Békés Megyei Népújság, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-30 / 152. szám
1984. június 30., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Táncsics nevelési elveinek utópista vonásairól Egy évszázaddal ezelőtt halt meg Orosháza képviselője Mária Terézia szállóigévé vált mondása: „Az iskolaügy politikum, mindig is az marad” — korszakalkotó nevelési szabályzatának: a Ratio Educationis-nak híres alapelve volt. Ez az 1777- ben kiadott s 1806-ban módosított kormányrendelet — a magyar közoktatásügy első egyetemes érvényű szabályzata — mindenekelőtt az egyházi fennhatóság kizárólagosságát korlátozta az iskoláknak tankerületekre osztott állami ellenőrzésével és a tantervi követelményeknek iskolatípusok szerinti egységesítésével, továbbá az oktatás anyagának és szellemének, tanításmódjának Habsburg állami érdekeket nem sértő .kijelölésével és megkövetelésével. Jóllehet a felvilá'gosodás pedagógiai téziseinek számos pozitív jegyét ismerhetjük fel a Ratio-ban, mégsem tarthatjuk azt a polgárosodás szellemi előfutárának. Rendeltetése a Habsburg- ház által képviselt feudális rendszer védelme, és erősítése lévén, legfeljebb a mi elmaradott gazdasági-politikai viszonyaink között jelentett komoly előrelépést. Maga az említett jelmondat is sokféle értelmezésre adott módot és alkalmat aszerint, hogy az illetők milyen politikai pártot és elvet képviseltek. Sándor Lipót főherceg-nádor pl. úgy értelmezte Ferenc királyhoz írt egyik levelében, hogy „falusi iskolákra nincs szükség, mert a parasztoknak olyan ismereteket nyújtanak, amelyekre nekik nincs szükségük ... Az írás, olvasás a falusi népnek itt (ti. Magyarországon) nem szükséges”. A békés— bánáti evangélikus egyházmegye első tanítóegyesületének (1804—1814) tagjai az egyházi fennhatóság, a papi uralom,' fokozatos megszüntetésére következtettek belőle, s az iskolák állami kézbe vételét várták tőle. Ezt szorgalmazta később a szarvasi lelkész-tanár Pecz Gyula is az 1848-as egyetemes tanítógyűlésen. Az oktatásügyet szintén „nemzeti- leg intézni” akaró Vajda Péter és barátja: Táncsics Mihály a nádor véleményével szemben éppen a tankötelezettség kiszélesítését és az előjogoktól, egyenetlenségektől mentes (szilárd nemzeti és nyelvi egységre alapozott) dolgozó társadalom kiépítését értették az iskolaügy politikumán. Táncsics nevelési elvei radikális politikai hitvallásának a függvényei voltak. Azt igazolták, hogy előbb tudatosodtak benne a politikai, mint a pedagógiai feladatok. Tökéletesén érzékelte az iskola- és az oktatásügy felépítmény jellegét, sőt tudta azt is, hogy eszménye: az egyenlő jogokat biztosító egységes társadalom megteremtése nélkül nem érhető el a józan észre, azaz a megcáfolhatatlan örök igazságra támaszkodó nevelés sem. Sokra becsülte a pedagógiát. Az életben legnagyobb fontosságú három eszme: a nevelés, a vallás, az állam — hirdette a Sissányi Férni által tervezett nevelőiskolához készített elaborátumában —, de hozzátette azt is: „Ezeknek alapjaiban fel kell for- gattatniuk ..., mert mindaddig, míg ... a mostani alapokon fekszenek, az embernem értelmi fejlődése nagyszerű haladást nem tehet”. Gazdag ismeretekkel, jól kiművelt logikai készséggel rendelkező ember- és társadalomeszmény lebegett szemei előtt. Olyan iskolát és olyan nevelést akart, amelyben az egyes tárgyakat a józan ész törvényei szerint oktatják. Mit hirdet a természet sugallta józan ész