Békés Megyei Népújság, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-10 / 135. szám
1984. június 10., vasárnap Gyulai Németváros Építészeti hagyományaink Az 1724-ben Gyulára telepített bajorországi németek közt nagy számmal voltak kiválóan képzett építő iparosok, akik nemcsak a lakóházak kialakításában és elrendezésében, hanem a pár- kányzatoknál és az ablakok díszítésénél sajátos stílust alakítottak ki. Ezek a hagyományok érvényesültek 1734 és 1857 között is, amikor Német-Gyula néven önálló, független közigazgatási városrészt alakítottak ki, amelynek főtere a mai Apor tér volt. Itt a Baross utca sarkán állott a mai interná- tus helyén a városháza, a korábbi kistemplom, mögötte az egyházfi háza és emellett kántortanítói lakás és iskola, ahol az Erkel Emlékmúzeum található. E városrész korábbi Krakó nevét elhagyták és a bajor hagyományok alapján József-vá- rosnak nevezték el. Ezt jelezte egy díszes tábla a mai Jókai utca 17. szám alatti tüdőgondozó-épület falán, amivel szemben egy híd kötötte össze Magyar-Syulával. A ©yulai Német Nemzetiségi Klub napirendre tűzte az említett német építészeti hagyományok megóvásának és mai alkalmazásának ügyét. Meghívták a téma részleteinek kifejtésére Sortka István építészmérnököt, Gyula város Tanácsa V. B. építési osztályának főelőadóját, valamint Rostás Ferenc, Kónya Béla és Nemes Roland építészmérnököket, akik előadás-sorozatban ismertették, és vetített képeken bemutatták mind a német építészeti" hagyományok jellegzetes példáit, mind pedig az ezek megóvását biztosító tetőtér-beépítéseket, és a Ferencesek terén megvalósított, többszintes házsorokat. Felhívták a figyelmet a hagyományt sértő megoldásokra, amelyek rontják a városképet. Végül bemutatták, hogyan lehet megteremteni a hagyomány megóvásával az átmenetet a József-város lakótömbjei és a Törökzugilakótelep modern háztömbjei között. Márai György Család az építők között Nem túl gyakori, hogy családok egy ágazatban, ráadásul egy vállalatnál dolgoznak. A ritka kivételek egyike a gyulai Papp család. A családfő feleségével és két fiával együttesen emberöltőt dolgozott az építőiparban, ráadásul egy vállalatnál. Papp Ferenc ezentúl ritka jubileummal is büszkélkedhet: a napokban lesz 30 esztendeje, hogy a Békés megyei Állami Építőipari Vállalat festője. 8 — Eredetileg nem szobafestő és mázolónak készültem, hanem motorszerelőnek. Egy évet inaskodtam is ebben a szakmában, de nekem valahogy nem vágott... — kezdi a beszélgetést. — Pedig apám nagyon szerette volna, ha motorszerelő leszek. Ismertem egy idős festőt, annak idején többször dolgozott nálunk is, és nagyon megtetszett ez a szakma. Nála tanultam a mesterséget — folytatja, s máris életét vázolja. A szakma megszerzése után évekig Tatabányán, az akkor épülő bányászlakások befejező munkáin dolgozott. — Egyik ismerősöm az ÁÉV-nél művezető volt, s haza csalt: 1954. március 23- tól vagyok a vállalat állományában — s máris munkája szépségeiről beszél: — Tudja, az egészben az a legcsodálatosabb, hogy amikor elkészülünk a munkával, gyönyörködünk benne. Véleményem szerint az embernek tükörképe a munkája. Megtaláltam számításomat, tisztelnek, becsülnek a vállalatnál, aztán a cég is a szívemhez nőtt. ./ 8 A családban három fiú van, a legidősebb László, őt követi Béla, a legkisebb Zoli, aki most sorkatonai szolgálatát tölti. — Amikor a pályaválasztásra