Békés Megyei Népújság, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-09 / 134. szám

NÉPÚJSÁG

1984. június 9., szombat

Dér Endre:

H u nyad i

(Ténynovella)

A söntéspult előtt Dusán gubbasztott. Ivott. Vörös haja rágöndörödött fülére; bamba nevetéssel fogadott minden egyes szót, amit mostohaapám, Gábor úr édesapja, Faterka mondott:

— Azt mondta egyszer Ferenc Jóskának az egyik minisztere : „Kegyelmes uram! Nagyon panaszkodik a nép, jajgat, sír ..„Még egy kis adót rája!” — felelte a császár. Így ment ez mindaddig, Dusán, amíg egyszer azt nem mondta Ferenc Jóskának az a bizonyos minisztere: „Kegyelmes Uram! örül a nép, táncol, iszik!” Erre a császár: „Most már nem szabad több adót kiróni rájuk, mert akkor nem fognak dolgozni.” Itt pedig mindenki úgy vedel, mintha mindent ingyen adnának ... Nem tudom, most mit mondana Ferenc Jóska. De azt én mondom neked, Dusán, jobban tennéd, ha legalább kisöpörnéd ezt a helyiséget, másképp a főnökasszonytól nem kapsz ebédet.

Az öreg Sábor jót nevetett, ő tudta, hogy min, kicsi, meggörbült ujjaival szaporán rakta a szódásüveget a söntéspultba, átvette a söröstől a sört, kitörölte a jégszekrény alját, összeszedte a söröskupakokat, s mire kiemelkedett felsőtesttel a söntéspult mögül, Dusán is megállapíthatta, hogy tökrészeg az öreg. Dusán nevetett, és csámpás lábával kitántorgott az utcára. Nemsokára, amikor visszajött, nagy hangon tiltakozni kezdett, hogy ő bizony nem megy lovat hajtani még a nemeteknek se, ő paraszt és nem lóhajcsár. (Amikor nem akaród- zott Dusánnak lovat hajtani, akkor mindig azt mondta, ő paraszt.) Faterka ezen jót nevetett, mivel tudta, hogy Dusán el fog menni lovat hajtani, sőt mi több. nem akar majd visszajönni, amikor dolga végeztével jól leitatják. Az öreg Gábor azt is tudta, hogy pontosan egy

hét múlva Dusán tökrészegen ott fog ülni az ajtó melletti kis asztalnál, lehet, hogy lent a földön, egy fillér nélkül, soványan, szótlanul és bambán. Az újságok az újságtartókban a falra erősített fogasokon lógtak. Arra nagyon ügyeltünk, hogy mindig a legfrissebb napilap legyen az újságtartókban. Űjabban többen a napilapok kedvéért jártak hozzánk. Főleg a reggeli órákban, munkakezdés előtt. Egy féldeci rum vagy egy hosszúlépés mellett elidőzhettek a kíváncsiak. Sábor úr sokat adott arra, hogy minél tájékozottabb közönség látogatta vendéglőnket.

1944 áprilisa szesztilalommal kezdődött. Na, nem egész napra szóló szesztilalom volt ez, csak az esti órákra korlátozódott.

— Mert Sztójai lett a miniszterelnök. Hát ez is jól kezdődik, kérem. Már kapkodunk, nem vitás — kezdte volna a beszélgetést Sá- bor úr az egyik újságolvasó civillel azon az áprilisi reggelen, amikor nem volt éppen szolgálatban a vasútnál; de a civil újságolvasó nem válaszolt.

— Olvasta a mai lapban a kormánynyilatkozatot, kérem? — És gyorsan féldeci kevertet tett a vendég elé, hogy szóra bírja.

— Köszönöm, nem iszom.

— Még sose láttam nálunk, uram. Sábor Ervin vagyok — nyújtotta a kezét az idegen felé.

— Hunyadi Ferenc vagyok — fogott kezet (Báborral

az idegen újságolvasó, és Sábor úr csodálkozására szűnni nem akaró csuklásba és nevetésbe fogott. Erre Sábor úr fészkelődni kezdett és csak annyit tudott mondani:

— Nyugodjék meg, kérem.

— Hunyadi Ferene vagyok, Hunyadi Ferenc vagyok! — kiabálta az fölemelt kézzel. — Uram, én Hunyadi Ferenc vagyok! — ujjongott még egy utolsót, aztán lerogyott a székre. Teljesen kimerültnek látszott. Barna, tüskésre nyírt haja itt-ott őszülőben, az arcán kamaszos vigyor, behorpadt, sovány mellén a szürke nagykabát szétnyílt.

