Békés Megyei Népújság, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
1984. augusztus 11., szombat o Pataki Edit: Dézsatündér Merre tart a magyar próza? Nevettél, amikor azt mondták, hogy felcsaptál dézsatündérnek. Nem volt jó kedved, de megörültél ennek a csöppnyi humornak, amelyet ez a visszás helyzet szült. Féltél. Az új hely szokatlansága nemcsak a?, ismeretlenség szorongását jelentette számodra : a félelmet is, hogy meg tudsz-e gyökerezni itt, kicsi és idegen. Mentél Inci után, ő csapkodott, te meg, bizonytalanul, úgy mentél utána, mintha most tanulnál járni — féltél attól, ahová vezet, de attól is, hogy itt hagy magadra. Söprögetni kellett. Ezt tudtad, egy kicsit megnyugtatott a söprűnyél ismerős szorítására hajló markod — az öltözőszekrények idegenek voltak, mocskosak, tetőtől talpig, alattuk és rajtuk fonnyadó almacsutkák. Fel- rémlett benned, hogy egy nap alatt nem koszolódhat minden ennyire össze, hogy ezek a múlt héten se takaríthattak, de söpörtél — jobb volt, mint a gondolkodás. Találtál két forintot, először megörültél neki, aztán úgy nézted, mintha egy idegen világ hírnöke lenne, hiszen pénzt keresni jöttél ide — pénzért, azért, hogy eztán dolgozó és kereső ember légyé] te is, mint apád és anyád. Ebben a pénzben testet öltött előtted a jövő: négyszázötven ilyen pénzdarabot fogsz megkeresni havonta. Kimostátok a zuhanyozót, a W. C.-t — holnaptól egyedül csinálod az egészet —, aztán volt egy kis szabad idő. Az építkezés! A barangolás a malteros vödrök és az állványok közt — igen! Valami megrendítő van az ember és alkotásai aránya közt. Szemed láttára nő a fal: oldalanként emeli a daru karja, ragasztja két-há- rom ember — felmászhatsz, megnézheted, körbetapogat- hatod. Parányinak és hatalmasnak érzed magad — elveszel az anyag hatalmas tömegében, de ugyanakkor valami szokatlan, eddig ismeretlen érzés: az öröm, a felismerés tudata jár át: ha közéjük álltái, a te műved is ez, rész vagy az egészből, egy vagy az alkotók közül. Először vetkőzöl neki a mosogatásnak, mindent le kell vetni. kombinét és melltartót is, csak az idétlen munkaköpeny van rajtad. Muris vagy, ahogy ott állsz, tehetetlenül és kiszolgáltatottan, a ruhaujjak a bokádig érnek, a köpenyalj a papucsod orrát verdesi. Tűröd, hogy Inci keményen megmarkoljon, kihajtsa a gallért, felgyűjre az ujjakat — még mindig nem tudod, éled-e vagy álmodod az egészet, a mai napból még csak a seprűnypél volt reális. Inci kötényt köt eléd. hóhérkötény ez, kemény és hosszú, még a köpenynél is hosszabb, egyik madzagja fent vágja a nyakad, a másik körbetekereg a derekadon. Nem kell sok. hogy bebizonyosodjon: létfeltétel ez a kötény, nélküle akár leúszhatnál a leeresztőn. Aztán — hirtelen jön az egész, mint a hegyomlás — az ablak megtelik edénnyel, minden rekesze tömve van. Mint a motolla, jár a karod, egyre újabb tányérokat halmozol a kagylóba, nem fér már több. A víz kihűlt, cserélni kell, míg lefolyik, dörzsölöd a hideg zsírt a műanyagról. A leeresztő eldugul, stigárszerűen állnak ki belőle a káposztafoszlányok. Agyadból minden eltűnt, csak az eóényhegy van, csak az létezik, minden más elvesztette realitását' Gépiesen emeled ki a tányért, törölöd ki jobb kézzel a belsejét. a külsejét, dobod el a habbal, veszed a másikat, törölöd, fordítod, törölöd, eldobod. Aztán elölről és aztán újra. újra. Hatszázszor? Ezerszer? Hatszáz ebédes van, hatszázszor tálca, leve- ses, főzeléke^ tányér. Közben kanalak, poharak. A számok sincsenek már, nincs hatszáz és ezer, csak tányér, tányér a végtelenségig. A kendő a hátadra csúszott — nem tudod, hogyan került a fejedre, a hajad izzadt csomókban tapad a nyakadhoz, a hóhérkötény két oldalán apró melegvízlökések érik a két oldalad. Papucsodban víz áll, arcodról kerek gyöngyök gördülnek a kagylóba, orrod telítve a moslék szagával. Reggel még voltak benned miértek, most eltűntek; ez még a pokolnál is rosszabb, mindjárt összeesel. Derekadban minden elmosott kis tányér után kis biccentés, a hóhérkötény — mit mondott Inci, miért hóhérkötény? — lebomlott, ügyetlenül bogozod össze vörösre főtt ujja- iddal — hát vége sose lesz? Inci segít, lármásan