. Lassan, megfontoltan felállt, tartójánál fogva fel­emelte a mappát, és nekive­selkedve néhány lépést tett vele. — Egész könnyű. Igaz? — fújta ki magát. — Igaz — mondtam, és arra gondoltam, hogy nála jobb barátom még sohasem volt. Somi Éva fordítása Arcok közelről Oroján István — Battonyán születtem, ott voltam gyerek, és bár most Gyulán van a csalá­dom, az otthonom, mégis a szülőfalumban szeretném be­fejezni az életem — mondja Oroján István. Persze, erről a befejezés­ről még korai beszélni, hi­szen a tanár-lapszerkesztő- képzőművész férfi még előt­te van sok alkotó évtized­nek. — Tanárként a gyerekek szín- és formavilágát igye­keztem nyitottá tenni, életre csalogatni. Most a Foaia Noastra tördelő szerkesztője vagyok, ez jelenti családom­nak a mindennapi kenyeret. Mint képzőművész bejártam az amatőrség összes stáció­ját, s az elmúlt évben lettem a Művészeti Alap tagja. Ami­kor a tanárképző főiskola hallgatója voltam, Szegeden volt az első önálló .kiállítá­som, s azóta általában két­évenként esett bemutatko­zásom a fővárosban és vi­déken sokfelé. Részt vettem az alföldi és a dél-alföldi tárlatokon. — Különösen egy nonfi­guratív alkotónak, amíg elis­merik, elfogadják, bizonyára jókora küzdelmei vannak. — Mint ahogy az élet egyetlen dolgában sem, úgy a művészetben sem jöhet lét­re bármilyen érték előzmé­nyek nélkül. Leonardo, Mi­chelangelo, Giotto nélkül nem lehetett volna Picasso, Csontvári vagy Kassák. És mint ahogy a magzat egyéni fejlődése során fő vonalai­ban végigjárja a törzsfejlő­dés évmillióit, hasonlóan van ez a legtöbb alkotóval. Kezdeti munkáimban én is figurális kompozíciókkal dolgoztam, és csak lépésről lépésre jutottam el ahhoz a formarendszerhez, amelyben most el tudom mondani a világról való érzéseim. — És a befogadó közönség mit szól az alkotásaihoz? Megteszi-e az emberek nagy tömege is a „törzsfejlődés” állomásait? — Minden közízlést rom­boló, silány piaci hatás elle­nére úgy látom, van remény. Talán ha a gyerekekkel kezdjük a terfnészet, a szép­ség megszerettetését, ők majd felnőttként is új szem­mel, modernül jobbítóan tud­ják majd élni, formálni a vi­lágukat. Korábban a tanít­ványaimmal, később a saját gyerekeimmel próbáltam megízleltetni a színek, a harmonikus formarendszerek izgalmasan szép játékát. Az ifjú emberek nyitottsága, fantáziakészsége mindig megerősített abban, hogy jó úton járok. Érdemes szá­mukra olyan játékokat ké­szíteni, olyan környezetet alakítani, ahol jól érzik ma­gukat, s szükség van ak­tív jelenlétükre. Természe­tesen a felnőttek is alakít­hatóak, bár egy-egy köz­épület vagy irodahelyiség ki- festésekor nem tudom el­képzelni, hogy miért oly bos'szantóan harsány, rikító vagy éppen unalmas, sem­mitmondó színekbe nyomják a pemzlit, amikor egy kis érzékkel, jóindulattal lehet­ne sokkal szebben is for­málni a világot, önmagun­kért felelősek vagyunk mind­nyájan, akik tervezzük, épít­jük a környezetünket, akik éljük, itt és most, a minden­napjainkat. Andódy Tibor J

Next

/
Thumbnails
Contents