— Hol van az a kormány- nyilatkozat? — kérdezte ellentmondást nem tűrő komolysággal, amitől Gábor úr megijedt, s rábökött a Pesti Hírlap 1944. április 2-i számára, éppen oda, ahol az újság nyitva volt, és éppen arra a cikkre, amit az imént olvasott el láthatólag a behorpadt mellű tüskéshajú.

— Ahá, akkor ezt el kell olvasni! Ein moment. . .

Gábor úr Faterka mellé húzódott, és a fülébe súgta: „Spiclinek látszik.” Faterka bólintott, az asztalhoz lépett, és a horpadt mellű elől elhozta a Gábor úr által odahelyezett féldeci kevertet, valamint az elfogyasztott hosszúlépés utáni üres poharat. Az asztal a söntés- pulttal szemben helyezkedett el, s a horpadt mellű figyelemmel kísérte az öreg óriásbakancsba bújtatott cso- szogását, amiből rögtön megsejtette, hogy kincstári holmihoz van szerencséje. Azon> nyomban meg is kérdezte:

— Kiszuperált az istenadta? — mutogatott a hatalmas bakancsok felé, majd cinkosan közölte: — Én is...

— Értem, kérem, értem én . .. — felelgetett Faterka, és odakacsintott a fiára —, mivelhogy én ezt azért hordom, mert máris indulnom kell szolgálatba. Mivelhogy a szolgálat, az szolgálat.

— Fater, akkor öltözz, majd én maradok helyetted.

— Siessen, Faterka, mert

az oroszok még megelőzik... — biztatta az idegen, s mentegetőzve tette hozzá: —

Nekem lehet, én bolond vagyok . . . Tiszta bolond vagyok, kérem, elhihetik, de sebaj: a nevem eszembe jutott végre és ez a lényeg. Éppen az imént jutott eszembe, amikor kezet nyújtottam. Hát persze, hogy Hunyadi Ferenc vagyok, és persze, hogy bolond vagyok, s ha elmondom magának, mit értek én ezen a kormány- nyilatkozaton, akkor megint kényszerzubbonyt húznak rám, éppen azért semmit nem mondok. Csak éppen megjegyzem, hogy én az utolsó pillanatban értem a városba...

Faterka fölvette a kincstári katonaruhát, a katonaköpenyt, amely szabályosan a földet súrolta, szalutált, Gábor úrra kacsintott és elhagyta a vendéglőt.

Faterka távozása után Hunyadi Ferenc könnyíteni igyekezett a lelkén. Elmondta Gábor úrnak, hogyan tudott ő megszabadulni a katonaságtól... Mivel a repülőtéren állandó bombazáporoktól kellett tartani (ahol repülőgép-szerelőként teljesített szolgálatot), terve szerint „meghülyítette” magát. A terv véghezvitele jobban sikerült a kelleténél, mivel a repülőgépszárnyakat cipeLapozgató

Martonné Hornok Erzsébet: Családi krónika

önismeretünk folyamatának — közeli és távoli megéléseink számbavételének — szerves része a visszaemlékezés, az önéletírás, a sorselemzés. Ügy tűnik, a ’70-es években, s még a '80-as évek jelen idejéig reneszánszát éli ez a műfaj, ami minden valószínűség szerint abból fakad, hogy az utóbbi évtizedben a nagy, romantikusnak tűnő sorskérdések helyébe az egyén került. Az utóbbi másfél évtized jellemzője talán, hogy az egyén keresi a helyét, az az egyén, aki magányos, az az egyén, aki önmagáról akar sokkal többet tudni. S valahol ebben a folyamatban ott van egy sajátos alkotói "vonulat üst családi krónikák születnek, s örvendetes módon könyvkiadásunk is pártolgatja ezt a vállalkozást. így aztán időnként olvashatunk egy-egy családi történetet, amelyekben domináns a személyes megélés, az adott korról, a mindennapi ember gondolkodásáról, magatartásáról, viszonyulásáról egy sajátos tükröt kapunk. S milyen ez a tükör? A világlátástól függ, hogy mekkorára tárulkozott ki ez a földi univerzum, hogy adott világban milyen volt az emlékező helye. Nagy élményem, azaz élményünk lehetett ebben az emlékező műfajban Tamási Áron testvérének könyve, a Vadon nőtt gyöngyvirág. A ’70-es"években divatos lett a paraszti önéletrajzírókkal foglalkozni, emlékeiket megmenteni az utókor számára (Orosházán Nagy Gyula, akkori múzeumigazgató gyűjtötte össze a paraszti önéletrajzírókat, sikeres néprajzi esteket is rendezett velük,

ahol műveikből olvastak fel). Valahogy ilyen indíttatással született meg az orosházi Csizmadia Imre könyve is, amelynek folytatása is készül, s reméljük, rövidesen olvasható is lesz.