és dühösen, csontod megcsapja a műanyag tányér, szemedbe fröccsen a víz. Mintha másfél óra óta először vennél lélegzetet. A mosogatóablakon túl telt az ebédlő, az emberek esznek, félóra ebédidő, hatszáz ebédes — hány lehet még hátra? — Tündérke, egy pohár vizet! — s a mosléktól síkos ujjaiddal vigyázva fogod a poharat, kis dézsatündér. Üjabb edényhalmaz, Inci mint a gép, te csak egy karja vagy, mennyivel köny- nyebb így. Nézed a mozgását, ing és hajladozik, köny- nyedén, vidáman, lélekkel, te itt szeretnéd hagyni az egészet, megint felébredt a miért. Lehetne mást is, könnyebbet, szebbet — de itt van Inci, énekel, izzad. S már látod magad: te is nemsokára fürgén és ruganyosán hajladozva, kicsit biccentve minden tányérnak, verejtékezve és vörös kézzel — de csinálod. Megcsinálod, mert meg tudod csinálni. Ha Inci is meg tudja. .. Még sose szöktél meg semmi elől. Ebédelni nem tudsz. Túl erős a moslékszag az orrodban, a zsíros tapintás ujjaid hegyén. Behunyt szemed előtt mosatlan tányérok tornyosodnak, karodban nincs izom, hogy megmozdítsa őket. Lehetne mást is . . . — Tündérke, egy pohár vizet! — a darus az, a gép ura, az épületek ura, s te ugrassz, kis dézsatündér, s vigyázol, nehogy mocskos legyen a pohár. Amerre az egész világé: két elkülönülő, egészen ellentétes irányba. Az egyik a mind elvontabb, áttételesebb, játékosabb, stilizáltabb, szinte már öncélúan költői, mély lélektani, egyszerre ősi népi és szürrealisztikus szövegek sora, sokszor a tudat vagy tudattalan tartalmainak, képeinek végtelen áradása. A másik az egy-az-egyben valóságot visszatükröző dokumentum- és tényirodalom meg szociográfia, amely hőseit valódi nevükön lépteti föl, eredeti, „talált” szövegeket, szövegeket iktat be; nem kommentál, csak szűkszavúan megmutat. Az előbbi — nevezzük így — szürrealisztikus kifejezés- mód friss és tipikus példája Esterházy Péter Fuharosok- ja, amely tudatáram-ábrázo- lás ugyan, akárcsak Joyce Ulysses-ének utolsó fejezete (ez az úttörő s immár klasz- szikus modell), de az egész történetiségbe ágyazódik, akárcsak Goethe ébredése Mann Lotté-jában. Igen ám, de közben a végletekig stilizált és nyelvi tekintetben szinte költőien formált szöveg ez, amelyből csak nagy nehezen lehet kihámozni, hogy korban, történésben Weöres Pst/ché-jének a hajdani népélet mozgalmas (kereskedelmi? bordély?) világában játszódó párdarabja. Szintén múlt század eleji, történelmi téma ellentétes megközelítésével dolgozik Bor Ambrus a Morion-ban, mikoris a történelmi dokumentáció eszközeivel él, s látszólag önkényesen választott jelzéseivel az eleddig igencsak terjengős történelmi-életrajzi regény műfaját fogja össze kecsesen kis és éppen ezért igen megnyerő, könnyen olvasható füzetkébe. A történelmi regény szinte az egész korunkbeli művészet leginkább megrekedt műfaja, ezért fontos akár az úttörő, anarchizáló verses regényt író Weöres, akár Esterházy, akár Bor kísérlete, amely hasonló külföldi törekvésekkel párhuzamos, például Golding alig négyéves — és már magyarul is olvasható — Beava- tds-ával. A közelmúlt történelmének máig is fájó világát állítja elénk Sándor Iván a Ködlo- vas-ban. Ez a regény is a dokumentumszerű típusba sorolható. Nem az igazán dokumentum műfajba, mert a szűkszavú, szigorúan szerkesztett regény a valóság által sosem produkálható ki- számítottsággal illeszti ösz- sze, s viszi tovább a frissen megvalósult szocialista rendben véghez vitt törvénytelenségek adalékait, olyan koncepciós per ábrázolásával, amelyhez a porok bármily ördögi konstruktőrei egyszerűen nem voltak eléggé intelligensek. Az abszurditásban meglátni a rendet — ez persze minden történetszemlélet indokolt törekvése, és az írói alkotás saját belső rendje a képtelen rendetlenségét is képes renddé szervezi, pedig ilyen fokú manipuláció aligha létezett: a koncepciós perek korántsem voltak ily koncepciózusok. A szerkesztéssel párosult írói szuggesztivitás a törvénytelenségekről írt legjobb művek közé sorolja Sándor Iván könyvét, csak Lengyel József és Hernádi Gyula egy-két írása vetekszik vele. Fanyar öngúnya teszi igazán megnyerővé, mi több: hitelessé Nemes György ízig- vérig