került a sor, nem tagadom, igyekeztem őket rábeszélni valamilyen építőipari szakmára. Gondoltam, hogy a legidősebb a festő-, a középső a kőműves-, a legkisebb pedig az ács-állvá- nyozó-szakmát tanulja ki. E tervem csak részben valósult meg: a legkisebb autómotorszerelő lett. Szóval, azt a szakmát választotta, amit annak idején én abbahagytam. Aztán a családról, az elmúlt évekről beszélgetünk. Komótosan cigarettázik, féloldalasán ül a heverőn, ugyanis lába gipszben van. — A foci — ütögeti meg görbebotjával a kemény gipszet. — Imádom a focit, de nemcsak nézni, hánem játszani is! — Közben megérkezik a feleség is, előkerülnek a régi fotók, melyek emlékeket idéznek kirándulásokról, üdülésekről, családi eseményekről vagy éppenséggel a mindennapokról. Megtudom, hogy a feleség, vagyis Papp Ferencné is — hat év megszakítással — kicserélődött, egyedül én maradtam. Én öregedtem, a brigád fiatalodott, úgy, hogy most már a miénk ifjúsági brigád — nevet. — 54 éves vagyok, az utánam következő 15 évvel fiatalabb. Nyolcán jól megértjük egymást, mi sem bizonyítja jobban, hogy 1977-ig hatszor nyertünk aranykoszorús szocialista brigád címet, azóta pedig háromszor érdemeltük ki a Vállalat Kiváló Ifjúsági Brigádja kitüntetést. Papp Ferenc 1950-től párttag, húsz éve a vállalat párt- bizottságának tagja, tíz éve pedig vb-tag is. csaknem két évtizedet töltött a vállalatnál, mostani munkaviszonya több mint tíz év. Ebédkihordóként kezdett, most az ÁÉV gyulai munkásszállásán takarítónő. A fényképhalomból néhány képet külön tesz. A család van rajta. — Ez itt az „öregem”, ő a Laci, emez a Béla, a katonaruhás pedig a Zoli. Az eskütételen készült — szemmel láthatóan elérzékenyül. — Rendes gyerekek — dicsekszik velük. B — Mi az, ami három évtizeden keresztül a vállalathoz kötötte? — fordulok Papp Ferenchez. — Higgye el, nem a pénz. Mert amíg a gyerekek kicsik voltak, el-eljárogattam fusizni én is. A társaság, a barátok ... Huszonkilenc évvel ezelőtt én alapítottam meg a mostani Munkácsy brigádot. Azóta a társaság Papp Ferencné — Ha újra kezdeném, most is a festő-mázoló-szak- mát választanám. E szakma is óriásit változott az utóbbi negyedszázadban, új, korszerű anyagokkal dolgozunk mi is. Aztán a pénzre sem panaszkodhatott!: teljesítménybérben dolgozunk, az órabérünk megközelíti a harminc forintot. Szabad időben szívesen bíbelődök a szőlővel, és természetesen a foci. Imádom a focit, úgymond nélkülem nem kezdődhet Gyulán egyetlen meccs sem. B Papp Lászlót, a fiút az egyik gyulavári beruházáson találom. Kemény kötésű, határozott fiatalember, megfontoltan beszél. — Hogy ennek a szakmának mi a szépsége? Változatos, mi öltöztetjük fel a létesítményeket, ez látványos. Más-más technológiával •'készül valamennyi, és ezért nem unalmas. Ráadásul nálunk is terjed a gépesítés: amit lehet, festékszóró pisztollyal festünk, a tapétázásban is célgépek segítenek — magyarázza. Fiatal ember, 27 éves, ám a brigádban múltja van. 1972-ben az ÁÉV-nél tanulóként kezdte a szakmát, ’75- ben kapott szakmunkásbizonyítványt, s a tanulóidőszak utolsó félévét a brigádtagok belegyezésével a Munkácsy brigádban töltötte. Azóta is ennek a kollektívának a tagja. Rajongással vall munkájáról, elmondása alapján az ember képzeletében valósággal megjelennek a színek. Szól mozgalmi munkájáról is: 1975-től KlSZ-tag, 1979- től párttag, tagja a vállalati Papp