törvénye? Elsősorban azt, hogy „minden emberi teremtmény veled egyenlő jogokkal és szabadsággal bír a természettől... Isten nem alkotott sem gazdagot, sem szegényt, csak embert, s a természet senkire különbséget nem tőn”; azt akarja, hogy „áldásában mindenki munkája és fáradsága arányában részesüljön ... Míg az emberek száz meg több külön érdekű s egymással ellenkező csapatokra vannak szakadozva, következőleg valódi társaságot (társadalmat) nem képeznek”, addig körükben „józan ésszerű nevelés sem kezdődhetik”. A mesterséges válaszfalakat nem tűrő társadalom kinevelése pedig a nevelés gyökeres megreformálását követeli; az osztályérdekeket szolgáló pedagógia szelleme ugyanis nem engedi, hogy „az ember szabad emberré fejlődjék ki”. Az a célja, hogy „engedelmes jobbággyá aljasuljon, vagy ha már leebb nem al- jasulhat, abban megtartas- sék”. Táncsics pedagógiája ez ellen az évszázados hagyománnyá lett szemlélet ellen indult harcba. Gondolatainak túlnyomó többsége nem a sivár jelen döbbenetes képével, hanem a mindenféle kötöttség alól felszabadult, osztálynélküli társadalom igéző szépségével akart hatni és tettre serkenteni. Izgató kérdés: mivel magyarázható, hogy az ízig-vé- rig politikus Táncsics a jelen szolgálata helyett a jövőhöz menekült, és ködvárat épített. Talán személyes biztonságát féltette, és ezért keresett vigaszt és lehetőséget az álomban, elfogadva Cabet és Owen divatos, „mindenki számára előnyös, nem erőszakos, ésszerű forradalom-elméletét, a társadalmi egyenlőség békés úton történő kiépítésének utópista teóriáját? Azt a teóriát, amely szerint a humanitárius elvek a maguk megcáfolhatatlan, józan észre építő igazságaik révén győzelmet aratnak az egyéni érdekek fölött. Ebben a minőségileg is jobb társadalomban érthetően csak a közjót képviselő tudományok oktatására lesz szükség. Olyanokra, melyek a természettörvény elveit következetesen érvényesítik, s a munkát középpontba állít-' va, tevékeny életre nevelnek. Őszintén meg kell mondanunk, nem egyedül Táncsics kapcsolta a polgárság politikai győzelméhez az ész diadalát. Nem ő volt az egyetlen, aki hitt abban, hogy hamarosan eljön az egyenlő jogok—egyenlő lehetőségek kora, amikor is az örök üdvösségért „a mennybe repülnünk nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszáll- ni”. Ugye, ismerős az idézet? Petőfi írta 1847 áprilisában. Legfeljebb Táncsics naivabb volt, s a realitásnál, a valóságosnál többre taksálta saját korát és az eszmék ember- és társadalomformáló erejét. Nem vont le axiomaszerű sarkigazságokat a nyugati államok polgári forradalmaiból; nem vizsgálta a gazdasági-politikai hátteret, így hát nem is érzékelhette tisztán, hdgy a demokratikus népjogok megadását nem kizárólag a nemes emberbaráti elvek és eszmék keltette romantikus hangulat, nem is a széplel- kek erkölcsi tiltakozása kényszerítette ki az uralkodó őszeié kinevelésével a legfejlettebb és legcélravezetőbb módszerek és a társadalom egészére kiterjesztett intézményes nevelés alkalmazásával sem. A Táncsics által kevés figyelemre méltatott külső erők egyértelműen tagadják azt a mechanikus értelmezést, hogy a társadalom egyenlő az egyedek, az individuumok puszta összegével. Hiába valljuk tehát Táncsics legfőbb pedagógiai elvét: „...legyen akárhogy, én azt hiszem, tökéletes meggyőződésem, hogy az ember jó nevelés által javul, tökéletesedik”, érezzük azt is, hogy ezt így egyértelműen a társadalom