Békés Megyei Népújság, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
NÉPÚJSÁG------V erasztó Antal: Cipómosdatás 1984. augusztus 19., vasárnap o Gaburek Károly: Tanyaudvar Csoór István: Inasok és tanoncok A NYÁRSAT HAJTÓ FÁK ALATT EGY ÖREGEMBER SZALONNÁT EVETT , KENYÉRREL, « H AGY MAGLÖRI AVAL. Én is ott ültem mellette, tőle, a Nagyapámtól tanultam meg nyárson szalonnát sütni. Nyári esték, sültszalonna illat, bögrében hallgató tej, tetten ért valóság. Legtöbbször a fűben heve- résztem, arcomon a fűszálak nyomával, tekintetetemben kék bogáncsvirággal, a fák tetejét simogató csillagokat lestem. Szüleim az egyszerű emberek szokástörvényei szerint él telj. Számukra a hagyományok az élet keretét, az együvétartozás valóságát adták. Embermagasságú vágyak közt nőttem fel. Ezért adatott meg számomra a cipómosdatás csodája. Már az is kivételes szerencsének számított, hogy az én ágyam volt legközelebb a kemencéhez. Így hajnali kenyérsütések idején félálomban mindig hallottam ahogy a szénvonóval a kemence fenekét „kapargatták”. A kemence begyújtása után Anyám, vagy Nagyanyám hozzáfogott a szakajtóshoz Mindig úgy szakajtották a kenyértésztát, hogy két kis- cipó is maradjon. (Ketten voltunk gyerekek.) Ezek az öklömnyi kiscipók, mikor a kenyereket a kemencébe bevetették. a kemenceszáj közelében maradtak, mert jó negyedóra alatt kisültek. Mikor Nagyanyám kiszedte a cipókat a kemencéből, egy kistálba előre elkészített vízben mindegyiket szépen megmosdatta. (Kisülésük után a kenyereket úgyszintén.) Ssokása volt megitatni bennünket a kenyérmosdató vízből, „hogy ne legyünk fé- lősek". Tőle hallottam, hogy a kenyérmosdató vizet régebben szokás volt az „ereszajjánál” a háztetőre önteni, hogy a következő sütés kenyér is magas legyen. Lehet, hogy titokban gya- korlta ezt a régi szokást, én soha nem láttam. Anyánk a korán kisült kiscipót legtöbbször csak bedugta a kezünk ügyébe, a dunna alá. A cipó-örömökön Éva nővéremmel osztoztunk. Én legtöbbször azért kaptam, mert „jó” voltam. AZ ÉLET SOKOLDALÚ SZEREPÉRE NAPONTA KÉSZÜLTÜNK VALAMIVEL. Legfontosabb táplálékunk, a kenyér tiszteletét, szintén A busz dugig volt utassal. Az öreg vasas a presszó előtt szállt fel. A harmadik ülőhelyig valami nagy nehezen befurakodott. Belekapaszkodott a nikkeles fogantyúba és várta az indulást. Még be sem csukódott a busz ajtaja, amikor az ülésről egy nyakigláb fiatal felállt és mutatta a megürült helyet. — Tessék, papa! Előmelegített ... Az öreg vasas megköszönte. Leült és szót váltott a fiatallal, akinek a hangja a mutálás korszakába lépett és hol mélyről, a pincéből, hol a kakasülőről váltott. Megtudta, hogy a fiatal ipari szakmunkástanuló. Szintén vasas, motorszerelőnek indul. Kollégista. Kicsit sok a hajtás, de semmi vész, bírják cérnával. A kajával semmi hézag, több ezer kalóriát tömnek be naponta. A tésztásnapokon vacsorára kapják a húst. A hálóban dögmeleg van, a paplant sem bírják, de még a lepedőt is nehezen. A tanműhelyekben precíziós műszerekkel bíbelődnek. Akad még subler is, de az már olyan, mint a parasztnál az arasz . . . Kannázás nuku, csapból folyik a víz, a favágást csak az ökölvívók bütykölik, mert annak hasznosságára Papp Laci esküszik. Havi ötszáz ösztöndíj és a vizsga után a vasipari ktsz üzemi bizottsága a kapuban várja virággal és rezesbandával... Futószőnyegen megy majd meg kellett tanulnunk. Eszerint: eldobott kenyér nem létezett, a véletlenül földre ejtett kenyérdarabot egyszerűen „lefújtuk”, és megettük. Étkezések után pedig összesöpörtük a kenyérmorzsákat. Hosszú nyári délutánokon mi, gyerekek többször is megkérdeztük, mit ehetünk? Kérdésünkre gyakran kaptuk válaszul a közismert ételkínáló rigmust: „három félit! kenyeret, haját, bélit”. Fin- torgásunkra pedig: „ha nem kell, tedd el, majd megeszed reggel”. A követelőzés ismeretlen fogalom volt családunkban. A „belátás, beosztás, spórolás” — annál