Békés Megyei Népújság, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
IZHilUKTilt} 1984. július 7„ szombat o Borisz Laszkin: K+M Tapasztaltak már valaha ilyesmit? ... Hogy ott fekszik az ember mondjuk valahol egy erdőben, pihen, semmire nem gondol — és egyszerre valahogy érthetetlen nyugtalanság vesz erőt rajta. Ügy érzi, hogy valakinek a tekintete makacsul rá- szegeződik. Kinyitja a szemét, és meggyőződik róla, hogy valóban így is van. A múlt vasárnapot — mint mindig, családostul (Szása, Zojka és én) podrezkovói nyaralónkban töltöttük. Gyönyörű napunk volt. Bevettük magunkat a nyíresbe, Szása és Zojka elindultak gombát szedni, én pedig elhatároztam: egyedül leszek, olvasgatok. Elhelyezkedtem a tisztáson, fogtam a könyvet, és nem tudom, lehet a könyv volt ludas abban, hogy csakhamar elálmosodtam. Tehát ott fekszem, és fél- szendergésemben érzem: valaki néz. Kinyitottam a szemem, és megláttam egy férfit. Világos öltöny, élénk színű ing volt rajta. Közel, mintegy három lépésnyire állt, és figyelmesen nézett engem. Miután észrevette, hogy én meg őt nézem, elmosolyodott, ledobott a földre egy folyóiratot és ráült. — Bocsánat, hogy megzavartam — mondta, és újra elmosolyodott. Látva, hogy milyen szerényen viselkedik, újra kinyitottam a könyvemet, hogy tudtára adjam: nem óhajtok sem ismerkedni, sem beszédbe elegyedni. — Nagyon ijedten nézett rám, pedig nem kell tőlem félni — mondta. — Nem is félek magától — feleltem, és letettem a könyvet: lássuk, mi mondanivalója van még? Egy doboz cigarettát vett elő a zsebéből. — Rágyújt? — Köszönöm. Nem dohányzóm. — Nincs ellene kifogása, ha én rágyújtok? Vállat vontam. Hülye kérdés. Elvégre nem vagyunk a vonaton. — Hallgatás — beleegyezés. — Kattintottá öngyújtóját, aztán kifújta a füstöt. — Azt hiszi, hogy én csak unalomból jöttem ki a zöldbe, ugye? . .. „Csak rajta, gyerünk a hatáskeltéssel! A zöldfa e. Az ékesszólás mestere”. Már a számon volt egy gúnyos mosoly, de valami visszatartott, talán az a szomorú hangsúly, ahogyan azt a mondatot mondta. Anélkül, hogy a kérdést kivárta volna — miután kezével szétzavarta a füstfelhőt — bizalmasan közölte velem: — Minden júliusban eljövök ebbe a csodálatos ligetbe, és elhozom az emlékezés virágait. Semmit nem feleltem, csak magamban idéztem a klasz- szikus írót: „Arkagyij, ne szépen beszélj!” Egy fejbiccentéssel oldalra mutatott. — Látja — ott az a fatönk. A maga számára csupán egy nyírfa maradványa, de nekem — egy nagy szerelem emléke . .. Elnéztem valahová a távolba, és egyre azon töprengtem: mi gátol abban, hogy a szomorú hangulat engem is elfogjon. Végre rájöttem: a rikító, divatos inge. — Az életben elég gyakran van úgy, hogy az érzés meghal, mielőtt még igazán megszülethetett volna. De másképpen is szokott történni ... Idegesen ropogtatni kezdte ujjait, és én kezdtem magam kínosan érezni. Mi van, ha hirtelen — ahogy mondani szokták — rájön a bolondóra. Ez a nyugtalanító gondolat az arcomon is tükröződhetett, mert hirtelen nyugtatni kezdett: — Azt hiszi, hogy amit mondok értelmetlen. Ugye? — Számomra legalábbis az — válaszoltam, és azon kaptam magam, hogy egyszerre borzasztóan szerettem volna megtudni, mi hozta őt ebbe a ligetbe az emlékezés virágaival. — Ügy tűnik, maga érzékeny ember, és meg fog érteni — folytatta kis szünet után. — Valamikor ebben a csendes kis ligetben köszöntött rám a nagy érzés. Odanézzen : azon a napon véstem bele ebbe a fatönkbe: „K+M”. Azt kérdezi, hogy mit jelent? Megmondom. K — ez Kirill, M — Mária. K plusz M egyenlő szerelem. Mondhatja, hogy nevetséges, naiv dolog . . . Lehet. Nem tudom . . . Emlékeibe belefeledkezve, homlokráncolva ült, és lassan ingatta a fejét. — És hogy volt tovább? — kérdeztem. — Az történt, hogy az én Máriám, az én Másám elment. Örökre ment el, ahogy mondják „a másvilágra”. Akkor véstem