egészére nem lehet alkalmazni. Az egységes társadalmi gondolkodás kiformálásához jóval több időre, nagyobb türetálytól, hanem az öntudatra ébredt, az elnyomást tovább nem tűrő társadalmi osztályok forradalmas hite és elszántsága. Nem gondolt arra, hogy azokban az országokban sem állt elő az emberi jogok egyenlőségére épülő társadalom, ahol az utópista szocializmus társadalmi berendezkedésének az eszméje évszázados múltra tekinthetett vissza, mint Olaszországban, ahol Cam- panella, vagy Angliában, ahol Bacon tervezte meg a maga Napvárosát, illetve Utópiáját. Hogy még ott is megmaradtak az uralkodó osztályok, s velük együtt az elnyomás és kizsákmányolás (legfeljebb csak a formái és módszerei változtak), ahol a polgári forradalom győzelmet aratott már. Mindezekre — sajnos — nem figyelt fel, ennélfogva azzal sem számolt, hogy még áz olyan, iparilag fejletlen kis országban is, mint amilyen annak idején hazánk volt, könyörtelenül érvényesülnie kell a kapitalizmus embertelen igazságának: a nagy hal felfalja a kis halat; holott erre neki, a Nyugat-Európát megjárt, ipari munkásokat felkereső utazónak, a nép legőszintébb barátjának feltétlenül gondolnia kellett volna. Tetszetős teóriája: az, hogy „a józanésszerű nevelés józanésszerű társadalom kialakulását” eredményezi, méghozzá belátható, rövid időn belül, élete egyik legnagyobb és legfájóbb tévedése lett. A megdönthetetlen igazságot vezérelvként követő gondolkodó társadalom kiformálása az osztályuralom évezredes ideológiai és gazdasági öröksége ellenében — ma már tudjuk — nem lehet rövid távú feladat. Nem lehet megvalósítani mindössze néhány évtized leforgása alatt, egyetlen generálemre van szükség, már csak azért is, mert á közgondolkodást nem lehet olyan steril közegben formálni, mint amilyenben az „atyatanító” Bogdán nevelte saját házában unokáját, Laurát, kiszűrvén környezetéből minden káros hatást. 1848 májusának végén — 4 hónappal Jellasics -betörése előtt — az optimista és hiszékeny Táncsics a Munkások Újságában szent naivitással azt hirdette, hogy a társadalom radikális átne- velésének végre elérkezett az ideje; az emberek „természetszerű — vagyis egységes — társasággá” olvadtak össze, s a nemzet a „közbéke” stádiumába jutott. Véres harcok nélkül. Nem számolt most sem a várható veszéllyel, hanem a márciusi napok hangulatától megittasultan azt proponálta: változtassák át politechnikummá az Üllői úti „roppant” kaszárnyát, hiszen „most már nem kaszárnyák kellenek, hanem iskolák, kivált pedig ipar- vagyis kéz- mesterségi iskolák”. Nem célunk, hogy a céhrendszer iparoktatásának a minőségéről, illetve a műszaki képzés korabeli hiányosságairól értekezzünk. Tény, hogy Táncsics javaslata nemcsak saját nemzetnevelő, társadalomformáló koncepciójába illett bele, hanem egyben nagyon időszerű is volt. Kora ifjúságától fogva élharcosa volt az életre és munkára nevelő iskolának. Egyik ismertebb művének központi alakja egyenesen azt a túlzó nézetet vallja vitájában, hogy a „csupán szavakból álló tudományok”, mint pl. a filozófia, a történet, a jog, ' a törvények, áz államtan, a vallás stb. „szüntettessenek meg iskolai tárgy lenni” (kérdés: hogyan akarta megtanítani jogaira a népet?), mert nevezettek nincsenek „munkálkodással összekötve, megszemlélés, mutogatás nem kívántatik hozzájuk”, — ennélfogva egyszerű olvasás által is megismerhetők lesznek. Így sürgeti az ész, az élet. Az alapvető