Békés Megyei Népújság, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-04 / 182. szám
NÉPÚJSÁG Gombkötő Gábor István: Nosztalgia 1984. augusztus 4., szombat V Pardi Anna: Faust A szürke benyomások útján naponta találkoztam vele. Csak a tudatalattink volt beszédes viszonyban, ha felrázott, belénk mart a ki nem mondott szavak kölcsönös szemlesütése. * * * Sok elrontott élet közelében élt. S mint etikátlan lények bizottságából a folyton meghozott és törölt ítélet; hullt rá a pillanat, a csend, a szél. * * * Zárkózott természetében szálldostak a tűre szúrt lepkék, milliméternyi akváriumban úsztak a zodiákus halak, s tűz, víz, föld, levegő, ég: — mind benne siratta, építgette a maga alkotóelemét. Száz éve született Balázs Béla Magyar költő Párizsban, Berlinben, Moszkvában Valami furcsa, kíváncsisággal fűszerezett vágy űzte, hajtotta, hogy visszatérjen tűnt ifjúsága színhelyére. Senkije nem volt már ebben a kisvárosban, még csak egy besüppedt sírdomb sem várta a temetőben. Csak az emlékek, a fakulásukban is színes, az emlékezet mélyéről ködfelhőszerű lebegéssel előhullámzó emlékképek. Tizenhat évet hagyott el itt az életéből, és úgy vetette le akkor a múltját, mint kopottas bocskaikabátját. Fe- lednivalóan feledhetetlen évek voltak ezek, szinte mindennap maradandó nyomot hagyott emlékképeket őrző sejtjeiben: bombázások, repeszszilánk zúzta ablakok, kiterített, lepedőbe takart tetemek, aknák sivító hangja, üszkösre égett gerenda- csontvázú háztetők, a melasz, a zabkása, a Maláta pótkávé íze a szájban, az első cigaretta, az első lány hajának illata, séták a hársfák alatt a gyöngyözve rohanó kis patak partján és Tide. TIDE. Csupa nagybetűvel írta, firkálta a falakra TIDE nevét, megtanulta visszafelé olvasni és írni a szavakat, csak hogy világgá kiálthassa, a házfalakra, a kerítéskapukra írhassa, és mégis elrejthesse a valószí- nűtlenül álomszőke lány nevét. TIDE = EDIT. S a másik szót: KELTERESZ = SZERETLEK. Most, harminc év múlva is csak érte, miatta jött visz- sza, járja a szűk kis utcákat, nézegeti a későbarokk műemlék házakat, a boltíves kapualjakat, a repkénnyel befuttatott tűzfalakat. Aztán hirtelen, mint óriás felkiáltójelet, toronydarut lát az apró házak fölé emelkedni, lakótelep épül az egykori kis városmag körül, és egy hatalmas dózer sárga port kavarva régi vályogfalakat aláz a porba. Aztán mintha csak látomás volna: ott áll a régi ház előtt, amelyről azt hitte, nyoma sincs már. Sőt, a cukrászda is ott van a régi helyén — a kirakat faragott foglalatát álomkékre festették, kék keretű a cégtábla is, rápingálva: színes fagylaltgombócok, torták, lebegő gyümölcshabok. A cégér is a régi: óriási tölcsér fagylalt. A ház vakolata vakítóan új, a háborús repeszdara- bok becsapódásainak nyomai eltűntek már ... S bent is minden a régi. A biedermeiert utánzó, hajlított hátú székek, csavart oszloplábakon nyugvó kis asztalok, csipkék és térítők mindenütt. A kiszolgálópulton azonban már presszógép csillog. Csipkekötényes, fekete kontyos fiatal nő szolgálta ki, és amint a forró kávét kavarta, lopva körülpillantott, nem lát-e másvalakit is a pult mögött. A hátsó ajtóra rakott kék függöny meg-meglibbent, hallani lehetett, hogy bent matat valaki. Nyílt az ajtó, s amikor a belépő felé fordult, kiejtette kezéből « kávéskanalat. TI- DÉ-t látta maga előtt, huszonévesen, álomszőkén, hosszú, bő derekú, divatos ruhában. Csak bámult elbű- völten ... A lány észrevette, hogy rámered, kicsit felkapta a fejét, mint aki megszokta a mohó férfitekinteteket, aztán szinte suhanva tűnt el a lefüggönyözött ajtó mögött. Nemsokára valamelyik emeleti szoba felől zongoraszó áradt halkan, lágyan, Chopin egyik kerin- gőjét játszotta valaki — bizonyára a lány —, és őt mégis valami fájdalmas, furcsa, nosztalgikus mélabú járta át... Hát lehet, hogy