Békés Megyei Népújság, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-23 / 146. szám
NÉPÚJSÁG 1984. június 23., szombat Szúdy Géza versei: Már csak az emlékezés Egyre inkább már csak az Emlékezés marad az Elmúlás fekete szélcsendjében Emlékezés nyáresti Viharokra szemek Villanásaira az ég Forró fellegei alatt Tiizekre az összeforrasztó ölelésekben a Tapadó bőr sistergő Ózonára a Szívdobbanások Földrengést megidéző Vad zavarára Az ifjúság tékozló erejére Mely egy csókért kész volt Falakat mászni S kitakart mellel Nekifeszülni tilalmak Szögesdrótjainak Gyönyört csiholni az alkalom Kihívásának Halálos szédületéből Egy percért odalökni az Örökkévalóság Szentséges ígéretét Feledni istent s ördögöt Pörögve a felfokozott élet Tűzvörös örvényében Én tudom Én tudom, mi a tavasz. Először csókoltalak meg s az arcod Belepirult. Én tudom, mi a nyár. Szemed izzott s bevilágította a Lihegő lombok alját. Én tudom, mi az ősz. Kihullott egy könnyed és a tetőkről Ölmos vizek zuhogtak. Én tudom, mi a tél. Elmentem melletted, elmentél Mellettem. Aztán — semmi. . . A faluvég Festők színekkel. írók betűkkel próbálták visszaadni a faluvég hangulatát. Szegénységét vagy a messzeségnek kitárulkozó világát. Igen. A faluvég fogadja az utast, a másik faluvég int búcsút. Nem, nincs már a régi faluvégszegénységnek semmi nyoma. Sőt, itt épülnek az új, szép házak, fóliák alatt primőr zöldségek nőnek, a kertekben szőlőlugasok, gyümölcsfák érlelik a nyár ajándékát. Mindezek csak átsuhannak bennem, a hajnalban, a kilométereket szelő busz doho- gásában. Ogy érzem, nem is a busz visz, inkább a falu közeledik felénk. Úgy hat: perdülnek a faluvégi nyárfaerdő fái érkezésünkre, s a fölötte most felbukó nap belenevet a világba, s önti, önti melegét az új házak piros tetejére, harsogó zöld kertjeire. Szép hát ez a reggel. Szép ez a kis faluvég. Persze azért is, mert láthatom a színeket, érezhetem a busz ablakán beáramló levegő húsét, ennek a falunak „faluvége” új, gazdag életét. A nyárfaerdő előtt megvan a kicsi tó, ahol libák, kacsák mossák magukat tisztára, éppen úgy, mint ezelőtt tíz, tizenöt évvel. Csakhogy. A kicsi tó szélén, ahol káka, nád. fűzbokrok nőnek, s nyújtogatják árnyékukat a nyárfák a tó víztükrén, ócska spór, rossz lavór, kályhacső, lábas-fazék, lyukas üst és hamarjában fel sem lehet sorolni, mi minden éktelenkedik. Még a tavaszon beledobálták valakik, s most, hogy lejjebb ment a víz szintje, mint a tegnap csontvázai. Persze, hiszen rendre kicserélik a sport gáztűzhelyre, a kályhacsöveket zománcosra, ez eddig rendben van. de . . Minden faluban kijelölt hely van a szemét lerakodására. Például a falumban a kaszárnyától nem messze ástak egy óriási gödröt, és mi történt? A gödör nem telt be máig sem, mert ahogyan érkeznek a szemétvivők, le is borítják, s már egészen az országúiig telítve van kacattal a mező. De nemcsak ócska spórok, kályhacsövek, hanem: olajos-, műanyag kannák, tejeszacskók, papírok, nylondarabok, amit mind-mind ej lehetne égetni! S nem hordaná a szél, nem lobogtatná, mint egy szegénységi bizonyítványt. De még ez. Hanem ami tavaly történt, az a valami! Gyerekek játszottak a nyárban az ócskatemető hű- sében. Egyszer nagy riadalommal kiabálnak: — Tessék jönni! Itt egy borjú! — Majd keresi a