készségek: olvasás, írás, számolás elsa- játításd után a gyermeket minél előbb mesterségre, kedvezőbb körülmények közt földművelésre kell fogni. Még 1869-ben az orosházi kerület választóihoz intézett s az Arany Trombitában leközölt „politikai hitvallásá”- ban is így vallott: „A mezőgazdaságot és kézműipart úgy tekintem, mint amelynek emelkedésétől függ hazánk szebb jövője, felvirágzása, ebből kifolyólag olyan intézkedéseket kívánok tétetni, amelyek azt a fejlődésnek lehető legmagasabb fokára emelik”. Nem részletezi erre vonatkozó elképzeléseit, gondolata mögött azonban — nem kétséges — az életre nevelés, az oktatásügy nemzetgazdasági szempontok szerinti átalakítása, gyökeres reformja áll. így is mondhatnánk: Táncsics szemében a társadalom érdekeit szolgáló hasznos munka adja az élet igazi értelmét. „Munka által fejlődnek ki tökélyeink (azaz: munka által tökéletesedünk), ez által szélednek el a veszedelmes kísértetek, eleje vétetik a káros szenvedelmeknek, a vad indulatoknak”, figyelmeztet nevelési regénye kedves hősnőjével, Laurával. Vagyis a munka és a természet az a két meghatározó erő, az a biztos iránytű, amely racionális életvitelre, emberségre, szép helytállásra, öntudatra nevel, és amelyeknek tántoríthatatlan követése jogos társadalmi megbecsülést szerez. Általuk tudatosodik minden gondolkodó emberben, hogy csak az önmaga számára megfejtett abszolút igazságban bízhat. „Soha senki szavainak vakon ne higgy, hanem bármily nagy tekintély mondaná is azokat, fölöttük kétségeskedjél”- int Táncsics. Csak az emberi egyenlőség elvét sugárzó természet törvényeire szabad teljes bizonyossággal építeni: aí igazít el mindenben a maga kétségbevonhatatlan örök igazságaival. Az ad lehetőséget a társadalmi jelenségek helyes megítélésére, a világ titkainak megértésére. Nemcsak azt tudatosítja, hogy a magántulajdon szentségét hirdető földi törvények ellentétesek a józan ésszel, hanem azt is, hogy az emberiségnek vissza kell térnie a természet nagy igazságaihoz, meg kell változtatnia szemléletét és gondolkodásmódját, mert az idők során el- korcsosult világi törvények válaszfalakat ácsolnak az emberek közé; sárba tiporják az emberi méltóságot, és ellentmondó irányelveket sugalmaznak az elnyomottaknak és a „hatalom képviselőinek”. Utóbbiak közé sorolta ' a nagybirtokkal rendelkező egyházat és a klérust is. Mindjárt elöljáróban le kell szögeznünk: Táncsics nem volt sem ateista, sem rajongó panteista, bármily nagy tisztelője volt is a természetnek. Csak antikleriká- lis. Barátjához, a szintén jobbágyszármazású — Vajda Péterhez hasonlóan ő is az istennel azonosított világszellem (ősok, őserő) mindenható, i világterpmtő erejének a deista teóriáját képviselte, de sohasem imádta lelkesült emfázissal istenként a természetet. Belőle szerzett csalhatatlan bizonyítékokat és szűrt le megcáfolhatatlan életelveket a társadalmi fonákságok felismeréséhez. Ha módját ejthette, hozzá fordult, hogy az egyes társadalmi hibákat, a szociális visszaélések és bajok eredetét és okait — a találó analóg példák általánosító igazságainak a fénye mellett — nyilvánvalóbbá tegye. „Ha az ökör tudná, mily erős, s mily gyönge hozzá képest a suhanc, aki kötélen vezeti! ... ha a nép tudná, milyen erős ő, s milyen gyönge a király-suhanc (értsd: Ferenc József), ki által magát zaklatni, kínoztatni engedi!” — sóhajt fel egy alkalommal, a gondolattal egyúttal a vörös republikánusok