László: „...Mi öltöztetjük fel a létesítményeket" KISZ-bizottságnak, s két esztendeje az egyik legnagyobb vállalati KlSZ-alapszervezet- nek a KISZ-titkára. B Otthon a Szabadkai utcában folytatjuk a beszélgetést, bízva abban, hogy a » középső fiúval, a kőművessel is sikerül összefutnom. _ — Néhány napja elment a vállalattól, gebines lett — kesereg az apa. — Kár érte, mert a vállalatnál is, a brigádban is szerették, de ha ő egyszer több pénzt akar keresni ... — Hol töltik az építők napját? — A vállalati központi rendezvényen ünnepelünk, együtt megyünk mind az öten. A férjem lábáról addigra leveszik a gipszet, hazajön a katonafiunk is, így teljes lesz a család — mondja búcsúzáskor Papp Ferencné. Szekeres András A szerző felvételei Gyurkó Géza:* II lánc szemei A dolog úgy kezdődött, hogy a tanácsi ügyintéző minősíthetetlen hangot használt a tisztelt ügyféllel szemben. Hogy mi volt és miért volt ez a minősíthetetlen hang? — Azt most már nehéz lenne bizonyítani, miután a tisztelt és sértett ügyfél felháborodottan távozott mennykőcsapásokat kilátásba helyezve a tanácsi ügyintéző és irodája számára. A sértett ügyfél történetesen bolti eladó volt, aki mindezek után meglehetősen feldúlt állapotban lépett a pult mögé, és állapotának feldúltságát legalábbis két tényező igazolta. Először is nem megkérdezte a kedves vevőt, mit akar, hanem ráförmedt, nyögje már ki végre, bundát akar-e, vagy tizenöt deka körözöttet, másodszor a tizenöt deka körözött csak tizenkettőre sikerült, már ami súlyát illeti, az ára pontosan annyi volt, mint amennyit a vevő kért — súlyban. A párán perpatvar, amely az eladó és a vevő között a három deka okán és ürügyén kialakult, természetesen a dolog, azaz hogy az ár korrigálásával végződött. Ám a kedves vevő emiatt már nem a járdán, hanem egy képzeletbeli plafonon indult hazafelé. Hazafelé, ahol a vízvezeték-szerelőnek kellett volna őt várnia, de mert ő parázs veszekedéssel és három deka körözött ügyével töltötte a drága időt, a vízvezeték-szerelő nem várt tovább, hanem dühösen távozott. Dühének tárgya egy szerencsétlen kis nyugdíjas öregasszony, a következő „ügyfél” lett, aki állandóan ott lábatlankodott körülötte, mintha a kezelt és a szigeteléshez szükséges jogos kóc mennyiségét ellenőrizné. Az öreglány meg is kapta a • Gyurkó Géza, a hevesi Népújság főszerkesztője 1984. június 3-án elhunyt. Ez az utolsó írása halála napján jelent meg lapjában. magáét, és az eredetileg tervezett összegnél vagy húsz forinttal többet kért a vízvezeték-szerelő, csakhogy mérgét levezesse, és a bizalmatlan öregasszonyt emigyen is megbüntesse. Panaszkodott is az öreglány utcahosszat a mai világ állapotára. A dolog tehát úgy kezdődött, hogy a tanácsi ügyintéző minősíthetetlen hangot használt. . . Valóban így kezdődött? Hátha úgy kezdődött, hogy a tisztségviselőt hivatalába menet, jókor reggel, érzéketlenül lefröcskölte sárral egy autóbusz, s ő kénytelen volt Arany János szellemében viselkedni, mivel mit is tehetett volna mást: ... nem-porolt, félreállt és igyekezett letörölni... Akkor és ott nem porolt, ám a munkahelyén, az első értetlen, vagy makacs szóra kirobbant belőle a kora reggel minden mérge, és minősíthetetlen hangot használt a tisztelt ügyféllel szemben. Nemcsak a gazdaság, a termelés szférájában kapcsolódnak egymásba és egymáshoz fogaskerékként az üzemek és az ágazatok, hanem az emberi