újraéledtek Ulmannék ennyi év után! Hát mindig újraélednek? Honnan lehetett pénzük, erejük mindent újrakezdeni: hiszen a cukrászdát, a házat, no meg a ven- déglőjüket elvették tőlük negyvenkilencben. Jól emlékezett, lehúzva álltak akkor a redőnyök az ablakokon is. „Kitelepítették Ulmannékat — hozta a hírt az anyja. — Azt mondják, kilószámra állt az arany a pincéjükben elfalazva. Apa, tehetnél értük valamit a pártnál. Nem voltak rossz emberek.” „Csak burzsujok — mondta az apja. — Az öreg Ul- mannt, meg a katonatiszt fáit letartóztatták, államellenes szervezkedésért. Semmit sem tehetek.” Aztán valamit mégis tehetett, mert elintézte, hogy a család egyik rokonuknál húzódhatott meg valamelyik közeli faluban. Aztán anyja kisírt arcát látta maga előtt, vörösre dörzsölt szemhéjai alól foly- dogáltak a könnyek. „Elvitték Apát! Nem tudom, miért. Két idegen detektív jött érte, és egy autóba ültették!” A kapitányságon azt mondták, semmit nem tudnak, de ha elvitték, okuk volt rá. Ne is érdeklődjenek, ha ártatlan, úgyis kiengedik. A pártbizottságon aztán megmondták az anyjának: apja nagy bajba került jugoszláviai partizánmúltja miatt, hazaárulással vádolják. Anyja azelőtt is rengeteget sírt apja miatt. Évekig azt hitték, elesett a háborúban, aztán negyvenötben szakadozott katonaruha-félé- ben váratlanul beállított. Óriási volt a meglepetés és az öröm. Tito partizánjaival harcolt, a győztesek oldalán jöhetett haza, alapítója lett a városban a kommunista pártnak. Anyja aggodalmai ettől kezdve más irányba fordultak. „Elveszitek, szétosztjátok a földet, mi lesz, ha visszajönnek az urak?” Sírt 1948. március 25-én is, amikor apja lett az államosított gépgyár munkásigazgatója. Letartóztatását már könnyek nélkül viselte el — üzent a bátyjának, a gyártól kapott rozzant teherautóra felpakoltatta a szoba- konyhás lakás szegényes holmiját, és egy alföldi falu nagy parasztházának földes szobájában húzódtak meg a bátyjánál. Nem érte meg, hogy bizonyságot kapjon, mi lett a férjével. Egy hónappal a temetése után a gyerekek kapták meg az értesítést: apjukat kitüntették, ártatlan volt, koholt vádakkal ítélték tíz év börtönre, és egy véletlen baleset nyomán halt meg a büntetőtáborban munka közben. Itt ül újra a régi cukrászdában, ahol gyerekkorában olyan sokszor járt. Persze, nem vendég volt. Anyja a háborús években Ulmannék- hoz is járt mosni, takarítani, s őt is elhozta a húgával. Segítettek hozni-vinni a ház körül, s néha az Ulmann- gyerekekkel, Edittel és Tamással játszottak a kertben, a rózsalugasban, az oszlopalakúra nyírt cédrusok között, természetesen „ma- mást-papást”. Később egy diákbálban találkoztak. A lánylíceumba farsangkor meghívták a fiúkat a közeli gimnáziumból, és ilyenkor kis műsorral is szerepeltek, ö a Rigolettó- ból Az asszony ingatag című népszerű áriát énekelte. Óriási tapsot kapott. Lágy, hajlékony baritonja volt, tanárai biztatták, tanuljon énekelni. Edit zongorázott. Chopin egyik keringőjét játszotta, s hatalmas ováció fogadta. Akkor este csak vele táncolt. Ö meg igyekezett, hogy sötétebb zugokba kerüljenek. A teremben, körben a fal mellett, ott ültek, beszélgettek a lányok szülei, nénikéi, a gardedámok, és minden lépésüket figyelték. Ö tánc közben vette észre, hogy egyik cipőjén kiszakadt, kifestett a nagyon megkopott bőr, és úgy igyekezett fordulni, nehogy észrevegyék a szegénység bélyegét a lábakra figyelő gardedámok. Megállapodtak, hogy hazakíséri Editet. A ruhatárnál aztán meghallotta, amikor anyja sziszegve ráparancsolt a lányra. „Megtiltom. Egyedül jössz haza. Ez egy proli.” Aztán mégis találkoztak. Sőt, leveleztek is. Kitalálták, hogy visszafelé írják a szavakat, így lett ő ICAL — LACI, EDIT pedig TIDE. Elhagyott helyeken sétáltak, és elhatározták, világjáró művészek lesznek, TIDE zongorázik, ICAL