Ismerősebb. Most a gyermekkoromig visszaszámlált életképek közt kutatva kiderül, a kenyérrel kapcsolatban lázadásaim is voltak. Apró lázadások ugyan, de a korra — és talán rám —. a korán „fantáziáim" kezdő gyerekre is jellemzőek. Engem ugyanis a lázadás szava ingereit, mikor Nagyanyám a leszelt karéj kenyeret meghintette sóval. Halántékomon összes hat évem megfeszült, s megfogadtam, de szentül. a napba döfök nyársat, és addig forgatom a világ körül, míg a kenyérre só helyett, lekvár nem kerül. Igaz, akkor a világot még kisebbnek láttam. Azóta sok nyár pergette tenyerembe a búzát. S jó néhány éve a betaka- • rítás nagy munkája után egyszerre —• egy napon — az államalapításra emlékezünk, az alkotmányt, az új kenyeret ünnepeljük. Ezen az ünnepen az „ország keze- munkája” nyomán biztonságba kerülő Élet, és az érte végzett munka méltán kap elismerő szavakat. Mivel a kenyérsütés és cipómosdatás élményét ma is úgy viselem, mint egy személyre szabott lelki ujjlenyomatot, nem tehetek mást, megvallom én e jeles ünnepeken túl is (amint a későbbiekben kiderül), úton-útfélen, kinyilvánítom kenyér iránti tiszteletemet és ragaszkodásomat. Az úton olykor megállók önmagam előtt, vándortarisznyámban megigazítani / a gyermekkori emlékek közt 1 száradó Tavaszt, zsebemben melengetve a kemenceillatot, melyben soha el nem fogyó cipómat sütötte Nagyanyám, s utána a fák közt bujkáló szelekkel / együtt továbbmegyek. végig a szerelőcsarnokig . . . Trágyázás? Malacetetés? Hol él maga, papa? Szakmunkástanulók vagyunk, s nem inasok . . . A következő megállónál fiatal boglyas lány szállt fel. Integetett neki. a nyakigláb, és máris dúródott mellé. — Szia . ..! — Szia . ..! Egyedül maradt öreg. Kinézett az ablakon a napsütötte fákra, a fák alatt meghúzódó árnyékokra. Régi képek villantak elébe, és a szavakká nőtt gondolatok befelé hullottak, és törtek benne apró-cseprő cseréppé ... Négy év. Bennkosztos inas. A „hálóterem” a műhelyben. Négy riglifára szegeit, hosz- szú koporsóforma láda, fenn a fúrógép fölött. Benne szalmazsák, azon szúrágta pokróc és takarónak és a cséplőgép ponyvája. Hálóing? Pizsama? A nappali olajos ingben, a zsíros klottgatyá- ban bújt az ágyba, de előbb még a sötétben a kiszámított lépésekkel közelített hozzá. Első lépés a satupad, második a fúrógép, harmadik a vacok széle, és negyedikkel be a ponyva alá, ami úgy kimerevedett a hidegben és terült el rajta, mint a páncél. Lapogatta, verte és utána fejét is behúzta, és leheletével próbált meleget fújni. Az ajtón birkako- lomp, amitől hosszú drót vezetett a mester konyhájáig. Hajnalonként úgy szólt, mint a vészharang. A sötétben gyors öltözködés, máris futás a fáskamrába, egy marék gyújtóssal, karnyi fával be a konyhába. Pernyézés, begyújtás, de csak egy szál gyufával, mert a második sercentésnél a meleg dunna alól kiabált ki a mesterné: — Ne pocsékold azt a gyufát, te ügyetlen, nem lopjuk mi a pénzt . . . Télen ez a tűzgyújtás volt a mennyeknek országa. Arcát, kezét, mellét ölelgette a kályha ajtaján kiömlő meleg és a megdermedt vér újra mozgásba lendült. De ez sem tartott soká, mert várták a kannák. Örökre elátkozott hatliteres kannák a fal mellett. Futás az ártézi kútra. Sorbanállás, s ingyen cirkusz hajnalban. Tépték egymást a cselédlányok. Ki jött előbb? Két csövön folyt a víz, de olyan erőtlenül, mint az öregember pisilése. Két Miatyán- kot is elmondtak az öregasszonyok, mire megtelt egy kanna. Topogtak, táncoltak, fújták a körmüket, és dörzsölték az orrukat. Két teli kannával kocogott vissza, s fordult a másik kettővel. Mire eljött a reggeli idő, úgy érezte magát, mint a kicsavart citrom. Rágós szalonna minden reggel, négy éven keresztül . . . Megutáltatták vele a szalonnát örök időkre .. . Reggeli után a műhely és a parancs: — Gyújts be a kohóba . . . ! Vagy más: * — Tedd fel az eszterga szíját.. .! Esztergálunk . . . Vagy