be, hogy K plusz M. pedig azt kellett volna: K mínusz M . . . Látszott, hogy nehezére esik erről beszélnie, és itt, ebben a percben éreztem, hogy megbocsátom neki a rikító ingét. Az az ember, aki így tud érezni, felette áll az ilyen csip-csup hétköznapi dolgoknak. Bűnbánóan elmosolyodott : — Szeretné tudni, hogy miért vagyok magához ilyen őszinte? Az ösztöneim azt súgják, hogy maga jó és komoly nő, aki képes meghallgatni és megérteni engem ... A szeme is egészen olyan, mint a Másáé volt — szürke. Ha a sors kegyéből még egyszer találkozhatnánk, elmesélném magának az én Odüsszeiámat. Felállt. Letépte a folyóirat fedelének a sarkát, és elővette a golyóstollát. — Megadom a telefonszámomat. Hívjon fel holnap este. A legfontosabbat még nem mondtam el. Ha nem felejtette el, Krillnek hívnak. Nem azt mondom, hogy isten vele, hanem: a viszontlátásra. Meghajolt és elment. Utánanéztem. Érdekes, nem is mondott sokat — és minden egyéb hamis csillogásnak tűnt. csak ő maradt, a csupa lélek ember. Tulajdonképpen: ki ő nekem? Senkim. Teljesen idegen, aki éppen erre járt. Biztosan megtetszettem neki. Na persze, ha a szemem is olyan, mint annak a lánynak, aki nincs többé... Szása és Zojka egy kosár galambgombával és egy zacskó szamócával tértek vissza. — Milyen volt a séta? — kérdeztem. — Csuda jó — felelte Zojka —, azt az összes szamócát én szedtem, papa meg egyre csak a gombát kereste. — Te is nagyon ügyes vagy, a papa is nagyon ügyes — dicsértem, és azt gondoltam, hogy fogadja vajon Szása azt, amit mindjárt hallani fog tőlem. Az még jó, ha komolyan veszi. De ha gúnyolódni kezd? Akkor inkább nem mondom el neki. Semmi szín alatt. Szása lefeküdt a fűre, kinyújtotta hosszú lábait, és hosszan, fürkészően nézett rám. — Borzasztóan titokzatos vagy ... „Élmondom neki — döntöttem — elmondom, de a végén kezdem. Így romantikusabb lesz”. — Szása — szóltam — emeld fel a fejed. — Felemeltem. És? — Látod azt a nyírfatönköt? — Látom. v, — Akkor most olvasd el, mi van belevésve. Ki tudod venni? . . Szása megfordult és ravaszkásan pillantott rám. Valahogy nagyon különös volt az arckifejezése. — Ha nem tévedek, Fegya megérkezett — mondta Szása, körbepillantott és elkiáltotta magát: — Igen tisztelt Klimenkov elvtárs, hol van? ... — Én semmit nem értek . . . — Hol van Fegya? —kérdezte. — Klimenkov, látlak. Mássz elő! Szása felállt, és továbbra is körbenézelődött, néhány lépést tett, még mindig abban reménykedve, hogy megtalálja Fegya Klimenko- vot. Aztán odament ahhoz a bizonyos nyírfatönkhöz. — Figyelj, majdnem elfelejtettem elmesélni neked. Amikor Permben voltál kiküldetésben, eljött hozzám Fegya Klimenkov. Olyan sötéten, mint egy viharfelhő. A minisztériumban kissé megcsipkedték a tervezete miatt. Eljöttünk ide, friss levegőt szívtunk, nyugtatgattam, ahogy tudtam. Mondtam neki, minden rendbejön. Van perspektívája a tervnek, de még kiegészítésre szorul. Dolgozd ki, és akkor újra barátság és szeretet fűz a minisztériumhoz. Fegya azt felelte: Optimista vagy. Én meg erre: Hát idenézz, emlékül belevésem ebbe a tönkbe: K plusz M egyenlő szeretet, ahol a betűk azt jelentik: K — Klimenkov, plusz M — minisztérium. Azóta Fegya körül minden a legnagyobb rendben van. Most idevárom. Ha megjön, körbeüljük ezt a tönköt, ez lesz az asztalunk. Persze sok mindent nem, lehet rá pakolni, de nekünk nem is kell sok, igaz? Kis ideig hallgattam, gombóccá gyűrtem a telefonszámot őrző kis papírdarabot, és messzire röpítettem. Fordította: Somi Éva Polner Zoltán: Kodály Zoltán emlékére i. ősi, pogány dalainkat ki hozza el, ki hozza el? Vérrel áldott rózsáinkat ki hozza el, ki hozza el? Mezőkről a lángos napfényt ki hozza el, ki hozza el? Szita, szita, péntek, szerelem csütörtök: öltözzetek ünneplőbe, hogyha dalt regöltök Bíborba, bársonyba, gyöngyös koszorúba: hadd járjuk a táncot