realista dokumentumregényét, azaz önéletrajzát (Bal-jobb, bal-jobb). Ugyanarról az időszakról ír, amiről Sándor Iván, a mondhatni kiváltságos és mégis kirekesztett pártember szemszögéből. Ám épp a valóság- hűség az, ami a Sándor-féle megemelő, szuggesztív elraj- zolással szemben alulmarad, és hatás dolgában gyengébbnek bizonyul. Valódi dokumentumkönyv Csörsz Istváné, a Sírig tartod a pofád, ez a sok kilométernyi magnófelvételből összeállított kötet a kallódó lumpen-ifjúságról, egy galeriről. Már első kiadása figyelemre méltó volt, mert korántsem kedvcsináló módon, mégis hitelesen ábrázolta jobb sorsra érdemes fiataljainak tévelygését. A velük való jó pár évvel későbbi, újbóli szembenézés aztán párját ritkító távlatba helyezi a különben esetleges egyéni sorsokat — és ez a távlat társadalmi, sőt történelmi távlat: ome, így változik, alakul, sőt fejlődik az (olykor már reménytelennek ítélt) ember, mégpedig (bármilyen banálisnak hat is) a munka és a sikeres párválasztás révén. Tárgyias, valószerű (és valóságból ellesett, de jócskán javítgatott, sűrített, stilizált) monológjaival. Csörsz azt a hatást éri el, mintha a szépítetlen nyers valóságot állítaná elénk. Ám a legigazabb valóságtükröző szándék sem kielégítő e nélkül a szelektáló, sűrítő, modelláló írói alkotómunka nélkül. Épp ezért hovatovább nem is tudunk mit kezdeni a régi típusú, részletező regényekkel, még ha dicséretes módon a ma létkérdéseiről szólnak is, ha tömegek követelik is, s ha megkapják, elolvassák, tetszik nekik, sőt élniük segít. Sok párját kereső nőnek nyújthat lelki segítséget Bihari Klára Elvált asszony-a, és ezért jó, hogy megjelent. A művészi megoldásokat is figyelő s méltányoló olvasó (köztük a kritikus) azonban szomorúan figyeli a sablonszerű jellemzéseket, a valóságból választott, mégis sematikus figurákat. Ami átlagos — még nem tipikus, és ami tipikus — az nem okvetlenül művészileg helytálló. Mindez persze csak néhány típus — adalék ahhoz, hogy merre tart prózánk. A Népszabadságban nemrég Sőtér Istvánnak (nemcsak a kritikusnak, hanem a máig sem igazán méltányolt regényírónak) kitűnő cikkét olvashattuk nagyjából ugyanezen témáról. Többet is mond, mást is, mégis egyetértünk s egyet mondunk Ügy fest, hogy a magyar regény csak az utolsó évtizedekben lett igazán korszerűvé, azaz képes sorozatosan és ugyanakkor megcsinálni mindazt, amivel fejlettebb prózairodalmak is próbálkoznak. Mindez azonban csak próbálkozás marad, ha nincs valóság-fedezete, és mögötte olyan írói mesterségbeli tudás, amely alkotói- szerkesztői tudatossággal is párosul. Jó lenne a tehetség megragadhatatlan és ritka csodája, amely az előbbiekkel együtt — még a legjob- baknál is — csak reménység . . Kántor Zsolt versei: Szénrajz Tandori Dezsőről Az út a kavicsos a padkán túleső Nem ösvény nem is arc nem éj nem délelőtt Az út a fűcsomós a vakondlátta keskeny Túl minden létezőn mégis elevenebben A kert a pipacsvérrel locsolt anti-éden Hogy egyszer túl lehessünk minden szenvedésen A fák Klee rajzolta vonalakból Agakkal zöldülő Szent Kamaszkor A repülés két lélegzet között Tintafoltos ívre hulló aranyrögök A szív a kavicsos a testen túleső Nem a mézelő hanem a versekben delelő Az érkezés az elképzelt a fájó Ajtónknál minden éjjel meg-megálló A hallgatás a fülsiketítő nyugalom Nem veréb-öröm nem fuvalom Az élet végül mégis az élet A sors spirálja mint egy alkotás Régi múzeumokból kilépett S őrizve őrző múltat megy tovább Ophelia Hamlethez ahol te vagy ott tömény az éjszaka SZELLEMesen hátborzongató a szél szava lényed kiemeli a lét sűrűjét fölégeted a lélek füvét egy pillanat csurom meglepetés mégis a sír: védekezés hajszálaimat a folyóba hintem a menyorzságba jutok innen Kristó Nagy István Képeink Veres Kálmán a nevezetes, mezőtúri Veres fazekas-dinasztia ifjú tagja Békésen, a Viharsarok Tsz téglagyári műhelyében dolgozik. Használati tárgyakkal kezdte, újabban azonban figurális kompozíciókat is készít, melyekkel legutóbbi, békési kiállításán nagy közönségsikert aratott. A kiállítás három, egyénien groteszk figurájával mutatjuk be a fiatal alkotót. Mohácsi vész Veres Kálmán: Savonarola