más: — Készíts szappanos vizet! Fúrunk.. . A kohó télen meleget adott, nyáron talpig izzadt mellette. Húzta a fújtató vaskarját, húzta százegyig és a hiccelő vasra a ráverő- kalapáccsal rávert. Csüngött a nyelve és a két karja a kalapáccsal együtt szinte a földre hullott. Pe nem volt megállás. A meghizlalt tengelyt esztergálni kellett. Fel a lendkerékre a transz- misszió szíját, neki a hajtókarnak, és hajtani körbe- körbe. Óráról órára. Sokszor kékült, zöldült a világ a szeme előtt. S gondolatának még életben maradt szikrájával könyörgött az egek urához: — Törjön el az esztergakés, most azonnal, mert bedöglök . . . Törjön el . . . Törjön el. . . Magasan volt az ég, és az ilyen apró ember szava nem ért fel addig. A mesteré jobban. A nyögésre, a szuszo- gásra, a kínlódásra fentről szólt, a magasból: — Alig visz valamit a kés, mit nyöszörögsz... ?! A hasadba valót sem érdemied meg ...! Addig pihent, míg új fogásra került sor, utána újra körbe-körbe. S percről percre, fordulástól fordulásig kopott körülötte a levegő, alig jutott a tüdejébe valami. A fúrógép sem volt kegyes hozzá. Ott is a lendkerék, ott is a hajtókar, szűk nyílású pléhcsövön folyt a fúróra a szappanos víz. Folyton csak körbe-körbe. A karja fent és lent. Ügy forgácsolódott szét az ereje, mint a fúró nyomán kipenderedő vasforgács. Hány pofon csattant az arcán, hány nyakleves a nyakán, hány ütés a hátán! Kevesebb a kavics a folyó medrében, mint az ütés. Nem lett tőle hülye, nem lett tőle dadogós, nem lett tőle eszelős . . . Még arra is volt ereje, hogy lesse a munkát, a mester fogásait, lessen mindent, ami a mesterség csínja-bínja, amivel majd egyszer kenyeret keres... S nyáron a cséplés. A nyolclóerős kazán fűtése. Szalmával. Csak szalmával. A kétágú villával tömte, dugta a^szalmát, forgatta az összetömődött zsarátot. Hajnali kettő órától este tíz óráig. Négy nyáron, négyszer tíz héten. Még napban is sok kimondani, hát mégiórá- ban. Ott is csak lesni, figyelni a mester mozdulatát, a gép indítását. Látni a tolaty- tyú, a dugattyú, a körhagyók munkáját. Tudni, mikor szomjas a kazán, mikor kell rákapcsolni a szivattyút, mikor kell indítani a lajtot, és a déli szünetben ápolni a gépet, ügyelni a gőzre, de kapkodva enni is kell, mert a mester máris intett. — Gyerünk, mert mindjárt este lesz... Az éltető gondolat átvitte a napokon, a heteken, a hónapokon, az évek összeragaszkodott során. Majd ha segéd lesz ... Majd ha mester lesz. . . Be-’ áll oda a műhelykocsi árnyékába, cigarettázik, és figyeli a gép búgását, a cséplőgép böffenését, amint nagy falással nyeli magába a kévét, zsákba pergeti az áldást, s a szalmát, a pelyvát önti magából hétről hétre, nyárról nyárra... Megállt a busz. A régi utasokat újak cserélték fel. A régi gondolatok helyébe újak sorakoztak, s a régiek lemaradoztak, mint az útszéli fák. Holnapután hozza a postás a nyugdíjat.. . Mosolygott és nézte a napfényes utcát. Zsadányi Lajos: Már csak az emlék Már csak az emlék éltet, már csak az ifjúság. Az ember sokszor téved, de űzi még a vágy, hogy elérje a csúcsot, azt a hegytetőt, feljutni — mennyit küzdött, szedte a levegőt. . . de mégsem ért fel oda . . . Milyen messze a cél. A szíve volt mostoha, vagy talán nincs remény? Barátaim, a tervem Már lassan összedőlt, De itt van még a kertem S tavaszom üde, zöld. Fámon füttyent a sármány, A fény szívemre hull. Aki még áll a strázsán védi azt olthatatlanul! Pardi Anna: Kékmadár ✓ A kékmadár feketére festve repül a vasbeton egekbe bajba került szárnya szárnyal tollain földpor rakéta technikával Intelligente Service biológiája 13 ívet ír a magasságra a kékmadár feketére festve repül a vasmágnes egekbe ; a könnyű ég s a közegellenállások útját siratják a haladó nem haladások magány-vermekből üzennek érte balesetes a szív véresre tépett az ágak is úgy viliódznak házfalra vetülve mint áldozat öt ujja sérülten sebesülten