gazdája, elkóborgott biztosan. — De ez döglött! Igen. Egy döglött borjú, amit a gazdája éjnek idején kihozott, s bedobta a gur- dinba, gazba. Nem telt el egy hét, hallom a hírt, hogy ott, a nyárfaerdő mellett egy szép, tarka kisborjú van. Persze, ez is döglött. Megdöglik a jószág minden vigyázás mellett is, de csak úgy, kidobni a nyárba, melegbe! Akár egy tyúkot is! Fertőzni vele nemcsak a levegőt, de a többi jószágot is, nem beszélve az emberről. És bizony, a megdöglött kisborjúról kellett hogy tudjanak a szomszédok. Senki nem kérdezte meg: hová lett a kisborjú? Akkor is hallgattak, amikor meglelték őket, s keresték volna illetékesek; ki volt a gazdája. Nem. Ilyenről hallgatni kell. Hiszen komák vagyunk, rokonok vagyunk, sógorok vagyunk és: szeretjük egymást. összetartozunk. Mindegy, hogy elönt a szemét bennünket, a faluvégeket, árkokat, az országutak széleit. Nem, nem büntetéstől, feljelentéstől való félelem kellene, hogy visszatartson bennünket, hanem magunktól, a magunk által felállított emberi magatartás legyen a mérce. De ezt még. sajnos, nem állítottuk fel! Bertalan Ágnes Szitás Erzsébet: Portré Újházy László: Fekete vasárnap Ez a hangok reggele, ez o zöld szörnyeteg Konzervdobozban holt lelkeket sodor a szél, esőelmosta nyaralások porát, és szerelmekét. Elvirágzott pitypangok: piszkos üvegbúrák a napfényes utat világítják, » s alvilági csönd megy hazafelé, sikítani. Meze/ Katalin: Sikerületlen ebéd Ogy érezte, sikerült szerencsésen elintéznie az ügyét. Elégedetten ballagott ki a hűvös lépcsőházból a napsütéses járdára. Nem volt benn az illetékes, így a titkárnőnek igazán keményen megmondhatta a magáét. A fiatal. kifestett nő riadtan hallgatta az ingerült szavakat, bólogatott a félbehagyott gépelés felett. Egyik karja türelmetlenül nyúlt végig az asztalkán, mintha azt akarná jelezni, hogy azonnal kész tovább kopogni, amint elhárul előle az akadály: amint ő abbahagyja a beszédet. Dehát ő addig nem hagyta abba, amíg ki nem fejtette az igazát. Az előadó részéről sérelem érte. hanyagságból tévesen vezette kartonját, és most ezért őt akarják megbüntetni. De nem fizet, tessék, itt vannak nála a csekkszelvények, mindent igazolni tud bármikor, bárkinek. Ezt legyenek szívesek tudomásul venni. A sötétbarna-aranypettyes körmök a gépasztalon kapir- gáltak, az írógép alá csúsztatott hangtompító szövet fosztó szálait húzogatták. A világoskéken ezüstös szemhéj meg-megrebbent, de a nő nem' mondott semmit, legfeljebb bólogatott. Nem megértőén, nem biztatóan, inkább fásultan. így hát mikor befejezte a mondanivalóját, úgy érezte, talán meg se hallotta a szavait. Legszívesebben újra belekezdett volna, de látta, hogy toporognak a hosszú ujjak az asztalka fényes műanyag lapján' Búcsúzóul rámosoly- gott a nőre. Az visszamo- solygott, és ebből végül arra a következtetésre jutott, hogy mégiscsak sikerült megértetnie magát vele, és ügye újabb bonyodalmak nélkül elrendeződik. Megkönnyebbülten ment ki a szobából. — Akárhogy is lesz — gondolta, miközben a széles műmárvány lépcsőkön lefelé lépkedett —, nyilvánvalóan nekem van igazam. Akinek igaza van, az nem szorul mások jóindulatára. A tények magukért beszélnek. Az ötvenes években épült hatalmas hivatali épülettel szemközt a folyópart mellvédje húzódott. Előtte