viszonyok is fogaskerekei az életnek. A társadalomban élve kölcsönösen feltételezzük egymást, hatunk egymásra jó és rossz értelemben egyaránt, nem tudjuk el- és bezárni az ajtót embertársaink elől. Igen, a dolgok mindig valahol kezdődnek, és valahol látszólag véget is érnek. Csakhogy a kezdet nem az eredet, és a befejezés sem a vég. Az emberi kapcsolatok bonyolultsága csodálatos módon egyszerre világosan áttekinthető, és ugyanakkor beláthatatlan. A tanácsi ügyintézőtől látszólagosan nyílegyenes és világosan megfogalmazható volt a történet szála a nyugdíjas öregasszonyig, mintegy módot is adva arra, hogy közhelyesen idézzük a bölcs intelmet: szeressük egymást gyerekek ! x Csakhogy itt és most ne erről essék szó! Ne arról a hasonlóan bölcs mondásról, mely szerint mindenkit érhet baleset, vagy hogy már. csak ilyen ez a világ, és benne ilyenek az emberek. Másra gondolok, talán kissé meghökkentőre: a megadó türelemre. Igen: a türelemre. Annak tudomásulvételével együtt, hogy valóban, emberi közösségben élve meg kell értenünk, az emberek nem egyformák, néha jók, néha rosszak, sőt vannak, akik bizony kimondottan rosszak. Toleranciát, megértést hirdetnek a szemtelen hivatalnokkal, a csaló bolti eladóval, vagy az ügyfelét becsapó vízvezetékszerelővel szemben? Szó sincs róla! De türelmet és megértést igen, egy olyan korszak társadalmi viszonyai iránt, amelyben a társadalom még messze nem kiforrott, és amelyben az eszméket már befogadja az értelem, de a tudat még nem mindig lép gyümölcsöző nászra vele. El kell jönnie majdan annak az időnek is, amikor a tanácsi tisztségviselőtől a nyugdíjas öregasszonyig vezető eme lánc már valahol a kezdet kezdetén megszakad, amikor az egyik sérelem nem lesz kiváltója a másiknak, s amikor nem érezzük majd magunkat védtelennek egy bántás után és okán. Mert a sértettségnél csak a védtelenség érzete lehet a nagyobb és veszélyesebb. Az inspirál engem, téged, minket, hogy riadt tanácstalanságunkat bosszúra váltsuk. Bi- zonyítandón: nekünk is van erőnk. Mi is tudunk bántani, sérteni,' fájdalmat okozni. Mindegy, hogy kinek. Akárkinek! Az az anekdota, miszerint az igazgató megbírálja az osztályvezetőt, az keményen a csoportvezetőjét, az még keményebben a beosztott könyvelőt, aki otthon ezek után megpofozza fiát, hogy a fiú végül belerúgjon a riadtan vonító ártatlan kutyába, nos, ez az anekdota hű tükörképe egy társadalompszichológiai modellnek. És ezt a modellt jószerint örököltük a múltból, eresztékeit most próbáljuk kicserélni, nem mindig a legnagyobb sikerrel. Ám — és ez is igaz, sajnos — ha megfordítanám a történetsor alapállását, és a dolog úgy kezdődött volna, hogy a tanácsi ügyintéző kedvesen és gyorsan tette rendbe az ügyfél dolgát, aki emiatt... nos, nem valószínű, hogy a lánc szemein végighaladva a jó kezdet a boldog, vagy legalábbis a boldogító véghez vezetne. Az emberi kapcsolatok kusza szövevényében valahol és valahogy mégiscsak a megértő türelem, a józan belátás lehet az egyedüli idegenvezetőnk. Legyünk hát türelmesek. Az emberi gyarlósággal szemben, a bántó igazságtalanságokkal szemben ? Nem, korunkkal szemben, amelyben élünk, amelyet magunk formálunk önmagunknak eszméink és türelmünk szerint. A körözött természetesen ettől függetlenül legyen meg tizenöt deka! Jellegzetes németvárosi ház Fotó: Béla Ottó Papp Ferenc: .......Szívesen bíbelődök a szőlővel”
