Békés Megyei Népújság, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-28 / 176. szám

1984, Július 28., szombat Múzeum egy bátyus emberkének A két srác áhítattal nézi a nyomógépet. Elemér bácsi beindítja a masinát, amely­ből néhány másodperc múl­va díszes betűkkel írt szó­rólap hull ki. — Megpróbálhatom? — néz a kisebbik fiú félig az anyjára, félig a múzeum igazgatójára, Hudák Júliára, aki igent int. Mindkét gye­rek a géphez járul, s némi ügyetlen próbálkozás után meghajtja a lábpedált. Nem kis energia kell ahhoz, hogy a kézi berakású „amerikai” tégelysajtót valaki működés­be hozza. Pedig a szépen ki­glancolt öreg jószág ma sem pihen túl sokat: a látogatók nagy része a gyakorlatban is szeretné megtapasztalni, mi­lyen fárasztó munkát vég­zett a századforduló nyom­dásza. A régi Kner Nyomda szedőtermét bemutató fény­kép arról tanúskodik, hogy bizony a nyomdászmesterség már akkor sem tartozott a kényelmes állások közé. Ám — a látott dokumentumok alapján ez a vélemény ala­kult ki bennem —, ember és nyomdai termék jobban kö­tődött egymáshoz egykor. Egyrészt nagyobb tisztelet övezte ezt a mesterséget, másrészt több örömöt talál­hatott munkájában az em­ber, hiszen több lehetősége volt az alkotásra. Mennyire más lehetett az egykori nyomda, mint a mai, zajos, hatalmas gépekkel te­lezsúfolt üzemek! Minderre némi fantáziával következ­tethet az a látogató, aki ala­posan megszemléli a gyomai Kner Múzeum első termé­ben kiállított felszereléseket Az említett sajtón kívül ta­lálható itt még egy régi be­tűszekrény, néhány könyv- kötészeti szerszám, és sok­sok rézdísz, mely a könyvek szépítését szolgálta. A sze­gényes technikát pótolta a végtelen emberi fantázia. És a végeredmény — számtalan példa bizonyítja itt — bát­ran felveheti a versenyt bár­melyik ma előállított könyv­vel. Vagy nézzük például az egyéb kiadványokat: a mű­vészi igényű báli meghívó­kat, az ízléses közigazgatási nyomtatványokat. Szépek ezek mai szemmel is, s mindez fényesen bizonyítja, hogy ami igazán szép, an­nak értéke maradandó. Egyházi énekek 1895-böl Nem lenne valódi gyűjte­mény ez, ha nem adna némi korképet, ha nem vázolná fel a nyomdaalapító és fia életútját. Időrendben elren­dezettek a fotók és más élet­rajzi dokumentumok: az el­ső teremben Kner Izidor arcképe, valamint első nyom­dájáról, egy nádfedeles pa­rasztházról készült felvétel mellett látható egy korabeli pénztárkönyv, s néhány ala­pítási dokumentum. A láto­gató nem mehet el szótlanul a Pátzay Pál készítette szo­borfej előtt, s amire már itt is figyelmes lehet: a terem rendkívül szép elrendezése, a színek, a berendezés har­móniája. A második teremben né­hány meglepő fotográfiára bukkanok. Vajon hogyan ke­rül ide Ady Endre, Hatvány Lajos, Jászi Oszkár, Radnó­ti Miklós, Szabó Ervin arc­képe? A kérdésre némi ke­resgélés után választ kapok: „A Kner család baráti köre" — olvashatom a kissé eldu­gott, aprócska cédulán. Ál­talában kevés itt a magya­rázó felirat. — Ennek az az oka — in­dokolja a múzeum vezetője —, hogy többnyire csoportok látogatnak hozzánk, s őket mindig végigkalauzoljuk az öt termen, magyarázattal egészítve ki a látnivalókat. — S az egyéni látogatók? — firtatom. — Ök sincsenek magukra utalva. Valamelyikünk min­dig készenlétben áll, hogy válaszoljon kérdéseikre. A másik segítség: mostanában készült el részletes ismerte­tőnk, amelyet meg lehet vá­sárolni. — Hányán nézték meg eddig a gyűjteményt? — Két éve adták át a fel­újított épületet, azóta több mint tízezren jártak itt. Ez már Kner Imre terme. Sokoldalú ember volt ő, a modern kor igényeit jól ér­zékelő s követő, alkotó nyomdászivadék. Igen sokat írt. Szakmai tanulmányai, író-barátaival folytatott le­velezései, de még szépirodal­mi alkotásai is jelentek meg nyomtatásban. Érdekes gon­dolat: ......a szakmában egy­r e csökken az igazán kiváló üzemvezetők