Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-15 / 217. szám
NÉPÚJSÁG 1984. szeptember 15, szombat Don cső Concsev: Farkaskölykök Ezen a télen késett a hó, de Szilveszter éjszakáján megjelent Kadir álmában. Először apró szemű eső esett — melyet a Balkán felől sodort a szél —, majd a cseppek megduzzadtak, délutánra pedig átellenben, az erdő melletti tisztás hófehér palástot öltött. Éppen ideje, mondta Kadir, és megparancsolta fiainak, hogy ne adjanak enni a vadászkutyáknak. Látta álmában, ahogy a fiai futkosnak az udvaron, ahogy pajkosan játszanak, és boldogan gondolta magában: mi lehet örömtelibb és szebb ezen a világon annál, hogy az ember nézi fiainak játékát? Kadir fölébredt — a hegy pedig átellenben valóban fehér palástot öltött. Kiment az udvarra, és csöndesen füttyentett. Kemal és Sarasz — így hívták a két kutyáját — egy szempillantás múlva a lábánál vagdalkoztak farkukkal. — Adtatok nekik valamit tegnap? — kérdezte a fiait, és rosszallóan szemügyre vette őket. — Nem — válaszolta kis idő múlva a nagyobbik. — Hiszen vadászni mész. — Jól van — mondta Kadir. — Indulok. Az idő is jó most. A fiai egy szót sem szóltak. Folytatták foglalatosságukat a fatönk körül. Az egyik vékony ágakat huzigált elő komótosan, a másik pedig feldarabolta őket a tönkön. Kadir álldogált még egy kicsit az udvaron, nézte fiainak erős hátát és karját, miközben kutyái lábánál hízelegtek — felsóhajtott, fogta a puskáját, és útnak indult. Miközben leereszkedett a vízmosás felé, és kutyái cikcakkos sárga nyomokat szórtak szét őrült módjára a vékony havon, fejszéjének tompa csattanásai csöndesen melléje szegődtek. Valami édes-kéjes érzés áradt szét benne, megállt, hátrafordult, hogy lássa a kutyáit, és rágyújtott egy cigarettára. Gyötrelemmel is terhes volt — természetesen — a fiai iránt táplált szeretet és a róluk .való gondoskodás. El akarták hagyni. Hogy a városba menjenek dolgozni. Tanulni. Lakótelepen élni, mint a többiek —, hogy darabokra tépjék a szívét.. . Átugrott a vízmosás másik partjára, a kutyák vele együtt — a lánc éles csörgése pedig a víz robajával szállt tova. Megpróbált, természetesen, kevesebbet gondolni rá, a gondolat azonban lassan és vigasztalanul falta föl a lelkét — a vízcsöppek is bizonyára így falják föl a sziklát. Az anyjuk csak hallgatott, és csillogó szemét fájdalmasan Kadirra szegezte. Kadir önmagát kérdezte, kérdezte az istent is: jól teszem, ha visszatartom őket? — Hej, Kadir, Kadir! Jól teszed ? Mindig ugyanúgy felelt önmagának — hiába, a gyötrelem ugyanolyan maradt. Ha elengedi őket, nyilvánvaló, hogy elveszett. Ha nem — továbbra is mellette kínlódnak, miközben szemük már a messzeségben jár. Kadir felsóhajtott, eldobta a cigarettáját, és lehajolt, hogy megszabadítsa kutyáit a lánctól. A kutyák, mint az őrült, előrerohantak, pofájuk megnyúlt a hó fölött, és belefúródott a bozótba . . . Kis idő múlva Garasz kétszer felvonított. Valaki lőtt egyet a távolban, egészen az erdő másik szélén. A visszhang belehasított a fehér reggeli csöndbe. Kemal is felvonított. Kadir levette válláról a puskát, és hüvelykujjával lassan meghúzta a ravaszt. Megkezdődött a nap, megkezdődött az élet nagy igazsága — bizsergett a vére, és a gyötrelem felhőként emelkedett ki testéből. Kadir puskával járja az erdőt, kutyái szaglásznak, nyomulnak előre, az idő csodás ezen a hófehéreden reggelen — gyönyörködhet-e a lelke ennél derűsebb képben? Lassan megindult előre, mindent látó, tapasztalt