énekel... Szétlibbent a kék függöny, egy szőke, kontyos asszony lépett a pult mögé, tálcán friss süteményeket hozott. Karja széles volt és vastag húsú, csak a hosszú ujjak emlékeztettek az egykori TIDE zongorázó kezecskéire. De ezek az ujjak most tele voltak szikrázó kövű arany ékszerekkel. Lehetetlen, hogy ő legyen az! Az asz- szony kövér volt, és hatalmas mellei majd kibuggyantak a mélyen kivágott blúzából. Kerek, duzzadt arca mélyén csaknem eltűntek az egykor zöld opálként csillo- gó-villogó szemek, az orra sem a régi őzike orr, megnőtt, vastaggá-vaskossá hú- sosodott. Álla alatt párnás- sá dagadt a zsír, a szemek körül sötét ráncárkok húzódtak a fül felé, és még a vastag festék sem tudta eltakarni a múló évek árulkodó jeleit. A férfi furcsa csalódást érzett. Már nem áhította a találkozást, nem is óhajtotta felfedni magát, fellélegzett, mintha valami nagy nyomás alól szabadult volna fel a melle. Pedig fél órája még arra gondolt, majd visszafelé mondja a szavakat, valahogy így: Me- rék, ketezif! Kérem, fizetek! Vajon ráismer-e erről TIDE? S milyennek látja. Eszébe jutott-e valamikor is, hogy esetleg másképp is lehetett volna? De hogyan másképp? S mi értelme lett volna másképp? Talán maradt volna itt cukrásznak. Nyugalmas, kényelmes élete lehetett volna. S gazdag ember lenne! Brr! A süteményekre gondolt, amit kényszerűségből itt megevett, de a gondolattól bor- zongott meg. Nem, ez nem az ő élete... El kellett, hogy váljanak az útjaik akkor, három évtizede. Lám, még ebben a közös világban is mennyire más két ember világa. Nem tarthat össze embereket szándék, vágy, nosztalgia — mélyebbre nyúlnak a közös sors gyökerei, talán egészen a génekig.. . A fekete kontyos pincér- lánynak fizetett, aki kedves, de amolyan csábos kon- zumnői mosollyal nézett rá, és az üres tányérokra. „Örülök, hogy ízlett a süteményünk a kedves vendégnek. Legyen máskor is szerencsénk.” Nagyon sok borravalót adott, akár egy külföldről visszatért, kimódol- tan nagyvonalú hazánkfia. Nagyon gyorsan ült be a kocsijába, nem akart újra körbenézni tűnt ifjúsága színhelyén. S nem akart többé visszanézni. Maga felé billentette a visszapillantó tükröt, és egy őszülő, ráncos arcú öregember nézett vissza rá. Gyerünk innen ÓLSZÁL. Nine.; itt semmi keresnivalód! NETSI DE- LEV, TIDE — Isten veled, Tide! JNEM ZA ARDATU, EN ZZÉN ASSZIV, DÁBD- NISZ! Menj az utadra, ne nézz vissza, Szindbád! Műveit Ady Endre, Lukács György, Thomas Mann méltatta, szövegkönyveit Bartók Béla és Kodály Zoltán zenésítette meg. 1919- ben, a Tanácsköztársaság idején többek között Babits Mihállyal, Kassák Lajossal, Komját Aladárral, Móricz Zsigmonddai és Osvát Ernővel együtt az írói Direktóriumtagja volt, a huszas évek igazi nagysága: Balázs Béla. A filmelmélet klasszikusaként nemzetközi hírnévre tett szert. Magyarországon kiemelkedő lírikusként, dráma-, operaszövegkönyv- és regényíróként ismerték, mint publicista, politikai szervező, propagandista alkotott maradandót. A magyar színház megújítását szorgalmazó Thália Társaság és a Vasárnapi — a kor nagy filozófusait, gondolkodóit egybe- gyűjtő — Társaság tagjaként tevékenykedett. Balázs Béla határainkon túli hírnevét elsősorban annak köszönhette, hogy a filmművészet lényegét, törvényszerűségeit kutatta, elsőként foglalta rendszerbe a filmesztétikát, felismerte a film tömegkommunikációs jelentőségét, és fontos társadalom- és tudatformáló tényezőként fogta fel az új művészeti ágat. Költői-esztétikai tehetséggel írott tankönyvei, cikkei a filmelmélet olvasmányos remekei. Művészi hagyományokra támaszkodva kereste a film új lehetőségeit, céljait. Balázs Béla — eredeti nevén Bauer Herbert — 1884. augusztus 4-én — száz évvel ezelőtt — született Szegeden. Apja középiskolai • tanár volt, aki német és francia irodalomból fordított. Balázs Szegeden tanult, a budapesti bölcsészkarra járt. az Eötvös József Kollégium tagja volt. 1906-ban Berlinben és Párizsban ösztöndíjas. „Itt bohémkedtem, orosz forradalmárok társaságában” — írja később. És itt ismerkedett meg a kor vezető szellemi nagyságaival, híres filozófusokkal, Max Reinhardt színházával, a szobrász Rodinnel, a francia impresszionistákkal. 