Békés Megyei Népújság, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
1984. Június 9-, szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Alföldi festők Budapesten az Atrium Hyatt Szállóban A magyar és a francia képzőművészet rokonsága abban érhető tetten, hogy egyaránt telített kezdeményezésekkel, és uralja a kifejezés lehetőségeinek minden árnyalatát. így a poli- fón hangzás lett domináns századunk magyar festészetében Nagybánya, Vásárhely, a Nyolcak és az aktivisták, a szentendrei műhely és az európai iskola révén — képzőművészetünk jelene is ezt a sokrétű vizűális összhangzattant valósítja meg. A magyar képzőművészet karakterének azonban mindmáig főáramlata a Munkácsy örökségét vállaló, folytató alföldi iskola, mely Tornyai János, Koszta József, Medgyessy Ferenc révén festészetünk, szobrászatunk klasszikus értékeit teremtette meg ugyanúgy, mint Mestrovic a jugoszláv, Ak- seli Gallen-Kallela a finn, Klimt az osztrák életérzést, sajátos nemzeti formajegyekkel. Az Atrium Hyatt Szálló ezért választott helyesen, hogy több kiállítása után a külföldi vendégeknek a mai alföldi iskola jeles alkotóit mutatja be olyan megfontolással, hogy ez a csoportos tárlat az Alföld festői feldolgozását villantja fel a Hortobágytól Gyuláig — minden ma élő és alkotó festőnemzedék eszményeinek „Milyen hatalma van a szónak, lesújt és fölemel, taszít és vonz, fájdalmat okoz és örömet SZ6T€Z.” (GRULBRANNSEN) Hogy ez mennyire igaz, annak bizonyítására elmondok itt egy régi, de igaz történetet. Az apósomtól hallottam, többször is elbeszélte. Az I. világháború kitörésekor őt is elvitte a fekete vonat a többi népfölkelővei együtt. A sorsa úgy alakult, hogy 1916-ban tisztiszolgája lett egy egy főhadnagynak, köznyelven „kutyamosó”. Brassóban tartózkodtak huzamosabb ideig. Jól tudott sütni-főzni, a háború első éveiben tábori szakács is volt. A főhadnagy nagyon szerette a hasát, így valahogy el tudta érni, hogy olyan kutyamosója legyen, aki a kedvére tud főzni. Megtörtént, hogy két napra hazaengedte kutyamosóját, hogy hazulról hozzon csirkét, kacsát és egyéb alföldi finomságot a konyhára. Máskor meg azt mondta, hogy most nem tudja szabadságolni, de írjon a feleségének, hogy ő jöjjön el. Brassóba és hozzon élelmiszert, illetve egy kis jó hazait. Az meg is írta egy tábori lapon abban a reményben, hogy megtudja, hogy vannak a gyerekei otthon. Mikor az asszony megkapta az ura levelét, bár szegényesen élt négy kis családjával, sütött egy kis pogácsát, csomagolt néhány toérzékeltetésével. Olyan művészek képeit láthatja a hazai és külföldi közönség, akiket önálló vagy gyűjteményes bemutatkozások révén ismer több világrész műbarát közönsége Londontól, Velencétől, Párizstól, Moszkvától, Bonntól Belg- rádig, Kanadáig, Hollandiáig, az USA-ig és Tokióig. Így, amikor a mai alföldi festők törekvéseit veszi számba, akkor ezt nemzetközi mérleg és elismerés alapján teheti. A sort Kurucz D. István vezeti. 1914-ben született Hódmezővásárhelyen — Munkácsy-díjas, kiváló művész —, a mai magyar alföldi festészet olyan klasszikusa, akit szívébe zárt a pe- rugai, velencei, római, milánói, tokiói közönség is — éppen eredetisége és kiemelkedő rajzi értékrendje miatt —, mely korszakot indított el, s ma is az egyik irányjelző mérték. Hangvételét nyugalom és méltóság jellemzi, festői érzékenység és alaposság. Különösképpen a biztonság és a visszafogott derű is, ez élteti hortobágyi látomásait, ménesét, csikós- és a juhászportréit, alföldi tanyáit, fóliasátrait. Ügyel arra, hogy az életmódváltozást is kifejezze, ezért bár hagyománytisztelő neológizmusaiban is, mégis távol áll tőle minden terméketlen nosztalgia. jást, miegyebet, és Vásárhelyen felült a vonatra, és csak Brassóban szállt le róla. Előre megírta, hogy mikor érkezik, így hát az ura várta az állomáson. Mikor a főhadnagy