Martonné Homok Erzsébet Családi krónika című műve adta az apropót, hogy elmélkedjünk ezen a sajátos műfajon. Mert különbözik más módon is ez a műfaj az olyanfajta művektől, amelyek ugyancsak önéletrajzi jellegűek, de olyanok írták, akik sorsuknál fogva a történelem eseményeit más módon is befolyásolták, bizonyos folyamatok alakulásába beleszóltak. Ez a memoár. Ám a Családi krónika fogantatású alkotások esetében a történelem folyásának másik oldalát láthatjuk, a történelmi folyamat hatása a kisemberen, a hétköznapi emberen. Vagy nem is történelem az, amit Martonné Családi krónikájában olvashatunk? De igen, Martonné sorsa maga a változó történelem. De Martonné olyan asszony, aki oda tudott figyelni az eseményekre, és végső soron aztán így lesz ő maga is saját sorsának, de másfajta értelmezésben a történelemnek is a formálója. A Családi krónika a falusi asszonysors krónikája. (Ennél jobban csak egy másik könyv döbbentett meg, amely a Kriterionnál jelent meg: Gazda József sajátosan megszerkesztett könyve, az így tudom, így láttam. . . című.) Valójában nem ismeretlen sorsról van szó, mindezt olvashattuk már szintézis szinten is, de minden ilyent különössé tesz az, egyéni megélés. Másrészt leszámolás is ez a könyv a

módos anyóssal, akinek mohó vagyonszerzési vágya farkaséletté változtatta életüket, megnyomorította a mindennapokat: „Férjem testvéreivel nem volt különösebb problémám. Gábor, aki rendőr volt, azt mondta egy kirobbanó veszekedés alkalmából az anyjának:

— Én a maga kezére nem a feleségemet, de a kutyámat se adnám egyetlen napig sem.”

Ez a sors vezet el az idegösszeroppanásig. Nyomasztó a könyv első része, a sors, ez a hétköznapinak mondható asszonysors teszi azzá. A két világháború közötti idő vergődő faluját találjuk itt. S mindezt igen jó érzékkel rajzolja meg Martonné, akinek nem ez az első könyve.

A Családi krónika második része az önmagára találó, a kibontakozó asszonysorsot mutatja, amely ugyancsak küzdelmes, de már vannak örömök, van értelmi ok. Olvasásra érdemes könyv Martonné Homok Erzsébet műve.

Fülöp Béla

Várkonyi János: Fogadó a Fekete Sashoz

lő teherautó gyorsabban ment az elgondoltnál, és kelleténél nagyobb erővel csapódott Hunyadi Ferenc fejére.

— Csakugyan elájultam, és valóban elfelejtettem a nevem. Ráadásul, amikor magamhoz tértem, rettenetes dolgokat kiabáltam. Hor- thyt lehülye-barmoztam, a németekről nyomdafestéket nem tűrő szavakat röpítettem a levegőbe, Hitlert Pojácakandúrnak neveztem, majd végül vezényelve magamnak, ordítottam, hogy: „Le ve-le; Le ve-le!" Végül is nem tudom, miért engedtek most haza, mert reggel a kórházban még nem tudtam megmondani a nevemet .. Most meg tudom. Olyan ez, mintha újra születtem volna. Sőt, mintha most kezdenék csak élni! Ami igaz is, hiszen van nevem, hát élek...

Clément Marót:

Levél a királynak

A Párizsban betegeskedő Maróitól, átnyújtva az év első napján

A baj, jól mondják, nem jár egyedül.

Ha egy jön, mellé másik is kerül.

Sőt hozzájuk társulhat harmadik,

Tudja ezt ön, kiben jó szív lakik;

A hitvány, én, ki nem vagyok király. Tapasztaltam, hogy egy bajjal mi jár.

S ha úgy akarja, elmesélhetem.