száma, és hogy a mi specializált munkamó­dunk mellett magában az üzemekben már alig van meg a lehetősége az átfogó tájékozottságú üzemvezetők nevelkedésének és kiváloga- tódásának.” „. . . mindnyájan Nem könnyű munkára fogni az „amerikai” sajtót Fotó: Fazekas László ismerünk olyan szakembere­ket, akik ... végtelenül egy­szerű technikai felszerelés birtokában is elsőrendű mun­kát tudtak produkálni.” A Magyar Grafika 1924. évi számában megjelent, a jövő üzemvezetőiről szóló cikk nosztalgiája persze nem mond ellent annak a tény­nek, hogy Kner Imre a mo­dern nyomdatechnika híve és meghonosítója volt. Egyedül persze nem tudta volna re­formját megvalósítani. Az „újfajta könyv” létrehozásá­ban legfőbb társa volt a ki­váló grafikus, Kozma Lajos. Róla, s munkáiról is emlí­tést tesz a múzeum. A harmadik, negyedik, ötö­dik terem már kevéssé kö­tődik személyekhez, inkább a kiadványokhoz Próbálja kiemelni a végtelenné szapo­rodott könyvek legjelesebb­jeit: a régi könyvek forma­kincsét felújító Kner—Koz­ma díszgarnitúrákat, az észa­ki írók sorozatát, a klasszi­cista stílusú könyveket, majd a felszabadulás után pár év­vel újjászületett nyomda ki­adványait. Az ötödik terem díszei már a gyomai könyv­készítés reneszánszáról ad­nak számot. Kisebb könyv­tárra való kötet bújik meg itt a vitrinek mögött, a szek­rényekben, az emeleti rak­tárban. S mindez még ke­vés: egy múzeumnak illik állandóan gyarapítania gyűj­teményét. — Rendszeresen járunk könyvaukciókra, antikvárok­ba — jegyzi meg Hudák Jú­lia — s keressük a Békés megyei nyomdászattal kap­csolatos dokumentumokat. Ezenkívül ajándékba is ka­punk időnként múzeumunk­ba illő anyagot. A műemlékjellegű épület — Knerék egykori villája — felújítása óta szép színfolt­ja a nagyközségnek, s al­kalmas őrzője a gyűjtemény­nek. Amely — ha nem is teljes — igen gazdagnak mondható. Nem könnyen jött* létre a gyomai Kner Múzeum. De az eltelt két év azt bizonyítja: a botjára tá­maszkodó, bátyus emberke — a Kner-kiadványok ma is élő szimbóluma — ismét be­fészkelte magát a szívünkbe. Gubucz Katalin G-teriilet, Békéscsaba Patthelyzet a játszótereken? Jó fél évtizeddel ezelőtt gyermekév volt Magyarországon is. Régen volt, s ez sok mindenből látszik. Akkoriban az in­tézmények és vállalatok egymást túllicitálva tették meg fel­ajánlásaikat arra, hogy hol és milyen, mekkora és mennyire pazar játszótereket építenek — zömében társa4almi munká­ban. Epültek-készültek is a gyermekeknek a csodás kis biro­dalmak városokban és falvakban egyaránt. A régieket is fel­újították, a törött hintákat megjavították, a homokozókba új és tiszta kvarczuhatag került. Aztán az évbúcsúztató előtt minden felajánló ismét esküdözött: ezentúl minden év gyer­mekév lesz. Elhittük, hiszen így természetes. Közülük sokan tartják is szavukat. Az itt lakók szerint ebben a „lyuk”-ban diszkót épül Fotó: Kovács Erzsébet Békéscsaba, G-terület. Job­ban mondva — hiszen így ismerhetjük: a Vécsey, a Bartók, a Tulipán és a Gá­bor Áron utcák határolta belvárosi, nemrégiben felépí­tett, 11 és ötszintes házak­ból álló lakóterület. Egy ka­landos sorsú, húsz lakó alá­írásával hitelesített levél hívta fel rá — s valljuk be: nem először — figyelmünket. Amit itt tapasztalhat bárki, aki erre jár és körülnéz, az sajnos, általánosítható. Nem­csak Békéscsabára, s tartunk tőle, nemcsak Békés megyé­re. Remélhetőleg a tanulsá­gok is. * * * Amikor néhány évvel ez­előtt a házak által körbefo­gott, nagy területű belső tér északi oldalán felállították a Schéner Mihály Munkácsy- díjas festőművész által ter­vezett térplasztikákat, mint általában, felzúdulás fogadta ezt az újat is. A szürke be­tonból készült — bár a mű­vész nem ilyen anyagból- színben tervezte! — lovasok­kal nem tudtak mit kezdeni az ott lakók. Ismét le kell szögezni: ezek nem játékra szolgáló munkák, hanem tér­plasztikák. Igaz, ilyen