Békés Megyei Népújság, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
Békéscsabai nyári színházi esték 1984. július 7„ szombat Heltai: A néma levente Csak egy anekdota az egész a reneszánsz Mátyás korából, és íme, mivé lesz Heltai Jer nő műhelyében? Ragyogó költői mű és kitűnő színház. Legalábbis a kitűnő színház lehetősége, hiszen nem elég, ha csak az író oldaláról adott minden kívánatos feltétel. Csak egy anekdota a szenteskedő moncaliéri özvegyről, Zilia Dúcáról, és az any- nyi „vidám kaland" után szerelemre gyűlő magyar vitézről, Agárdi Péterről. Csak egy anekdota arról, hogyan lesz a szenteskedő özvegyből odaadó szerelmes, hogyan az egy csókért háromévi némaságot fogadó Agárdi Péterből, Mátyás hadnagyából boldog ember? És hányféle. miféle praktikák után- okán mondhatják majd egymásnak tiszta szívvel: „Az élet szép, tenéked magyarázzam? ...” Csak egy anekdota kelt életre újra, ezúttal Békéscsabán, a városi tanács történelmi hangulatú udvarán, a kemény oszlopok-ívek alatt, hogy szárnyaljon és elhozza (visszahozza) a romantikát, a szenvedélyes, szép szavak igézetét, hogy újból és soha nem feleslegesen legalább a reményt hozza: az élet szép, tenéked magyarázzam? Színházunk művészei nyári vállalkozásukkal (és az elmaradhatatlan mecenatúrákkal) elsőnek írhatták ki színlapjaikra: békéscsabai nyári színházi esték. S hogy ezt kiírhatták és kiírták, bizonyára hasonló színháztörténeti esemény kezdetét jelenti, mint amikor huszonegy éve „csatát nyert” az Hernani a gyulai vár udvarán, megteremtve a Várszínház alapjait, széthintve az igényt, mely nyaranta ezen a vidéken is színházat kíván látni, hallani, játszani. Nos, kid^fült: Békéscsabán is van Hely, ahová a színházi kívánság beköltözhet, van Hely, ahol mással nem hasonlítható körülményben színházat lehet játszani, és legfőképpen van művészi erő és akarat mindezekre, hiszen nélküle ez a Heltai- remeklés sem kerülhetett volna színre, nem szólalhatott volna meg közös örömünkre a rímes-veretes, mégis könnyed, szenvedélyes és emberi színjáték, a néma levente „szép históriája”. Hogy megszólalt és megszólalhatott, dicsérni ennyi is elég már. De hogyan és miként? — ez már a számunkra szokatlan körülményben létrehozott előadás értékeit, gyengéit, az összképet kell hogy kutassa, mérlegelje, hogy arra rezonál- jon, hogy keresse: mennyire és milyen mélyen találkozott itt, Csabán, a történelmi hangulatú oszlopsorok, folyosók színhelyén Heltai megrázóan szép vígjátéka (milyen jól illenek össze a látszólag ellentétes jelentésű szavak!), a színházteremtő akarat és elszánás, és a tucatnyi békéscsabai színész tehetsége, hite, tudása, odaadása. Csak egy anekdota az egész, írtam fentebb többször, de milyen anekdota! Milyen színdarab, milyen költői játék, milyen bravúros szerepek?! Kétségtelen. A néma leventét nem a világhír tette azzá, ami, hanem önmaga értékei tették a világhírt, melyhez (szinte elválaszthatatlanul) hozzátartozik a Nagy Színházi Mesé- lők történetei az első Zilia Dúcáról, Bajor Giziről, akitől (ahogyan Galsai Pongrác írja) „az énhasadás és egy- gyé ötvözés attrakciója bámulatos volt”. Aztán más, itteni, csabai előadásokról és a várszínháziról, amelyben a felejthetetlen emlékű Lati- novits Zoltán volt a néma levente: kell-e több, hogy a kíváncsiság az újabb élmény lehetőségét keresve vigye be a nézőt a városi tanács udvarára, ahol a szürkületben előttünk a színpadi tér, színes ablaküvegek, brokátok, drapériák: a reneszánsz életigenlés illúzióját hordozva, rejtve. És amikor megkezdődik, még a furcsa nyár furcsa júliusának hideg-szeles rohamait is elfelejtjük, mert Moncailéri az ott, fent, és Zilia Dúca palotája, amelynek ablaka előtt némán, mozdulatlanul áll a szerelmes levente, Agárdi Péter. Majd jön Beppo, a furfangos szolga, és az ájtatos (vagy csak szenteskedő?) szép özvegy (könnyed, szellemes, kardpengeéles szócsatározás után) mégis csak elfogadja a szerelmes férfi látogatását „hogyha néki alamizsna kell...” Repül