Gascogne-i szolgám volt nemrég nekem. Torkos, részeges, szemtelen, csaló.

Hazug, lator, istenkár omoló,

Megérett rég a csibész a kötélre, —

Egyébként a világ legjobb legénye.

A gazfickó megorrontotta, hogy Fenség nekem némi készpénzt adott,

És nagyra nőtt a bukszámnak pocakja;

Ügy hajnaltájban szobámba osonva Suttyomban elcsaklizta mind a kincsem.

Zsebre vágta, és most már semmi sincsen A birtokomban (ez természetes).

S árkon, bokron túl már a fineszes,

Bár elfelejtett búcsút venni tőlem.

Mielőtt végképp megugrott előlem Az ebadta, fogta az ujjasom,

Zekém, süvegem, csizmám, kalpagom.

A legszebbjét a ruháim között,

És azon nyomban úgy kiöltözött,

Ha Fenséged most megpillantaná,

Benne a gazdáját gyanítaná.

Végül, hogy végezzem a számadást.

Az istállóban két lovat talált.

A rosszabbat hagyja, a jobbra felszáll.

Fel sem ébredtem, szolgám elszelelt már. Gondolt mindenre ö, csak egyre nem.

Hogy istenhozzádot mondjon nekem.

így nyargal el. Szent Györgyként a lován. De a nyaka kötélre gondol ám.

Míg az Ura alussza mámorát,

Ki ébredéskor egy sout sem talált.

Fenség, az az Űr én voltam, magam. Képzelheti, mint téptem a hajam,

Tisztes ruha nélkül, haragosan,

S oda az én kedvenc hátaslovam.

De a pénz, melyet ön adott nekem.

Hogy elveszett, dicső Fejedelem,

Nem lepett meg, mindig az a sora,

Eltekereg tőlem valahova.

És csakhamar e sorscsapás után,

Egy még veszélyesebb ütött kupán.

Nap nap után üldözött a konok.

Beletörődtem, hogy elpatkolok,

S ahol a sírásó egy mély gödröt ásna.

Helyem benne lesz a versfaragásra.

Megtámadott egy súlyos nyavalya.

Jó három hónapig csak bús jaja Hangzott szegény fejemnek, semmi más,

S már azt hittem, hogy nincsen gyógyulás.

Hisz olyan gyenge voltam, ••mint a harmat,

S még a nevét sem ismertem a bajnak.

Mondjam tovább? Testem, a nyomorult A kínjaitól annyira szorult,

Már hálni jár belé csupán a lélek,

S hogy ön nevessen, avégett regélek.

Azért, Fenség, ne sajnáljon nagyon.

Doktor nélkül nem múlik el napom:

Braillon, Le Coq s Akaquia urak Rajtam próbálják tudományukat.

Mindent jól megtárgyalva tavaszig Halasztják el gyógyulásom, amit így színeznek: ha télen meghalok,

Nem okolhatok mást, csak a fagyot.

De vigasztalnak is, hogy nincs veszély, Reményem lehet még az enyhe tél.

Kilenc hónapja így kezelnek engem,

Szörpöt és szirupot annyit kelle vennem/ Hogy mit meghagyott szolgám, a lator,

Az mind a gyógyászatra vándorol.

Mindezt önnel nem azért tudatom,

Hogy meghassa a tömérdek bajom.

Be megvetendő az olyan alak,

Aki csak akkor boldog, hogyha kap. ö kérincsél még akkor is, ha van,

De én már kezdem szégyellni magam.

Dehogy élősködnék az ön nyakán!

Azt nem mondom, hogy kölcsönképp talán Nem fogadnék el némi pénzmagot,

(Ha tukmálja). Én jó adós vagyok,

És tudja ön, Sir, hogyan fizetek?

Nem tudhatja, ki nem próbálta meg. ön ad nekem, s én viszonzom azt,

Ki adni tud, az boldogság, malaszt.

Azért, hogy semmi hiba ne legyen,

Megírom szépen adóslevelem A kölcsönről, és túl lévén a gondon,

Mind a ketten jól járunk, ha mondom!

A királynét megkérem kegyesen Hűségemért legyen a kezesem.

S a lotaringiai hercegek Garantálják szintén az összeget, ön tudhatja, inkább megnyúvadok,

Mintsem pénzével adós maradok.

S fizetésre határidő nekem,

Ha hírnevét nem zengi énekem.

Fordította: E. Kovács Kálmán