szállására értek, az éppen nem volt otthon, de hamarosan megérkezett. Ahogy meglátta és köszöntötte a szép fiatalasszonyt, tréfásan odaszólt pucérjának: — Az istenfáját kendnek, Gódács, kendnek minden héten másik felesége van! A múlt vasárnap másik asz- szony jött magához? Bár ne mondta volna! Mert ha csak sejtette _ volna, hogy milyen családi vihart kavart föl ezzel a viccelődésével, talán inkább a nyelvét harapta volna le, mint hogy kieressze aszúján. Mert vígkedélyű, mulatós ember volt a Gódács (a főhadnagy úr mindig Gódács- nak szólította, hosszú ó-val), és az asszony szentírásnak vette a főhadnagy szavait. Azt hitte, tényleg másik asszony is jár az urához. Ügy meg lett mérgezve a légkör e szavak miatt, hogy egész ottléte alatt alig nézett rá az urára a szegény kis asszonyka. Csak ímmel- ámmal felelt az ura kérde- zősködéseire. Mikor az ura lekísérte az állomásra, búcsúzáskor még meg se akarta csókolni, és egész úton hazafelé a vonatban keserves könnyeivel itatta a zsebkendőjét. Csak egyetlen mondat miatt volt az egész, de azt a Koszta Rozália Gyula szülötte, tanulmányait Budapesten és Leningrádban folytatta — SZOT-díjas. Integrált szigorúság, szerkesztett egyszerűség jellemzi festményeit, a tanyák és a fák érett zöld, fehér, kék, piros tömbökben ötvöződnek képi egységgé. Alakjai is — idős tanyai emberek — a csöndet és békességet sugározzák, az élet emberben is diadalmas harmóniáját. Csendéletein tulipánok, mezei virágok jutnak főszerephez, adnak színes hírt az alföldi táj pompájáról. Csikós Andrást a vásárhelyi tanyavilág lendítette festővé. E szittyók, zsombékok, fákat zúgató szelek az ő mesterei, első tanítói. Ö belülről látja, festi ezt a környezetet. Atmoszférája azért erős, mert őszinte, mert emlékeit tartalmazza, mert a kép: líra, legyen az dőlni készülő hodály, megroggyant tető, öregember, vályú, kapákkal teleaggatott fa; szervesen az élethez tartozik, nem egyszerűért a kép külső tartománya. A Tornyai- és a Koszta-plakett tulajdonosa, műveit Szentendrén, Szentesen, Kalocsán, Ausztriában. Japánban egyaránt szeretik. Tóth Ernő 1949-ben született Sajóecsegen, a legfiatalabb. Tanulmányait a Képzőmeggondolatlanul odavetett mondatot egész életükben nem felejtették el. És valahányszor elmesélte későbben az ipám, a szegény na- pamasszony sohasem tudta végighallgatni sírás nélkül. Ékes bizonyságául annak, hogy milyen igaz annak a Gulbrannsen skandináv írónak a mondása: Milyen hatalma van a szónak, lesújt és fölemel, taszít és vonz; szavakkal fejezzük ki örömeinket. és fájdalmat is azokkal okozunk egymásnak. Mennyire vágyódtak egymáshoz az évekig tartó távoliét alatt, és mikor végre egy napig együtt lehettek, és boldogok lehettek volna, az a tréfából kimondott néhány szó milyen fájdalmat okozott az asszonynak, és megmérgezte mindkettőjük együttlétét. Az idők folyamán milyen másképpen emlékeztek volna vissza arra a brassói vasárnapra, ha ez a pár szó el nem hangzott volna. Az ipám tizenhat évvel hamarabb halt meg agyérelmeszesedésben, özvegyen hagyva Emikét, az anyósomat. Kilencévi egyedüllét után, amikor az árva unokája férjhez ment, és teljesen egyedül maradt, anyósom elhatározta, hogy eladja a Nyár utcai kis házat, az árát szétosztja, és családjaira bízza magát. El is adta, és egyenlő részben a családjaira osztotta az árát azzal a kikötéssel, hogy őt haláláig eltartsák. így hát először minden évből négy hónapié nálunk lakott. Majd a fia fölmondta az eltartást, két nénjének visszaadta a rá eső örökrészt, és ettől kezdve az év első felében miná- lunk, a másikban a másik lányánál éldegélt kis nyugdíjából és termelőszövetkezeti háztájijának terméséből. Egy ilyen időszakban, amikor nálunk volt anyósom, el-elfogta az emlékezés. Olyankor elmesélte, hogy kerültek össze az apósommal, és hogyan éltek, miművészeti Főiskolán fejezte be Iván Szilárd, Barcsay Jenő és Patay László tanítványaként. 