az idő, miközben egy-egy pillanatra azt is. elképzeljük: milyen gyönyörűséges este is lehetne ez, ha a július igazán július, de aztán, nos, aztán már nem lehet más, csak a Játék, mert jön Agárdi Péter, és Heltai Jenő úr így súg neki: „ Tudunk ... áldozni életet, ontani vért / Egy asszonyért, egy álomért.” Én azt hiszem, és most is, ahogyan ezeket a sorokat írom, még jobban hiszem, tudom: az új körülményben, ott, a városi tanács udvarán állított színpadon szép játék volt A néma levente előadása. Szép és hittel teli, és akik vállalkoztak rá, jól alkalmazkodtak ahhoz az „új körülményhez”, lüktető ritmusú, igazán emlékezetes csúcspontokkal, szép jelenetekkel, tisztasággal koronázott előadást hoztak létre. A rendező (aki a címszerepet is alakította) Barbinek Péter láthatóan a helyhez figyelmez- ve képzelte el Heltai színjátékát, szinte hiánytalanul megoldva a nagyobb tér könnyen zavaróvá válható kikerülhetetlenségét, még a legintimebb, legzártabb jelenetekben is. Néhol kissé<har- sányabbra hangol, élesebbre (de sohasem merevebbre) húzva a karakterkontúrokat, teheti: a reneszánsz bővérű- ségbe-szenvedélyességbe belefér; és (talán) ha nem így lenne, hiányolnánk. Egyszóval kézben tartja az előadást, különösen jól él a látványosság lehetőségével, melynek fényeit az átgondolt és hatásos díszletek (Gabu- rek Károly m. v.) és a szokatlanul reprezentatív, korhű jelmezek (Laczkó Henriette m. v.) tovább segítik emelni. Nagy és szép szerepeket küld Heltai az 1936-ban először játszott vígjátékban. ZiZilia és Agárdi Péter: Kővári Judit, Barbinek Péter Fotó: Veress Erzsi lia és Agárdi Péter — álomszerepek. Hogy azzá is lehessenek azonban: tehetség, mesterségtudás kell, mert hiába a csengő, költői szöveg, a hangulat fel nem forrósodik, ha csak deklamál- igtk. Nos, Kővári Judit , mint Zilia Dúca túllépett eddigi önmagán, egészen megragadó pillanatokat hozott, végigjátszva a gőgös özvegy sokfelé irányuló útját a lehetséges egyetlen cél felé: Agárdi Péter szerelméig. Minden szava érthető, „udvara van”, vers-udvara. Barbinek Péter (Agárdi Péter) a levente némaságában jut magasra, majd Setét Lajos vörös csuhájában és az újra megszólaló szerelmes férfiként: „Én, aki beszélek ... Azt mondom, szeretlek" — hozza elénk azt a leventét, aki a „csak egy anekdotában...” a legnagyobb áldozatta is készen volt Zilia szerelméért. A szolga, Beppo következik ezután (Jancsik Ferenc), aki (bár küzd némi öperettes beidegződéssel), egyre jobban belelendül a komédiá- zásnak e nemesebb formájába, és helytáll becsülettel. Meglepetés Pálfy Margit Gianetta szerepében: sokszínű, játékos, a verses szöveggel kedve szerint bánik. Nagy Mari (Carlotta, a komornál igazi reneszánsz-cseléd; a királyi pár pedig (Beatrix: Felkai Észter, Mátyás: Gálfy László) mesehősök is, meg igazak is, és nélkülözhetetlenek. A zene, különösen a „szerelem szignálja” nagy ötlet, lélekemelő aláfestés. Miként lélekemelő az előadás is, mert az összkép feledtet néhány halvány, vagy mégiscsak túlrajzolt, nem jól illeszkedő alakítást. Ezekért kár, dehát most ennyire futotta. Rosszabb sosem legyen. Sass Ervin Bergmantól Zeffirelliig Ingmar Bergman 1959-ben készült Szűzforrás című filmjével csütörtökön Gyulán kezdődött meg a filmmúzeumi napok vet;téssorozata. A csabai, gyulai, orosházi* szarvasi és békési mozilátogatók a Bergman-filmen kívül láthatják még Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című alkotását, valamint két amerikai filmet, Steven Spielberg '72-ben forgatott Párbaját és a Nicholas Ray által '55-ben rendezett Haragban a világgal című filmet, melynek főszereplője James Dean és Natalie Wood. A filmművészet jelentős egyéniségeinek ezen alkotásait a közönség meglehetősen szűk rétege láthatta eddig: főleg a filmmúzeumi hálózat és filmklubok vetítették a felsorolt műveket. Most lehetőség nyílik bárki számára megtekintésükre. A Békés megyei Moziüzemi Vlálalat nem habkönnyű nyári szórakozásra invitál, de igényes, tartalmas, izgalmas