politikai látását is élesítve. Voltaire-hez hasonló elementáris erővel támadta a papságot. „Míg a theológu- sok és általában minden egyházi férfiak és a tanítók az egyenlőség mellett nem szólnak, addig mindig azt vagyok kénytelen hinni, hogy ők a hatalmasok zsoldosai, s azért ígérgetik a sokaságnak a jövő életet, s azért ajánlják a szegénységet, hogy a gazdagok annál inkább dúskálhassanak s uralkodhassanak” — jelentette ki a Józan észben, és hirdette az orosházi választókerületben tartott kőrútján is. Tisztán látta, hogy „a vallás csupán mennyországra készít; a jó nevelés pedig különösen arra. hogy főképp itt e földön boldoguljunk” — ezért az 1871-ben készített közoktatási reformtervezetében is nyomatékosan követelte: „A tudományok és a hittanítás ügye egymástól teljesen választassák el; — a tanárok tanítsák mindazt, mi a földi boldogulásra megkívántatik, szóval a tudományokat ösz- szesen, — a hittanárok pedig (pap, lelkész) — főkép a szentegyházban éspedig ünnep- és vasárnapokon — tanítsák azt, ami az üdvösség elnyerésére szükséges”. A tudomány és a vallás tanításának eme kettéválasztása egyáltalán nem okozhat komolyabb erkölcsi károsodást — vélte Táncsics. Volt abban valami sajátosan Don Quijote-i vonás, ahogyan Táncsics a társadalmi egyenlőtlenség gyors felszámolása érdekében a magyar tanításnyelv kizárólagos jogáért és az általános tankötelezettség bevezetéséért harcolt egy olyan országban, ahol a statisztika több nemzetiséget tartott nyilván, mint amennyi magyart, és ahol a miniszter felmérése szerint 1712 községben egyáltalán nem volt iskola. Belegondolni is rossz: a tankötelesek 48,15 százaléka — összesen 1 132 626 gyermek nem járt iskolába — (az akkori Békés megyében több mint 50 százalék — 40 706-ból 21 646), és a sok gyarló, célszerűtlen és düle- dező épületen kívül (termenként 80! gyermekkel számolva) legalább 14 157 újra lett volna szükség. Nálunk is kellett volna vagy 250 a meglevő 202 mellé. Ilyen arányban kell számolni a tanerőszükséglettel is. Legalább 14 —15 000 jól képzett új nevelőt kívánt a törvény még a tudatlan tanítók munkaviszonyának a megszüntetése nélkül is, holott ezeknek a felmentése elengedhetetlen kötelesség lett volna. Igazolásul Eötvös József mélységesen megdöbbentő adatait idézzük: 1870-ben Zemplén megyében pl. 17 olyan felekezeti tanító működött, aki nem tudott írni. Imádkozni, énekelni, a katekizmus verbális elsajátítására, minist- rálásra tanította csak a gyermekeket. Félelmesen sivár volt az iskolai helyzet, s ennek folytán megalapozatlan és utópisztikus minden olyan „segítő” elképzelés, amely nem számolva a mérhetetlen anyagi teherrel, az óriási személyi és tárgyi szükséglettel az általános tankötelezettség azonnali bevezetését sürgette. Táncsics — akár az utópista gondolkodók — általában a távolabbi jövőt tervezte és formálgatta a maga plebejus demokrata politikai-társadalmi nézeteivel. Újakat és jobbakat álmodott az ósdi, elavult nevelési eszmények és oktatási formák helyébe is, messze megelőzve saját kora pedagógiai elméletét és gyakorlatát. A feudális és a félfeudális Magyarország politikai vezérkara világosan érzékelte a veszélyt. Jól látta, milyen nagy hatású forradalmi töltet van bennük. Fel is használt minden lehetséges eszközt (cenzúra, házmotozás, börtön, nevetségessé tétel stb.) arra, hogy erkölcsi hitelét aláássa és gondolatainak a terjesztését megakadályozza. Elek László