mind összefogódzva. II. Fekete pusztákon átokkal vert csillag. Zuhognak a dobok, hegedűk zokognak. Magyarország, édes hazám: hírt hoznak ma rólad. Jégeső sem esik, förgeteg sem tombol, fehér rozmaringok mégis sóhajtoznak. Magyarország, édes hazám: hirt hoznak ma rólad. Mintha rézerdőből mesék szava szállna, éjszakák havasán szivárványos lábnyom. Magyarország, édes hazám: fiad jönni látom. Sárkányos kapukon tulipánnal zörget, dalok arany ága virágzik hajnalra. Magyarország, édes hazám: te vagy az ő arca. III. Ez ki háza, ki háza? Ki népei vagytok? Országolók népe vagyunk: virágokkal sereglő napkoronás jövendő. Ki kérdezi, kik vagyunk, honnan jövünk, honnan? Kodály Zoltán kérdezi ki népei vagytok? Mi vagyunk a fiai, mi vagyunk a lányai, neki vagyunk népei: virágokkal sereglő napkoronás jövendő. Emlékezni, ünnepelni ajándékul mit vigyünk? Vigyünk neki mezőket, vigyünk neki táncot, vigyünk neki fényes hajnalt, vigyünk neki lángot: hogy az ének el ne szálljon, itt lobogjon a világon! Vigyünk neki igaz szívvel sorsunkra ölelt hazát. Váradi Zoltán: Hűség A várakozó Arcok közelről Polner Zoltán — Négy verseskötete jelent meg eddig — Szigorú vallomás, A szívetekre bízom, Egyetlen hangszer, Táncoltató. Ennél is több néprajzi munkáinak száma, hét televíziós riportfilmet készített. Költőnek vagy néprajzkutatónak tartja-e magát? — Költőnek! Munkásköltőnek! Az író számára sosem a néprajz, hanem a nép kutatása a fontos, s egyben erkölcsi kötelesség. Az anyag, a magyar népi hitvilág, az ősi költészet óriási kincses- bánya, az egyetemes kultúra páratlan értékű töredéke, ami nem mehet veszendőbe! Tíz évig dolgoztam falusi tanítóként. Amikor Ferenc- szállás szociográfiai fölmérését végeztem, a kérdőívek hátuljára babonákat gyűjtöttem. A menteni a menthetőt gondolata ma is állandó feszültségben, izgalomban tart, hiszen csak az idős emberek lehetnek segítőim, s ha meghalnak, elvész a pótolhatatlan kincs. Célom: múltjukig megismerni a szegényeket, történelmi múltjukig megérteni vágyaikat, tetteiket, életüket. Föladatomnak tekintem a népi imádságok, ráolvasások, hiedelmek átmentését ak irodalomba. De mindenkor a költő szemével kutattam és végeztem ezt a munkát. Nem tartom magam sem folkloristának, sem filológusnak. — Líráját elsősorban a tanyasi szegénységhez és a nép- költészethez való vonzódása, saját gyűjtésű babonák, hiedelmek újraköltése határozza meg, de erőteljesnek találom közéleti és szerelmes verseit is. Mit tehet napjaink költője az emberiségért? Es lehet-e ma szerelmes verseket írni? — Újságírói munkám feljogosít arra, hogy a mindennapi politika érverésein tarthassam a kezem, felfigyeljek a hírek, jelenségek mögötti összefüggésekre. Az őszinteség a fontos, meg a felelősség. És persze mindenekelőtt a munka. Csak a művek számítanak! Mit tehet a mai költő? Elgondolkodtathat, rádöbbenthet a lényegre. A Díszelőadás című operaszövegkönyvemben néprajz és politika, háború és béke kérdése foglalkoztat. Hőseim elbuknak, de a harcot újrakezdik . . . Szerelmes verseket pedig nem csak lehet, kell is irni. Közéleti vagy szerelmes líra, egy áramkörbe tartozik mindkettő. A realizmus tisztelete a döntő. — A magyar költészet egyedülálló a világirodalomban abból a szempontból, hogy mindig is szorosan ösz- szeforrt a társadalmi változásokkal, harcokkal, s az irodalomban vezető szerepet játszott. Mára viszont mintha veszített volna jelentőségéből és népszerűségéből... — Mert veszített politikai töltéséből. Politizálni pedig nem azt jelenti, hogy kizárólag közéleti verseket kellene írni. A modern líra új nyelve nehezen érthető, alig követhető. Van sok rossz vers is. A költészet csapásán haladva a művészi jelleg kerül előtérbe, nem a politikai. Szerintem az emberinek kellene középpontba kerülnie. — Köszönöm a bepillantást műhelyébe. Niedzielsky Katalin