estéket ig^r. A békéscsabai Szabadság mozi július 8—11-ig mutatja be a Szűzforrást. Az Os- car-díjas film egy középkori legendát mesél el. Kegyetlen, véres, hátborzongató történetet dolgozott fel Bergman. Mint Kovács András Bálint írta tanulmányában, a Szűzforrás a keresztény hit támasznélküliségének felismerése. „Ha van szerves életmű, akkor a Bergmané az — vallja az elemző. — Bárhol nézünk bele, mindig ugyanazt látjuk: az ember küzdelmét — végső magányával. Az '50-es évek három nagy filmje három különböző téma kapcsán fogalmazza meg ezt: a Fűrészpor és ragyogás Bergman leggyakoribb témájából, a férfi-nő kapcsolatból, A nap vége a személyiség önvizsgálatából, A hetedik pecsét pedig a középkori legendavilágból MOZI Kilenc esztendővel ezelőtt vetette el a magot a békéscsabai Városi Tanács, amikor a Kner Nyomda támogatását megnyerve megteremtette az alkalmazott grafikai művésztelepet. A talaj ehhez, s ezt a művésztelep kigondolói jól tudták, hagyományokban gazdag, tehát alkalmas a későbbi bő termésre. A gyümölcs érik, amit az idei művésztelepen készített tervek, munkák bizonyítanak. Az ország elismert grafikusai számára is vonzerővé vált a békéscsabai telep, s az alkotók az elmúlt esztendőben olyan programot tudtak célul kitűzni, amely több évre szólóan meghatár rozza a közönség munkáját, szellemiségét. E választott programot az alkotók „Magyarország image”-nak nevezték. (Image: kép, összkép, benyomás). Tehát a jelenleginél helytállóbb, a valódi értékeket felmutató Ma- gyarország-kép megfogalmazására vállalkoztak, arra tehát, hogy átfogalmazzák a külföldiekben és önmagukban is kialakult, torz formában megcsontosodott képet. (S hogy ez a művészet más ágaiban is jelentkező igény, azt például Magyar József: Mi büszke magyarok című filmje is bizonyítja). A romantikus tschikós, gulasch, Máté András „életfája” délibábos, gémeskutas szemlélet felváltásáról van tehát szó. A művésztelep résztvevői világosan megfogalmazták programjukat: „A békéscsabai biennálé jelmondata: Hazánk, Magyarország — a művésztelep programjává is vált. Az első évben főleg elméleti alapozás folyt, értékes előadásokkal, sok vitával, kevés képi eredménnyel. Eddigi munkánk legfőbb eredményének a szakmánkban ezidáig páratlan együttgondolkodást, baráti összmunkát érezzük. Célunk: egy tartalmas kiadvány elkészítése”. Az idei három hét összmunkájának eredménye a Kner Nyomda kiállítótermében látható. Páratlan termékenység jellemezte ezt a három hetet, pedig á kiállítóterembe csak az alkotások töredéke kerülhetett. Az együttmunkálkodás, a tudatos feladatmegosztás jól nyomon kísérhető a bemutatott munkákon. A történelmi sorsfordulók, a magyar mezőgazdaság és ipar, a sport- történet új szemléletű ábrázolására egy-egy alkotó vállalkozott. Mindez azonban úgy valósult meg, hogy az egységes szellemiség szuverén, sajátos alkotói formában, technikában és látásmódban jelentkezik. A kifejezőeszközök között a fotót, a rajzot, a grafikát egyaránt megtalálhatjuk, vagy ezek ötvözetét, s a kísérleti jelleg, az útkeresés is jól nyomon- kísérhető. Máté András a Mátyás király utáni zord történelmi időket idézi 1526 feliratú képével, amelynek szövege is — akiben van kitartás a betűk kiböngészésére, próbálja meg — igen fontos mondanivalót takar. A rajzok önmagukban is kifejezik a széthúzás, a törökdúlás, a rablás, fosztogatás nemzetnyomorító hatását, mert a jelképek pontosak, jól kiválasztottak. Ám feloldásként ott van másik alkotásán az életfa, rajta megannyi békegalambbal, s az immár jobban olvasható, kissé ironikus, de szellemes szöveggel. Igen, negyven éve élünk békében. De a csúf fekete holló, nyitott csőrével vágyako- zón lesi a békénket, harmóniánkat jelképező galambokat. Ez a kép a máról szól, tiszta, érthető, szép művészi nyelvezettel, szellemes megfogalmazásban. Molnár Gyula szimbólumokat teremtett a fotótechnikát jól alkalmazó munkáján, s ezek a szimbólumok egyben perben állnak a korábbi Magyarország-képpel. Néha