a sétány, fiatal juharfasor, ami ilyenkor, tavasszal aranyzöld lombot viselt. Kedve támadt átmenni. Néhány lépés után eszébe jutott, hogy most tulajdonképpen a város szívében, a város legjelentékenyebb pontján van. Nem messze előtte a szinte a folyó fölé kiugró hatalmas, impozáns tömb, az egykori építtétőjéről és tulajdonosáról Quisell-háznak nevezett hatemeletes palota. Széles erkélyei, bonyolult kovácsoltvas erkélyrácsai, egész díszes homlokzata olyan, mintha a Riviéra egy elegáns fürdőhelyéről csöppent volna ide, az alföldi város közepére. Ma közönséges bérházként szolgál, persze nem egészen közönséges lakóknak. De azelőtt valósággal a város szimbóluma volt. A nevéből is következtethetően mediterrán származású család a 19. évszázad utolsó tizedeiben hirtelen tűnt föl a kis mezővárosban. Pár év alatt a környék leggazdagabb bérlői, kereskedői lettek. Amíg a szem ellátott körbe, minden föld nekik hajtott hasznot, sziki legelő volt akár, vagy gazdag folyóparti szántó, ártéri gyümölcsös. A tízes években épült a palota, földszintjén a megye legnagyobb báltermével és a híres — akkoriban párját ritkító — kávéházzal. Mellette pedig egy kis teremben mozi volt. Igen. mozi, az első mozik egyike a monarchiában. Az öreg Quiseli nem azért jött Magyarországra, hogy a világtól elmaradjon. Aztán a harmincas évek közepén, a sokféle változás után is egyre szétágazóbb üzletmenettel, egyre nagyobb hírrel és szereppel rendelkező Quisellek amilyen váratlanul jöttek, olyan hirtelen elmentek a vidékről. Ügynökök révén mindent eladtak, nem sietősen, de jól, és állítólag egyenest Amerikába mentek, biztosabb és nagyobb haszonnal járó üzletek után. A ház egy — a megyében érdekelt — pesti baromfikereskedő bérháztulajdonosé lett, a lakásokat elaprózták és bérbe adták, a földszint és az első emelet egy része raktárrá züllött, más részében étterem és mozi működött, már messze nem egyetlen egyik sem a maga nemében. Később katonai parancsnokság, a háború után pártszékház foglalta el az alsó szintjeit. Egyik udvari, első emeleti szobájában lőtte szíven magát a város koalíciós polgár- mestere, a híres baracknemesítő. Az egyetlen épület volt a városban, amelyet ötvenhatban találat ért: kóbor tanklövedék. Ez lett a szerencséje. A vedlett, háborús nyomokat és háború utáni nyomorúságot magán viselő épületet kiürítették, a hatvanas évek közepén renoválták, és a gyönyörű fekvésű nagy lakások sokáig a város legvágyottabb bérleményei voltak, csupa fontos, neves ember kapott bennük otthont. Számára is különleges jelentősége volt ennek a háznak. Járt benne egyszer, kinézett a negyedik emeleti, széles, panorámás ablakon tanárának, a város ismert tudósának íróasztala fölött. Miatta volt megszentelt hely számára a Quisell-palota. Megilletődötten sétált felé, azon gondolkodva, mi lenne, ha hirtelen kilépne a ková- csolatvassal védett földszinti üvegajtón a magas, hajlott hátú, fekete öltönyös férfialak? — Ilyenkor már rég a főiskolán tanít vagy a könyvtárban ül — hessentette el magától a találkozás lehetőségét. Tulajdonképpen nem is kívánta. Mit tudnának mondani egyjnásnak? Fagylaltozó gyerekek jöttek szembe vele. Megkor- dult a gyomra. Eszébe jutott, hogy a Quisell-ház földszintjén van egy hentesüzlet. Oda tért be. — Biztos ők