1983-ban Bulgáriában megkapta a gabrovói nemzetközi nagydijat. Képzelete az álom és a valóság határán mozog, figurái Gu- lácsy alakjait folytatják, gyógyítják. Szállnak is e meseasszonyok, mint a magyar népmesékben és Chagall vásznain. Mégis e rokonforrásokat is tekintve önálló, tiszta világot teremt, valahány képe visszafogott, színes varázslat, olyan képmese, mely tisztít is, nemcsak gyönyörködtet. Várkonyi János békéscsabai, itt született 1947-ben, mestere Cs. Pataj Mihály, Fischer Ernő és Vinkler László volt a szegedi tanárképző főiskolán. Éterikus rezzenésekkel álmodja, véglegesíti hallatlanul finom és áttetsző szerkezetekkel képei formákban oly gazdag felületét, mely azonnal megragadja az embert, és mint a „Krúdy batár”, visszaröppenti a saját ifjúságába. Színes időgép minden alkotása, nemcsak gyönyörködtet, hanem önmagunkra ébreszt, különösen a „Mátyás király” és a furcsa rajzjegyekkel érzékeltetett „Vá- ros”-a. Az Atrium Hyatt Szállóban bemutatkozó öt alföldi festő méltóan reprezentálja a magyar festészet karakterisztikus törekvéseit, így a külföldi vendégek egyszerre ismerhetik meg képírásunk értékeit és szép, szépülő hazánkat. Nemcsak az ismeret, hanem az élmény szintjén. Losonci Miklós előtt én megismertem őket. És ha szóba került az a brassói vasárnap, sűrű, rövid orrszívások között, zsebkendőjének sűrűn szemeihez emelése közben mondta el újra meg újra, hogy mi történt azon a szomorú vasárnapon. Egyszer megtörtént, hogy én félbeszakítottam: — De kedves Mama, maga rögtön elhitte, amit a főhadnagy úr mondott, nem gondolt arra, hogy csak ugratja magát? És nem is próbálta a főhadnagy úr jóvátenni a szavát? — Deeehogynem! ögye ki a fene a párát belőle, mondta az akasztófáravaló, hogy csak kutyálkodásbul mondta, amit mondott, ne higgyem, nem jár az én uramhoz sön- ki. De én arra gondoltam, hogy hátha mégis igaz, akkor hogy nevethetnek rajtam mind a ketten a nagyon utálatosak. Még amikor a vonathoz indultunk, búcsúzáskor is mondta, hogy nem gondolta komolyan, csak tréfált. Ne haragudjak őrá sé, mög az uramra sé. De mán annyira benne volt a fullánk a szívemben, hogy arra gondoltam, hogy ő is csak olyan akasztani való, mint a többi. Még most se vagyok biztos benne, hogy ártatlan volt-e szögény uram. Azért mikor az állomás fele mentek, csak betértek egy fényképészhez, és együtt le- fényképeztették magukat. Az a fénykép ma is ott lóg szobánk falán, az én apám háborús katonakori fényképe mellett. Mikor tizenhat évi özvegység után anyósom is meghalt, egy sírba temették az urával. Csakhogy — ó, hogy megváltozott a világ rendje — most ő fekszik fölül. Lehet, hogy még mindig vallatja az urát, hogy mi az igazság? Testük a vásárhelyi Dilin- ka temetőben porlad, és én, a hetvenkilenc éves vő, és het- venhárom éves feleségem — az ő leányuk —, kegyelettel gondozzuk sírjukat. (1981.) Csizmadia Imre: Az istenfáját kendnek, Gódács!... Koszta Rozália: Portré Simái Mihály: Közömbös műholdak között Hol a délibáb lovasa? Hol az aranyláng-orrlikú, horizont-rúgó paripa s a szőrén hullámló fiú? Lovagolt fejjel lefelé, sarkantyúi a zeniten. Villámos haja, mint a szél söpört a szökőár fölött. Hol a nagyvérü paripa? Hol az a nagyszívű ftú? Meddig hagyja repülni a sok égi-földi háború?! Hol a délibáb lovasa, hol az a vakmerő kölyök? — melyik vesztébe rohan a közömbös műholdak között. ..? Kántor Zsolt: Film Hamlet a magányt kettőzi meg Ophélia a halált Mily tömény az őrület A vég. Az egymásban megtalált A király fülcseppért lohol Untatná bármi gyóntatás A hó alá rejtőznek Alattvaló fülek jó atyák A hölgy? Királyné marad A trón még ki se hült Tarkára ,feslett gyászban A jó nép nászra gyűlt Csontig hatolt az éj Dániát ellepte a méreg Ártatlan Polonius Függönybe csavarva ébred Tóth Ernő: Arany-kor