úgy, hogy idézik azt. Jelképeit a természethez kötődve alkotta meg az egy ólomkatonát kivéve. Az esőt. de könnyes nosztalgiát is sugalló nemzeti színű festékpöttyök, s az egész jelkép- rendszer a szomszédos, sárgás-vöröses grafikán már színüket, értelmüket vesztik... Schmal Károly játékos, a színnel és formával variáló munkája áttetsző, üveges csillogásával újfajta eszköz megtalálásáról árulkodik. A plakátművészet figyelemre méltó darabja lesz bizonyára Székely Kálmán munkája,- amely elsősorban ötletességével hívja fel magára a figyelmet. Gyengédséget, szépséget sugároz Magyarország térképét rejtő virága. Zahorán Mária több variációban készült, csomagolóanyagokra szánt grafikái szép kidolgozásukkal, kellemes összhatásukkal itthon és külföldön egyaránt jól képviselnék a hazai „színeket”, értékeket. Hiszen a csomagolástechnikában is igen fontos a nemzeti jelleg esztétikailag is színvonalas kidomborítása. A plakátművészet jellégénél fogva nagyobb hatásfokkal teheti, teszi mindezt. Székely Kálmán munkája Fotó: Gál Edit Szereday Ilona szellemes munkája a „Lehel kürtjét” faragó alakról, amint kése nyomán — a fém és a szaru találkozásánál — „nemzeti színű” szikrák lobbannak ki, a hagyományőrzés szépségét és a hamis ideálok továbbélését egyaránt sugallja. Az eddig felsoroltakból is kitűnik, van min meditálnia a kiállítás látogatóinak. Lo- novics László izzó fémszálainak dinamikája és színe. Ke- rényi János szellemes „árukínálatai”, Gyárfás Gábor érdekes technikával megoldott emlékidézése a magyar sport olimpiai dicsőségeire, Gubis Mihály ötletes felirata — mind a művésztelep elé kitűzött cél sokféle, de igényes megvalósításai. Darvas Árpád Magyar ipartörténet, I—II. című, magas technikai tudásról árulkodó munkái oly pillanatban melengetik a honfiú szíveket, mikor nem árt emlékeztetni arra, hogy az európai iparosodás kezdeti korában a magyar ipar és találmányok fejlettsége révén az élvonalhoz tartoztunk. Benczúr Gyula bravúros technikával készült fotóösszeállítása a kiállítás egyik nagy meglepetése. A színek, hangulatok, ai állatok életének, érzelmeinek kifejezése harmonikus egységben jelentkezik. Antal Pál plakátterve pedig információs erejével, hatásával tűnik ki. A tavaly fogant cél első megvalósulásai tehát sokat sejtetőek. S csak reménykedhetünk abban, hogy nem egy rövid „munkakiállítás” keretében gyönyörködhetünk az itt látott alkotásokban, hanem az utcán, a csomagolópapírokon, tehát mindennapjainkban is. B. Sajti Emese indul ki. Az első két téma vezérmotívuma Bergman életművének, a mítoszok és legendák világával azonban a Szűzforrás után nem találkozunk többé. Az életmű tematikájának szempontjából a Szűzforrás érdekessége az, hogy ember és isten, avagy ember és halál közti párbeszéd mitologikus legendaszerű megközelítésének zsákutcáját jelenti. Bergman filmjében úgy fogja fel a kereszténységet, mint az emberben rejlő vad, pogány- erő legyűrésére irányuló kísérletet. A kereszténység, mint a jó princípiuma tulajdonképpen nem is jelenik meg, ugyanis a film minden fontosabb szereplőjén eluralkodik valami istennek nem tetsző erő. A szeretet istene nem legyőzi a gonosz természeti erőket, hanem meggyőzi az embert arról, hogy ezek legyőzhetőek." Bergman világát, sajátos jelzésrendszerét, filmjeinek stílusát, ritmusát megérezni, alkotásainak belső magját megtapintani nem könnyű feladat. Ám még a kevésbé sikerült művek is hallatlan felkavaró erővel sodorják' magukkal a bizalmat szavazó nézőt. Emlékszem, milyen furcsán „szokta meg” a néhány éve vetített Jelenetek egy házasságból című tévéfilmet a magyar néző. Úgy a harmadik részig kerestük, vártuk az oly sokat hallott bergmani csodákat, morgolódtunk, elégedetlenkedtünk, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy szorgosan, kitartóan végignéztük, s nem volt hiányérzetünk, mert velőnkbe vájó kérdéseket, s eszünket, lelkünket bolygató válaszokat fogalmaztatott meg velünk, magánéletünk, kultúránk részévé vált. U. T.