rossz kivitelezésben ezt a funkció­jukat sem tölthetik be. Bo­csánat az összehasonlításért: a közelmúltban a tévében vetített Rohamsisakos Ma­donna című film „címsze­replőjét” idézik... De a la­kóterület játszótere odébb van. A „lovaktól” délkeleti és északi, no, meg aztán ke­leti irányban .. . * * * Vagy hat méter átmérőjű az a lyuk, amit a tavasszal ástak ki, kerületét beton szegélykövekkel peremezték és alját kőtörmelékkel ta­karták. Hónapok teltek el, s nem derült ki, hogy mi ké­szül itt. Korábban ezt a te­rületet használták az itt la­kó srácok iskola utáni foci­zásra. Más, alkalmas terület nincs a közelben. De a beton tovább kísért. A „lovasoktól” délkeleti irányban jó méter magas piramisszerű, ovális alapraj­zú betonszerkezet adja egy farönkös homokozó keretét. Nehéz józan ésszel elképzel­ni, hogy miért kellett ennyit beépíteni a betonból. .. S amit nem most építet­tek be, hanem az építkezé­sek törmelékeként megma­radt? Egy „szép példánya” fellelhető a tér északi részé­ben helyet kapott lengőhinta alatt. Mint a jéghegy, olyan arányban és módon áll ki az apró gyermeklábak által si­mára tapodott földből. Éle­sen és életveszélyesen ... S meg kell jegyezni: ráférne már erre és a környező hin­tákra, szerkezetekre is a mázolás ... * * * Ami a két rész — a „lo­vasok” és a „hinták” — kö­zött van. Néhány deciméte­res alapterületű betontalap­zat kimeredő acélszálakkal, mögötte félköríves, nem ép­pen tegnap ásott gödörrel. A városi tanács társadalmi munkákat szervező munka­társától sikerült megtudni, hogy ezekre a betonalapok­ra fából készült, kizárólago­san díszítő funkciójú to­temoszlopok kerülnek — még ebben az idényben. Azt azonban nem sikerült meg­tudni, hogy a talapzatoktól néhány méterre, a Szigligeti utca irányába meghúzódó, tavaszi kelésű gyomokkal te­lenőtt árok mi célt szolgál. Egyelőre „csak” balesetve­szélyes . .. * * * Ebben a belvárosi lakóne­gyedben nem ez az egyetlen furcsa és baleset- (netán élet-) veszélyes rész, ame­lyek „használatát” a gyere­keknek szánták. A Tulipán utca és a Sziglfgeti utca kö­zött, a bölcsőde kertje mel­lett is van egy tenyérnyi, önmagában kellemes játszó- terecske. Csupán az a baj, hogy mellé telepítették a la­kóterületi gázfogadót. A ha­talmas tilos-piros szegélyű táblák veszélyjelzése pedig — ezt már a néhány éves kisgyermek is megtanulta — nem játék. Mellette sem jó... * * * Ám haladjunk tovább. A Tanácsköztársaság útja mel­letti volt Munkácsy tér (volt, mivel új neve nincs, a névadó szobrot meg lassan egy évtizede áthelyezték . ..) Kulich-emlékműve a rongá­lásra késztetés példája. Ne tessék megbotránkozni! Min­den józan ember elítéli a ga­rázdákat, s erre nincs, nem lehet mentség! Mégis: ha egy tereptárgy szinte kínálja magát, hogy „törj össze, mert olyan silány minőség­ben készítettek”, akkor ■ az ember elgondolkozik. Nos, az emlékmű halma körül el­helyezett reflektorok és fényvetők is ilyen „termé­kek” — voltak. Ma ezek a gyönge bádogalkotmányok szétzúzva hevernek a frissen és gondosan gereblyézett parkrészletben. Az elektro­mos vezetékek az égre mere- deznek, miközben mellettük minden napsugaras napon óvodások és bölcsődések ját­szanak .. . * * * S még egy Munkácsy téri „apróság”. Szintén meg nem értés és ellenszenv fogadta az úgynevezett „dühöngő” megnyitását. Azóta már a legtöbb lakóterületen szinte követelik a lakók. Nem volt nehéz meggyőződni arról, hogy ez a dróttal kerített te­rület például az üvegezés bosszúságaitól is megóvja a földszinti lakókat . . . Nos, a Munkácsy téri elöregedett. A drótot megette az idő vas­foga, vagyis a rozsda. A já­téktér felé penderedő tűhe­gyes, rozsdás szálak rémisz­tőéit! Belegondolni is rossz! * * * A felsorolt hibák meg­szüntetésére nem vagy mini­mális mennyiségű pénz kel­lene. Annál több lenne jó a pénzben kifejezhetetlenből: törődésből, szervezőkészség­ből; jóakaratból, gyermekis­meretből. Valamennyien tud­juk, hogy a tanácsok évente milliókat áldoznak arra, hogy szebb és emberibb környe­zetben éljünk. Hogy gyerme­keink gondtalanul és bizton­ságban játszhassanak, fociz­hassanak; erősödjenek, ügye- sedjenek. De óhatatlanul fel­bukkan a kérdés: kellő hely­re kerül-e a sok millió, ha­tékonyan használják-e fel? Mi, a lakók, mindig erőnk szerint járulunk-e ahhoz, ami nekünk készül? Felelős­séggel teszünk is, vagy csak ködszurkáló módon hintjük sirámainkat? Ahhoz, hogy valóban minden év gyer­mekév legyen, először is gon­dolkodni kéne. Lehet, hogy azt is hatékonyabban, embe­riebben . .. Nemesi László A „lovasok” és néhány betonkocka. MOZI Haragban a világgal Mondhatnánk, 30 év alatt piti üggyé zsugorodott Jim Stark lázadása. Amerikában ugyan ma is afféle fiatalok kegyhelye a Jimet játszó James Dean sírja, a szí­nész képei, ingek, blúzok alatt melengetnek szíveket, ám az úgynevezett ok nélkü­li lázadás katonái azóta vé­resebb (tömeg)gyilkosságok szereplői voltak. S végre lát­va a Haragban a világgal című '55-ben készült ameri­kai filmet, hamar megálla­pítható, Jim nem elrémisztő lázadásdózisa, vagy mindent elutasító magatartása miatt maradhat az örök filmslá­gerlisták élén. Nagyon is belefér ő az amerikai álom­ba. Hiszen mit tesz? Vállalja a férfias küzdelmet, s nem mindenáron. Benne megvan a jószándék, ellenfeleit le­szerelni igyekszik. Ám ha nincs más út, felveszi a kesztyűt. Western-drama- turgia? Valóban az, ám emellett a forgatókönyvírók, s a rendező, Nicholas Ray hadat is üzennek a holly­woodi koncepcióknak, és ha­tásvadászatnak. Mernek „va­cakolni” a részletekkel, mernek a korábbi megítélés szerint, unalmas helyzetek­ben szinte élvezkedni. S te­szik ezt profin, ízig-vérig fil­mesen, korukat megelőzően. Hogy közben képtelenek szabadulni a western-mozza- natoktól, koreográfiától, an­nak több oka van. Mert egy ezen nevelkedett, és ebből élő filmgyártás újíthat, de csak a közönségnek. Ha fon­tosat akar mondani, akkor azt legyen is, aki meghall­gatja. A rendező nem akar kiúszni a nyílt tengerre, in­kább 50 méterenként partot ér. S értékelhető úgy is, hogy a western-filmek fér- fiainak életmódja külsősé­geiben divattá vált, tehát amit e film rögzített, abban több a realizmus, mint mi gondolnánk Közép-Európn- ból. Aligha lehet vitatni, hogy James Dean játéka, egyéni­sége méltán csodált. Jim bi­zonytalan, önmagát védte­lennek érző, szeretetéhes srác, aki e tulajdonságok el­len vértezi fel magát modo­rossággal. Csakhogy míg az eleve meglevő otthoni szere­tet idegesíti, apja-anyja- egyébként társadalmilag alig kifogásolható viszonya szo­rongással tölti el, felvett modorossága viszont életve­szélybe sodorja; barátságra vágyik, s kihívója lesz a go­noszoknak, mai szakszóval viktimológiai alkattá válik. Méltó társak filmbéli part­nerei is, minden gesztusuk remek, nemegyszer példa- adóan többrétegű, izgalmas alakítás (s talán csak Judy szülei sikeredtek elnagyolt­ra). A filmnek komoly vonz­ereje, hogy nem kíván da­colni a család eszményével. Pont azt akarja megvalósí­tani. Jim és Judy szeretné az otthoni boldogságot, s mikor kettesben maradnak az elhagyott, lepusztult vil­lában, első játékuk afféle gú­nyolódó, s mégis kívánt „pa- pás-mamás játék”. Jim apja, mikor látja fia „lánytalálását”, büszkén ka­rolja át feleségét. Miképp is érthetné, hogy problémás al­katú fiának esze ágában sincs az ő példáját követni. Jim a tagadás tagadásának útját járta végig: ösztönösen elutasítja szülei világát, s ösztönösen visszatalál a csa­ládhoz Judyn keresztül. Ám hagyjuk meg őt (és minden követőjét) hitében: ez nem az ősi példa másolása, ha­nem csakis az ő útja (s per­sze, a tagadva tagadó köve­tők, s Jim sorsáról mit sem tudó ösztönös követők mil­liós táboráé). Ungár Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents