Békés Megyei Népújság, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-14 / 164. szám
NÉPÚJSÁG 1984. július 14., szombat Két verseskönyvró'l Csepeli Szabó Béla: Emberként élni Valami rejtett feszültség, valami fény az, ami a látóhatár felett lebeg. Mikor a csepeli gyárkéményekről le- hántja az éjszaka leplét, a homályból lassan kiemelkedik — a tetten érhető valóság. „Emberként élni” című verseskötetében Csepeli Szabó Béla történelmi hitelességgel és tudatos szenvedéllyel megrajzolt költői valóságát tárja szemünk elé. Csepel és az Ember szerelmese, akinek „o Végtelen Ég ! mondja tollba költészetét”, az egész emberiség és benne a kicsiny Haza részének tudhatja magát. Mindannyiunkhoz írott intelmeiben írja: „Barátaim, / ne csak a Végtelen Tiszta Eget / és Nagy Földanyánkat szeressétek erősen, / de ezt a kicsi eget is itt / a fejünk felett,” Csepeli Szabó Béla kommunista elkötelezettségét az ország, és az egész világ sorsáért verseibe vállalt aggodalmai és gondolatai bizonyítják. Az 1958-ban József Attila- díjjal kitüntetett költő új kötete nem útkereső verseket tartalmaz. Csepeli Szabó Béla költői világképét az eleven realitások adják. Sohasem akarta kísérletekkel felhívni magára a figyelmet. A mindennapi élet érlelte sokoldalú alkotóvá. Több évtizedes küzdelmeiből egyszerűnek tűnő, finom árnyalatoktól gazdag lírát és ugyanarról a hullámhosszról forradalmi-humanista eszmék jegyében fogant műveket hozott magával, hogy megajándékozzon bennünket: „mert hű és tiszta, / szép és szelíd vagy, / mint a jácintok, / mikor kinyílnak, / mikor dúdolva bontod az ágyat, / szívemről lassan elszáll a bánat...” Egyre táguló költői világképében helyet kap a „min- denség”, a fák, a víz, a szél... olykor antropomorf vonásokat is felmutató természetlírája könnyedén utat talál az olvasóhoz. Csepeli Szabó Bélának nincs szüksége ritmusváltásra ahhoz, hogy a pillanatot rögzítő életérzéstől eljusson a tiszta eszméket hordozó, szinte a fém anyagával azonos keménységű szavakig. Mikor az embertelenség, a háború ellen emeli fel szavát, így fogalmazza meg költői küldetését : „HAZÁMÉRT halni ma is készen állok, / szívem eléje pajzsként emelem, / de bűn-e mondd, hogy meglepnek az álmok, / s szerszámra cserélném — / fegyverem? / Emberként élni! Fogalmazódik meg a költői ars poeticában; emberként, egymás iránti felelősséggel a háború pusztító szelleme ellen. Csepeli Szabó Béla felelősségtől és izzó szenvedélytől áthatott írásait most válogatott verseinek kötete reprezentálja. A kötet olvasása után nyugodt szívvel állíthatjuk: a költőnek a kényszerű hallgatás után nem kell e kötettel visszanyernie jogos „illetékességét”. Nem kell átértékelnie eddigi munkásságát. Nem kell szintézist teremtenie önmagával, mert ma is ugyanazokkal a gonosz erőkkel szemben küzd a tökéletesebb emberi buldogu- lásért, mint régen. Fegyvertára sem változott, teszi ezt versekbe foglalt sok-sok szép teremtő gondolattal... „Konok vagyok. És kissé nyugtalan tán, de a Mindenség suhog lelkem álmán, / s ha lázadozva lépem is a partot, j mindig tudom, hogy honnan, merre tartok /.” Katonai Kiadó, 1984.) Verasztó Antal Simonyi Imre: Két szerelem Már nem kapni a könyvhétre időzített új Simonyi- kötetet. Nem kapni, mert noha a vers által valóban kevéssel halad előbbre a világ, azért a „kísérteties évtizedének, ahogyan korunkat nevezik, szüksége van önvédelemre, a szavak újabb rendjére, az értelem és a morál menedékére." Morál, mert ha minden költői kelléktől megszabadítjuk a verseket — ez marad. Ezért nem lehet Simonyi Imre verseit kizárólag steril esztétikai kategóriákkal mérni csupán — még ha a produktum természete egyértelműen művészi is —, hiszen amit először közöl, valami e századi tanítás, az közvetlenül, az érzékelés első szintjén jelenik meg, és azonnal hat. Tehát semmi metakommunikáció, legalábbis első olvasásra. Nem kizárólagos egyszerűségről van szó, hiszen mesteremberre valló mívességgel komponálja meg verseit, hanem a modern költőiség rekvizitumai- nak tudatos alkalmazásáról, a direkt versbeszéd paradoxonjainak, többértelműségének kiaknázásáról. A vers zenéjét nála nem a rímek vagy a szavak ritmusa, hanem az értelem ritmusa adja. Vagyis a gondolatok „kommunikálnak”, és nem a szóvégek, illetve a szóvégek annyiban, amennyiben a gondolatok. Simonyi Imre aszketikus költő, verseiben nincsenek hézagok, s a matematikusok takarékosságával méri be szavak által az értelmet. Aszketikus az élmények feldolgozásában is: nincs külön „ars poeticá”-ja. Az életmű az. Vagy a versbe foglalt (ön(élet)rajz). Kevés ilyen költőt ismerni, akinél a fikció ennyire a megélt életen belül marad, ha egyáltalán egész eddigi élete nem más, mint életműve. És fordítva. És mégsem ez, egy valós, vagy képzelt világ — jelen esetben a „régi Gyula” világa — leképezése az, ami a költészetet, avagy a hitelesség illúzióját produkálja, hanem a költő konok nosztalgiája egy világ igazsága iránt. Lett légyen az múlt vagy jelen. Az etikai tartás időn és téren kívüli, lényegileg emberi érték. Hogy az a „régi Gyula” teremtett világában vezette az arra érdemes lelkeket, az a művészi alkotás szempontjából másodlagos. Kellett-kell lennie egy ilyen paradicsomnak, és kész, mondhatnánk kategorikusan. Simonyi Imre tehát — bocsássa meg ezt nekem a Költő — nem gyulai költő, de Gyulán alkotó költő. Eme „ártatlan” előítélet cáfolata emeli megérdemelt helyére őt, hiszen mindaz, ami verseiben mint helyre és időre vonatkozás jelenik meg, nem a téma maga, hanem a téma eszközei, nem az egyszer volt esetleges, hanem a lennie kell etikai imperatívusz időtlen tartományába tartozik. Innen már csak egy kézmozdulat, hogy a költőt hideg páncéljától megszabadítsuk, hogy lássuk, merre hajlik el keménynek hitt lelke; hogy merre van számára az Éden: „az államat a combodra / támasztottam lakár egy kutya / és bámultalak: — gazdasszonyát / a fotelban ültél / s néha visszanéztél rám / elnézően — mint egy kutyárd / szerettem a sámlin üldögélni / hogy combod épp az állam / alá kerüljön — igen: / mert ebben a kutyavilágban / jó néha az hogy az örömhöz / odadör- gölőzhet a szomorúság.” — írja egyik versében a „két szerelem” Tünde ciklusában. Itt, miként A haza, avagy a másik szerelem ciklusában, szervesen épülnek egymásra — sorrendben — a versék, miként egymásból kinövő érzelmek, gondolatok. Ügy, hogy azokat egybeolvasni is lehessen, akár egy szomorújáték fejezeteit. Tulajdonképpen nem is két szerelemről, de még csak nem is kettőről van itjen szó, inkább a szerelemről, mint lételvről, mint életfilozófiáról, mint a dolgok befogadásának egyetlen kívánatos módjáról. Vagyis szublimált etikai parancsról. Ha ez olykor kategorikusan, for- tissimóban is történik, vagyis simonyian, akkor ezt meg kell bocsátani. Hiszen „hamis játék — cinkelt lapokkal”, érettünk, olvasókért: „Az Istent kérdezd, s hogyha nincs ha hallgat ha nem felel — hát annyi becsület még legyen benne most a végén — most a végén még annyi becsület! — hogy ha már hallgat: hát / a Hazáról hallgasson legalább és a Lányról hallgasson / mind- örökkön. / De ide a füledbe!” — Ámen. (Szépirodalmi, 1984.) Hergyán Tibor A távolsági autóbusz hátsó kerekei fölött lülök. Senki nem ült mellém, pedig zsúfolásig tele a járat. Az utasok egymás hegyén-hátán nyomorognak. Ketten a körülöttük kapaszkodó tö- zépkorú emberek fölé magasodnak, mint akácos szélén a jegenyék. Fiatalok. Húszévesek lehetnek. A lány fekete pulóvert visel, fekete haja hosszú, szépen hangsúlyozza az arc ovális formáját. Pajkos, nagy fekete szemeiben kihívó fények villannak, fények amelyek ígérnek is. A fiú helyesebb. Kimondottan jóképű. Olyan, akire nem is régen még azt mondták volna: bel ami. A sa- soonra vágott, ápolt fekete haj, a fekete bajusz, a barna arcbőr olaszos jelleget kölcsönöz neki. A sötétkék pulóverre kihajtott fehér inggallér pedig eleganciát. Egészen idegenként állnak ott a két kisváros és a környező falvak között ide-oda ingázó, piacoló, utazó, fáradt tartású emberek tömegében. A fiú szemével találkozik a szemem. — Szabad az a hely? — kérdezi, mintha azt kérdezné: „Hogy vagy? Régen láttalak” — holott soha nem láttuk egymást, és most is legalább öt méterre áll tőlem az ajtónál. — Hogyne! Persze, tessék! — felelem a szükségesnél udvariasabban, meg gyorsabban rakva egymás után a szavakat, és közben átcsúsztatom magam a belső ülésre. A lány oldalaz elöl. Karcsú, kissé vékony teste jobbra-balra hajlik az utasok között. A fiú szinte hozzáér, úgy követi. —Ülj le — mutat a megüresedett helyre. A lányon oldalt gombos, enyhén kopott, szűk, fekete szoknya van. A lábát nem látom, valahol az előttünk levő ülés alatt lehet. Lehuppan mellém. A fiú állva marad, átfogja a lány vállát. — Leveszem a pulóverem, meleg van itt — mondja a lány, és ezzel ^önyökét szélesen eltartja, hogy már- már érinti az arcom, úgy bújik ki a feleslegesnek érzett ruhadarabból. Hanyagul kettéhajtja, majd jobbjával az ülés támlája fölé szerelt fogódzóba kapaszkodva bal kezével rádobja a pulóvert a csomagtartóra, és visszaejti magát az ülésre. — Bocsánat! — fordul nevetve hozzám. — Anyám nagyon szeret téged — Csobai László: Utazunk mondja most már mintegy magának, mialatt felcsúszott fehér blúzát visszanyomkodja a szoknyájába. Tudomásul kell vennem, hogy ott ül mellettem, nem gondolhatok másra, jóllehet csak a fiújára néz. Láthatóan egymással vannak elfoglalva. — Ne csipkedj! Nagyon érzékeny vagyok a lábamra! Azt akarod, hogy én is megcsípjelek?! — és már mozdul is a fiú keze, de a lány mosolyog, hosszú combjai állják a hétfogást. — Gyere, ülj le. Én majd az öledbe ülök — mondja nevetve, s már áll is fel. A fiú felteszi a karján tartott bőrdzsekit a csomagtartóra, mellé a városi válltáskát. Rácsúsztatja magát az ülésre. A lány már ott is van az ölében, vagy inkább a jobb combján. Bal karjával átfogja a fiú nyakát, egészen hozzásimul. Az egyébként is magasabbra szerelt ülésről úgy emelkednek az ülő és álló utasok fölé, mint két egymást meghosszabbító felkiáltójel, mint egy idegen, természet- elvű erkölcs. — Látod a Lada ezerhatosát?! ö ott megy egyedül. Mi meg itt nyomorgunk. Jó lenne egy kocsi. — Biztos megszeretne engem is az anyád. Felvinnél, bemutatnál. Biztos, megszeretne ... Tizenegy éves korom óta mosok, főzök, takarítok. A bátyám, az olyan volt, míg meg nem nősült: háromszor is átöltözött egy nap. De nem volt ám sok ruhája, nehogy azt higgyed. Hazajött reggel, délben már kellett neki tisztán. Most is én mosok rá, ha itthon vannak. A felesége, az Ila, csak ül. Piszkálja a körmét, napozik. Az anyámék is mindig oda voltak. Reggel elmentek üzletelni. Délben megjöttek: ettek, ittak, aztán megint elmentek. Én meg