is ide járnak — villant át az agyán, és ugyanabban a villanásban maga előtt látta professzora erőteljes alkatú, festett hajú feleségét, ahogy szatyorral a kezében befordul a húsbolt ajtaján. Vagy magát a tudóst, mikor bevásárolni jön. Már ott is állt az üvegpolcok előtt az üres üzletben. A hentes, középkorú férfi, arca tele beforradt sebhelyekkel, olyan, amilyen a pattanásos kamaszok bőre szokott lenni, ha végre túljutnak a kritikus éveken. Kellemetlen látvány volt ez az arc. — Sebaj, gondolta —. már csak csúnya, de nem tisztátalan Főtt kolbászt kért zsemlével. — Csak kenyér van — mondta a hentes. — Jó lesz az is — válaszolta, és látta, hogy a pulton már csak egy kenyérvég fekszik, pont ■* akkora darab, amilyen neki kellett. A hentes kimérte a kolbászt, aztán háttal neki a vágódeszkához fordult, úgy látszik, le akart a darabkából vágni egy szeletet. — Nahát — kiáltott fel aztán, még mielőtt ő szólhatott volna, hogy az egészet kéri. Eldobta a kést. A kenyér héjas része a földön koppant. — így még sosem jártam. — Visszafordult, bal kezével a jobb csuklóját szorította. ö már a baljós kiáltás pillanatában az iszonyattól behunyta a szemét, most is csak a hentes fájdalomtól eltorzult és méltatlankodó arcát nézte görcsösen, nehogy látóterébe essen a két összefogott kéz. — Csinálok vele valamit — mondta egy kicsit magá- hoztérve a férfi. — Azonnal jövök . .. Várt. Görcsbe rándult idegekkel nézte a szürke, fűrészporos követ. Nem látta ugyan a sebesült ujjat, de képzeletét állandóan az foglalkoztatta. Vajon tényleg levágta az egészet? Vagy csak belevágott? Itt történt az orra előtt, lehet, hogy egy életre megcsonkította magát valaki, miközben ő nem látott semmit, mert nem akart vagy nem tudott odanézni. Átvillant az agyán, hogy ő ilyen dolgokat valószínű sosem lát majd, kerülhet akár a legszörnyűbb katasztrófa közelébe is, mert ha egy mód van rá, hogy behunyja a szemét, be fogja hunyni. És valószínű, így a legrosszabb. Mert a valóságosan levágott ujjhegy egyszeri látványa helyett képzeletében számtalan szörnyűség váltja egymást. Tíz-húsz lehetséges szerencsétlenség iszonyától rándul görcsbe a gyomra, dermed zsibbadttá az arca. Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el, mire visszajött a hentes. Ujján világosbarna ragtapaszgömb. A pulton maradt kenyérszeletet a kolbász mellé rakta és hét forint húszat kért Közben egyre csóválta a fejét, és a ragtapasz leváló végét simogatta. — Ilyesmi még sosem történt velem. Jól sejtette, a főtt kolbász kihűlt. A fal melletti kerek asztalkához lépett, lepakolt. Bele akart harapni az ételbe... Aztán felkapta a táskáját, visszahajtogatta papírjába az ennivalót, és kifelé indult. — Odakint mégis szebb idő van — mondta búcsúzóul. A kolbász rágós volt és ízetlen, mint egy darab szivacs. A kenyér, az a bizonyos, bajokozó kenyér meglepően puha. A harmadik falat után visszacsavarta a papírba a maradékot. Az étel rágatlan csomókban émelygett a gyomrában. Elindult hazafelé. A rakpart odalent népte- len volt, a folyó szürkén, piszkosan hullámzott. A lépcsőnél önkéntelenül lekanyarodott. Leült a hajókötelek számára felállított széles, naptól meleg kődabok egyikére. Nézte a vizet, és érezte, hogy a gyomra nem hogy nem csillapul, de egyre nyomasztóbban kavarog.