1908- ban doktorált Budapesten Friedrich Hebbel világnézetéből. Tanár, könyvtáros, majd hírlapíróként dolgozott. A Holnap két antológiájában jelentek meg először versei. Doktor Szélpál Margit című drámájában a modern, művelt, emancipált nőt állítja ellentétbe a konzervatív kispolgári körökkel. A Nemzeti Színház bemutatója igazi nagy vihart kavart, szenvedélyes vitákat váltott ki. 1910-ben jelent meg első önálló verseskötete: A vándor énekel. A kékszakállú herceg várának, Bartók operájának szövegkönyvét írta. Kodályon keresztül — egy szobában laktak az Eötvös Kollégiumban — ismerte meg Bartókot. Részt vett közös gyűjtőútjaikon, maga is kötődött a magyar népi költészethez. A Nyugat törzsgárdájához tartozott, noha ellentétben állt Babitscsal és Osváttal. 1914-ben önként jelentkezett a frontra, amit hamar — és nem utolsósorban a nyugatosok hatására — meg is bánt. Kner Izidor Gyomán 1916-ban kiadta háborús naplóját, ami bizony nem tett jót a kialakult hazai Ba- lázs-képnek. A katonaélet borzalmai merőben új vizeket jelentettek a társadalomtudományokban jártas, ám a valóságban tapasztalatlan fiatal művész számára. Radikálisan a háború ellen fordult. Lelkesen üdvözölte az 1918-as októberi forradalmat. Kun Béla kommunistáival együtt aktívan részt vett az illegális harcban, 1919-ben nemcsak az frói Direktórium tagja, hanem a Közoktatásügyi Népbiztosság irodalmi ügyosztályának vezetője, színházügyi irányító. Kitartóan harcolt egészen a munkáshatalom bukásáig, majd Bécsbe emigrált. Bécsben tanulmányozta Marx, Engels, Lenin műveit, a munkásmozgalom történetét. A kommunista írók köréhez tartozott, publikált, szervezett, agit-prop színházat akart létrehozni. Férfiének (1923) című verseskötete a szocializmus ügyét dicsőíti. 1926-tól Berlinben, az akkori európai kulturális élet fellegvárában élt, filmeket rendezett, forgatókönyveket írt, a Munkásszínház Szövetség vezetőjeként tevékenykedett. A fasizmus elől a Szovjetunióba menekült. A Moszkvai Filmakadémián tanított, rendezett, magyar folyóiratoknak dolgozott. Emigrációs líráját a népdalos hangvétel, a honvágy határozza meg. 1940 telén írta: „Magyar vagyok, magyar költő, aki húsz éve németül ír, és mint író már tíz éve a Szovjetunióban él.” 1945-ben — 26 év után — tért vissza hazájába. Megjelent verseinek gyűjteményes kiadása. Kossuth-díjjal tüntették ki, tanított a Színművészeti Főiskolán, megírta a Valahol Európában című híres film forgatókönyvét. Megjelent önéletrajzi regénye, Álmodó ifjúság címmel. Az európai filmművészet vezető egyénisége volt, a Magyar Pen Club elnöke, a Nemzetközi Filmszövetség tagja. Ismét Berlinbe hívták, és ígérkezett filmet készíteni, amikor 65 éves korában, 1949. május 17-én agyvérzés következtében lehunyta szemét. Niedzielsky Katalin Polner Zoltán: Hőség Kőkorszak forró nyár. A mezőkön vízágyúk színes pávái, nézd: lomha vashüllő hajlik a folyóra szürcsölni keringő vizét. / Világítanak a bazalt nyárfák s a szél méregzöld páfrányai közül egy-egy izzadó traktor fojtott szívdobogását hallani. Kék szilvafák, kilométernyi kozmosz, a szputnyikja egy sötét darázs. Dinnyék gyújtózsinórján fut a hőség és robban a kukoricás. Fekszünk lángoktól vert fűzfák, boldog csöndek között. Fénylő combodon esendő bogár, áthevült árnyékok: sárga szoknyád bontogatom. Majd homlokodon túl puszták, felhők és sugárhajtású madarak s végül minden szavunkban a kőkorszak forró nyár, amely ránkmaradt. Oskó Lajos: Győri Vilmos portréja