főztem, takarítottam, vasaltam. Elég volt már. Te visszamész Pestre. Meg fogsz nősülni. — Lesz két feleségem. — Nekem pedig két férjem. Megegyeztünk? Anyám nagyon szeret téged. Kimegyünk Medgyesre. Teszek fel vizet. Megfürödsz. Kimosom az inged, a nadrágod, a pulóvered. — Jó lesz. Én addig nézem a tévét, vagy olvasok. Szeretek olvasni. — Kiterítek és pihenünk. Reggelre minden megszárad. Felhúzzuk négyre az órát. — Jó lenne egy kocsi. Csak beleülnénk és mennénk. Nem kellene vonatra várni. Marha soká lesz kettőötven. Megspóroltam nyolc forintot. Nem látott a sofőr. — Add ide. Elteszem kávéra. Miért sajnálod tőlem a pénzt? A haveroktól nem sajnálod. — Te meggondolatlanul költesz. Mondj egy olyan esetet, amikor én alkoholra adtam pénzt. — Tanuld meg, ha egy lányt, vagy nőt kedvelsz vagy szeretsz, ne sajnáld tőle a pénzt. — Nézd a farzsebét. Tele van pénzzel. Begombolta. Ezek hordják a nagy dohányt. Aztán üzletelnek. Az ilyeneknek jó. — A pestiek meg akartak venni apámtól. Én nem akartam menni, pedig helyes kis fiú volt. Elhozták. Anyám nem engedett. Azt mondta: ha tetszik, menjek, ha akarok. ön nem erőltet. Apám nagyon akarta a dolgot. Mondta is: majd megszeretitek egymást, megcsaládosod- tok. Boldogok lesztek. De én nem mentem. Így csinálják a pestiek. Másokat is vettek így meg. Ha szeretek egy fiút, akkor én azt nagyon szeretem, és nem hagyom ott. De ha kiábrándulok belőle, lehet tőlem aranyból is. Persze fogadom, ha köszön, oszt kész. Eli van intézve. — Mennyit adtak volna érted? Tízezret? Valóságos rabszolga-kereskedelem. Érte én is fizetnék. Azért a fehérruhásért, ott a járdán. — Boldog szeretnék lenni! — Mi az a boldogság? Mondd meg! Meg tudod magyarázni? Mi az? Pénz? — Nem pénz. Nyugalom Hiába van sok pénzed, ha nem szeret senki. Én szerelmes szeretek lenni. — Majd feljössz Pestre, és szeretni fogsz. Lesz kocsim, gondtalanul élek, üzletelek, segítek anyámnak, tanulhatok is. Gyenge ember az, aki mindig szerelmes. Tanulni jó volna. Nem lennénk ilyen csórók. Rendes életet élhetnénk. A lány már nem ült a fiú ölében. Nem vettem észre, mikor állt fel. Talán, amikor a szőke, fehér ruhás nőt megmutatták neki, ott a járdán. Valami közéjük esett. Mosolyuk összetört. A szelíd szavak átforrósodtak, izzani kezdtek. Megérkeztünk. Köves István: Ujjúkkal olvassák Délre vetődő forró szelek nem arra teremtettek hogy hamut hintsetek lehajló fejemre Tarkómon büszkeség ragyog Nem magasba szálló végső imám suttogom a földnek csak magasság helyett mélységet keresek Üzenetemet ujjúkkal olvassák a vakok Nagy Mihály Tibor: Halántékon dobott Szem tükrén, ég tükrén repül a kő. Fű rezzenése nesz szíven ütő. Szó, — pengefényű szó, súgja gyerek. A csönd üveggolyó. Csillan. Hideg. Fű rezzenése nesz. Árny áttűnő. Szem tükrén, ég tükrén zuhan a kő. Szem tükrén, ég tükrén íve feszül. Hajló virág fölött inog az űr. Karcsú test szökken. Kínba merevül! Zsadányi Lajos: Minden este Minden-este hazaszállok kék-lábú madárrá válók A csőrömben tejet viszek, szárnyam alatt friss kenyeret. Apámat is megitatom, anyámat is megetetem, én soha meg nem szomjazom patakból van az én szívem. Minden-este hazaszállok, kéklábú madárrá válva ... muzsikálnak a csillagok, zúg a szélben kilenc nyárfa. Oláh Éva: Réka záporban Dús párafelhő Száll a kert Csillámpalával írt virág És zöld levél Rubinkövet villant a fű S a harcias hernyó-sörény A szivárvány övén Madár csapódik át Letérdepel a gally S egy gomb Piros kört leng Kis glóriát Szempilládról zápor pereg Száz csöppnyi ég Tisztára mossa álmaid Várkonyi János: Békés-Tarhos