szemmel, gondolatai meg gyorsan elkezdtek hátrálni addig a pontig, amivel ki volt töltve az élete. Farkasokra vadászott — messzire eljutott a híre, jóval a balkáni vidéken túlra. Harminc éve csinálta már ezt sikerrel, ezalatt száztizenöt vonást vésett a gerendára. Minden farkas után egyet. Mindegyikkel ugyanúgy bánt el. Fejszével és fedeles kosárral. Kadir csöndesen elmosolyodott — teljes harminc éven keresztül ugyanígy mosolygott, míg mások csak ámultak-bámultak. Mert olyan egyszerű volt — akkor megy oda az ember, amikor nincs ott az anyafarkas, kiveszi a kölyköket a lyukból, beteszi őket a kosárba és kész. Kadir, persze, egy kicsit hazudott. Némely apró, végzetes jelentőségű dologban. Úgy, ahogy minden elismert, valamihez értő igazi mesternek hazudnia kell. Kadir például azt hazudta, hogy minden a lyuknál dől el. A száztizenöt kölyök közül azonban egyet sem lyukból húzott elő. A kölykök mindig a vackukban voltak, fent, a földön. De félelmes, áthatolhatatlan tüskés bozótban. Szederbokrok, kövek, gallyak hálójában. Messzeföldön híres művészetének fele vasakaratból és türelemből állt, abból, ahogy bekúszik a bokrok közé. Ami a másik felét illeti, ez abban a képességében rejlett, hogy megtalálja a kölyköket. És ebben megvolt Kadirnak a saját, nagyapái által századokon keresztül ráhagyományozott igazi titka. Amit senki nem tudott pontosan, annak ellenére, hogy olyan egyszerű volt. Senki sem figyelt arra, ami egynémely reggelen történik valahol az erdőben, és Kadir magához veszi a kosarat és a fejszéjét. Senki, csak ő, és elhatározta, hogy később a fiait is megtanítja erre. Fejből mesélte el nekik, úgy mutatta meg, hogy lássák: milyen egyszerű. „Járod, fiam, az erdőt, és bozótos helyeket keresel. Sűrű cserjéket, tüske- és szederbokrokat. Rájuk lelsz, ne feledd, kivársz egy szép reggelt, amikor derűs az idő, és bő harmat lepi el az erdőt. Nézz figyelmesen a sűrű bokrok fölé! Látod azt a vékony párát, mely lassan fölemelkedik? Ott van a farkasok vacka”. „És az anyjuk?” „Vagy a kölykök mellett van, vagy még nem tért vissza”. (Kadir csöndesen mosolyog — miből tudod meg, merre van az anyjuk?) „A harmat ezüstös-kövér, fiam — fordulj hátra, és nézd meg lépteid nyomát!" „Igen, jól látom mögöttem”. „Rendben. Indulj most el erről a helyről, és jól figyelj! Tégy egy kört a vékony pára körül, míg ismét visszajutsz lépteid nyomához! Láttál farkasnyomot? Ugye nem? Akkor az anyjuk még nem tért vissza. Itt a kosár — indulj!" Valóban, ez volt minden. Kadir oly sok éven át tudta csinálni — a veszélyben erősen, a sikertől büszkén, szinte mindig hiba nélkül. De voltak kellemetlen percei is — néha az anyafarkas meglepte. Alig pár lépésre állt a kosár mögött, és jelenlétére erősebben vert a szíve, a keze meg elzsibbadt, miközben a fejszét szorította. De tudta az apjától, hogy minden állat számára az embert megtámadni a legnehezebb. Mindig erre hagyatkozott, és győzött. Csak egyszer kellett harcolnia. Amikor a falu közelébe ért, a kölykök felsírtak a kosárban, és az anyjuk egyszer csak rávetette magát. Fejszéje azonban gyorsabbnak és erősebbnek bizonyult. Csak egy karmo- lás maradt az arcán — a támadó az utolsó pillanatban hozzáért a mancsával. Az utolsó, legrejtettebb titka pedig az volt, hogy hosz- szú éveken keresztül anyafarkasok szemét látta álmában. Sokféle tekintet vésődött emlékezetébe, sokféle helyről — de valahogy mindig egyformák voltak, mint az ikrek. Dühödt anyák szemei, a távolodó kosárra meredve — telve kétségbeesett, elfúló szűköléssel. Erre gondolt Kadir éjjelnappal, télen és nyáron — miközben megvonta a vállát, és így szólt magában: A farkas fenevad. Megtámadja a juhokat. El kell pusztítani. Az emberek minden elpusztított farkas után bőkezűen megfizetik. Valamiből élni kell, nem igaz? Kételyeit nem úgy fogalmazta meg: helyesen cselekszik vagy sem, végezte a mesterségét, megvonta isten előtt a vállát, és élte az emberek életét. Emlékeiben elmerülve az első pillanatban nem vette észre a nyulat, de aztán megfordult, odaszaladt. és lőtt. Amikor odaért, látta, "hogy Garasz már a nyúl bordáját tördeli, és véres szájával ci- bálja az állatot. — Hé! Hé! — kiabálta. — Ereszd el! Köszönöm, fiam, nagyszerű!... Két órával később, amikor ismét átugrotta a vízmosást, az udvar felé fülelt. El akarta kapni a fejsze tompa csattanásait, a fejszéjét, mellyel fiai dolgoztak. De csönd volt. Kadir felkapaszkodott az udvarhoz, megkötötte a kutyákat, a nyulat pedig felakasztotta, hogy majd megnyúzza. Bement fölmelegedni fiai anyjához, aki a tűzhely mellett ült. — Hol vannak a fiúk? Az asszony nem felelt. Kadir várt egy kicsit, majd megfordult, hogy a szemébe nézzen. — Miért hallgatsz, ha kérdezlek? Az asszony egy szót sem szólt — szemét egyre csak Kadirra függesztette, alsó ajka pedig remegett. — Miért hallgatsz? — ordította félelmes hangon Kadir, és lehajolt, hogy megrázza. Fiainak anyja vállat vont, ajkába harapott — szemét pedig Kadir arcán felejtette. Kadir már látta ezeket a szemeket — valaha, valahol, ugyanezeket —, és senki sem tudta nála jobban, mit jelentenek. — Hazudsz! — ordította Kadir.— Visszajönnek! Mind a ketten! Már estére, hallod! És lassan a szótlan asz- szony mellé rogyott, és egyre erőtlenebbül ismételgette: „Hazudsz! Te hazudsz! És ne nézz így rám, hallod!" Mintha így akarná visszahozni a kölykeit, vagy így akarná kihúzni őket valahogy — varázslattal — a félelmes nagyvilág felé örökre eltávolodó kosárból. Fordította: Adamccz Kálmán Határhelyzetek és belső történések Fülöp Ilona kiállítása a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban A Munkácsy Mihály Múzeum látogatóinak többsége átszalad azon a két termen, ahol szeptember 23-ig az orosházi születésű művésznő, Fülöp Ilona tusrajzai, litográfiái láthatók. Azon kevesek, akik megállnak hosz- szabb időre egy-egy kis történés előtt, megrendítő, de fontos ismereteket kapnak emberről, világról. Kemény dió Fülöp Ilona művészete. Képein mindig történik valami, továbbme- sélésre késztetnek, irodalmi- as asszociációkat indítanak. Képeinek vákuumos terében földöntúli, fantasztikus lények és emberek mozognak (lebegnek, úsznak) száguldanak. Együtt kavarog a volt, a van, a jelen és a jövő, érzelmek, indulatok gomolyganak drámai erővel feszítve a képkeretet. Visz- szájára fordított világ ez, akár Kafkáé, aki a lét végső értelmét kereste, a kimondhatatlant ostromolva. Mégis ismert dolgokról, emberi tapasztalatokról szól, sorsszituációkat idéz fel érzékletesen, átéléssel. Művészete az emberi egzisztencia határhelyzeteinek, lehetőségeinek belsővé tétele és művészi kivetítése. Az embertől elidegenült a világ, az elidegenedett társadalom megöli az egyéniséget. Az ember bűnösnek érzi magát ebben a világban, mert a létezés kedvéért feladta, elárulta a létét. Keresi a kivezető utat, amely ellentmondásos, hiszen kiszakad ebből a világból, de hogy visszataláljon, keresi a kapcsolatokat. A kiszakadt ember ugyanis önmagában gyenge, nem tud önmaga lenni. Kierkegaard mondja: „Aki etikailag él, annak önmaga a saját feladataként jelenik meg”. Fülöp ezt a feladatot vállalja, amikor a következő kérdéseket teszi fel: mi az ember, mi vagyok én, mi a helyem, az ember helye a világban, miért nem tud felülemelkedni puszta létén? Arra vállalkozik, hogy a szentágostoni döbbenettel — „Iszonyú mélység az ember!” — átélje képzeletében az „embert". De nem önmaga érdekli, hanem az öröktörvényűt, az igazat kutatja. Kusza, átlós vonalai behálózzák az egész emberi létet. Lehatol a legmélyebb rejtekekbe, titkot meglesni. Hallhatóvá, láthatóvá teszi a belső csendet, a belső történéseket. Szemléletét összetett ember-értelmezés, valóságlátás jellemzi. Az embert mint történelmi- társadalmi lényt szemléli. Ezért műveinek nem egy, hanem több olvasata van tartalmilag és ikonográfiáiig egyaránt. A „Vizparti látomás” például lehet vízió, lehet a kiszakadt, szorongásos ember látomása, vagy bűntudatunk mechanizmusának szüleménye. Sorolhatnám Néhol kusza mondatokkal, szótörédé- kekkel, vagy éppen képverssel szaporítja a vizuális kódrendszert, hogy további asszociációkra provokáljon, így illusztrációi sem mindig illusztrációk, hiszen maga a vers is szimbólum nála. (Illusztrációk G. K. verséhez, Babits-illusztrációk stb.) Előfordul, hogy tematikailag teljesen egyértelmű a kép, azonnal megzavarja valamilyen módon az egyértelműséget. Akár váratlan formaelemekkel, akár úgy, hogy az egyértelmű jelentést ütközteti a tudatalattiból felszínre hozott szimbólummal. Belső dadogás című rajzain határozott vonalakkal körülrajzolt emberi arcok és alakok néznek velünk szembe, de a felszabdalt, helyenként folttá kuszáit vonalakkal, melyeket formailag rezegtet, a belső bizonytalanság érzését eleveníti fel. Madárkiállítás című rajzain a kiáltást a fa, testesíti meg, felborzolt, szálkás, dia- gonálisan rajzolt testével, koronájával, A fa, amely a művészetben ősidők óta a halál, a jövőnélküliség, a traumák és a tragédiák jelképe, így transzponálódik át a madarak jajkiáltásává, ezzel az egész emberiség jajkiáltásává. Fülöp Ilona nem másolja a világot, hanem megmagyarázza, hanem újraalkotja, és ebben az újraalkotott világban az emberi-társadalmi valóság meghatározó vonalai sűrűsödnek össze. Ha hazai analógiákat keresünk Gross Arnoldra és Kondor Bélára, ha európait, Boschra és talán Picassóra utalhatunk. Ha eszmeiségének magyarságát kutatnók, a „bartóki modell" ötlik eszünkbe. ' Fülöp Ilona fiatal művész, de művei, melyek mind történések, aktív szituációk és pszichikai események, arról árulkodnak, hogy máris megszenvedte a tudás birtoklásának minden kínját. Tehetsége és emberi tulajdonságai sikeres kibontakozást ígérnek. Művészete megérdemli az elmélyült szemlélődést. B. Túrok Margit Fülöp Ilona: Dadogás Andrej Germanov: Múlt idők Olyan napokban éltünk, amikor a férfiasság szégyen volt, a becsület — iszonyú bátorság, a gondolkodás — bűn. Férfiasságunk megrothadt. Igazságunk megmérgezett minket. Gondolataink megvénültek, és születetlenül meghaltak. Nem volt szellőző nyílásunk. Jég alatti halak voltunk. Közülünk a legbecsületesebbek elestek. A legtisztábbak lezuhantak, mint a madarak a horizontról. És mi másutt kerestük az okokat — még egy erős és gyengéd emberi szív sem volt elég erős ahhoz, hogy léket vágjon. Utunkat szétrobbant emberi szívek jelezték. És kivirult a pipacs. Pipacsok az országút mellett. Utassy József fordítása Fülöp Ilona: Illusztrációs vers
