Békés Megyei Népújság, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-23 / 146. szám
1984. június 23., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Könyvhét utáni könyvespolcon Szép versek Jobban eligazítaná-e áz olvasót, ha az idén újra megjelent Szép versek című kiadványról elöljáróban adatokat, számszerűségeket sorolnánk? Aligha. Mégis évről évre tapasztaljuk a sablont: a recenzensek (ritkábban kritikusok) éppen ilyen adatokkal kezdik írásukat, majd egy fordulattal arra térnek rá, kiket kellett volna még szerepeltetni az antológiákban, s kik azok, akiknek semmi keresnivalójuk benne, s csupán szerkesztői balfogás révén láthatjuk őket képben és versben megjelenítve. A lényeg azonban nem ez. A versszeretők táborában rangja van a kiadványnak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy már nem tülekednek érte, mint néhány évvel ezelőtt, már nem szükséges törzsvásárlónak lenni egy-egy boltban, hogy az ember biztosan megkapja, már nem pult alól árusítják, sőt, pult fölött is igen bőven van belőle hetekig, netán hónapokig. Mi lehet ennek az oka? Milyen antológia a mostani, az 1983- as év legszebb (pontosabban csak szép) verseit tartalmazó könyv? A válasz akár egyetlen mondat is lehetne: olyan, amilyen a líra az 1980-as évek közepén Magyarországon. Vagyis hűséges és pontos tükör, látlelet, sőt, kórlap. Mélységesen igazságtalanok lennénk tehát, ha a szerkesztőt marasztalnánk el a \4éleményünk szerint joggal elmondható kifogásokért, mint ahogyan az is képtelenség volna, ha kizárólag neki tulajdonítanánk az erényeket. Az antológia pontos, de nem eléggé árnyalt, tehát nem reális képet ad a nyolcvanas évek közepének emberéről, annak érzés- és gondolatvilágáról. Mert, bár' szinte plasztikusan kitapintható a versekből a félelem, az aggodalom, a tétovaság, a költők mindezt nem tudják az egész emberiségre érvényesen, és ahhoz méltóan szavakba önteni, s így ki-ki csupán önmaga elvesztésén kesereg, megrekedve a „mi lesz velem" szűk köreiben, így nincs, vagy alig van súlya ezeknek az érzéseknek, az olvasót ezek a versek nem képesek meggyőzni, felrázni, ráébreszteni az aggodalom hitelességére, érvényességére. Arról nem szólva, hogy alig két-három költő jut túl ezeknek a korunkra valóban jellemző érzéseknek a puszta leírásán. A kötet által sugallt érzések leírása azért nem lehet reális, mert ha csupán a félelemre, az aggodalomra koncentrálunk, már nem vagyunk teljesen hitelesek. A korra ugyanis nem kizárólag, és főleg nem meghatározóan ezek az érzések jellemzőek. A realitáshoz, „a költői ihlethez” ugyanis hiányzik a másik oldal felismerése és érvényes megfogalmazása. Az emberek nagy többsége ugyanis nincs világvége hangulatban: fát ültet, gyerekeket nevel, házat épít stb., tehát bizakodóak. Persze, nem tagadható, hogy e bizakodás mögött valóban ott zúgnak a félelem áramkörei. Üjból hangsúlyozzuk azonban, hogy nem ez a meghatározó, ám a Szép versek mégis mintha csakis ezt sugallnák. S ha van közöttük kivétel — természetesen szép számmal van—. akkor az ellenpólus a szerelem, a tájleírás, a régmúlt korokba történő lírai visz- szanyúlás, netán magánügyet közügyként eladni szándékozó „megéneklések". Mondtuk, hogy a szerkesztő ezekért nem (vagy alig) hibáztatható. D.e vajon a költőket érheti-e vád? Felróható-e a ».lélek mérnökeinek”. hogy legszebb szavaik mögött is az aggodalom, a féltés tompa vasharangja szól? Bizonyos mértékig talán. Mert régen tudjuk, hogy a költészet, a versírás nem ihlet dolga, de megfeszített agymunkát, szellemi koncentrációt igénylő művészet. Márpedig az észnek tudnia kell, hogy itt nem „a félelem igazgat”. A kötetet végigolvasva más, korábban is megvolt hiányérzet éled újra az emberben: nem találunk úgymond nagy verset, országos verset, költőhöz méltó hévvel, gyönyörűséggel, gondolatisággal sodró sorokat (egy-két kivételtől eltekintve), pódiumra, előadók szájára kívánkozó verseket, bárha csak a szorongásról, a Lassan másfél évtizedes múltra tekint vissza ezen a címen a Kossuth Könyvkiadó könyvheti riportkötete. Akkor, és még egy darabig tényleg döntően írókból állt a szerzői gárda, s köztük olyan nevek is, mint Darvas József, Erdei Ferenc, Mesterházi Lajos, Faragó Vilmos, Mezei András vagy Szabó Magda, s a fiatalabbak felsorolása sem lenne kevésbé imponáló. Kalandozó kedvük, s a leírt szó felelőssége vitte őket a valóságfeltáró riport vidékére, s mint régen is — például Móricz Zsigmond — irodalmivá formálták ezt az újságírói „terméket”. És egyik sem ártott meg a másiknak, sőt, használt: az író a riportnak, és viszont. Ma már alig találni írót a válogatásban. de ez nem feltétlenül hiba. még a cím szerint sem. hiszen az újságíró is ír, és nemegyszer olyat, amely megérdemli, hogy a napi- vagy hetilap és folyóirat temetőjéből a továbbélő könyvbe bekerüljön. Hogy melyik, az a nem könnyű válogatás dolga, melyet már harmadszorra Ratzky Rita végzett el. Szándéka körképre mutat, arra, hogy minél több terület legyen képviselve, azaz szerepeljen a kötetben az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem, az értelmiség, s azon belül is a pedagógusok helyzete, továbbá az erkölcsi és társadalmi kérdések. Mind, mind kínálja is a riporttémát. a szűkebb vagy tágabb helyzetfelmérést, az alapos mérlegeléssel párosult tudósítást, melyből — ha különböző színvonalon is — bőven akadt elég az elmúlt esztendőben. S belőlük egy-egy most a gyűjteményben. A publicisztikai elemzést felhasználó munka is, mint Szűcs Gábor — MÄV-berkekben nagy vihart kavart — írása, a Vigyázz, ha jön a vonat!, melyet eredetileg a Valóság közölt a válaszlevelekkel együtt. A szárazréti vasúti katasztrófa után vetette papírra ezt az időben tíz évre visszanyúló, és a jelenben összegző, számos adatra hivatkozó, s kimondottan a vasutat — a vasúti magatartást — bíráló írást. Amellyel lehet egyetérteni vagy felháborodottan tiltakozni ellene — mint tették is a vasutas levélírók —, ám el kell ismerni, hogy sok igazságot tartalmaz. A vasúti-közúti kereszteződések akkori állapotáról például, amelyeken egy-egy autóbuszos tömegszerencsétszerelemről, netán hazánkról, e „homloknyi országról", a népről. Vagy túlzott olvasói igények ezek, konzervativizmus? De akkor mi a költészet célja, értelme? Idézzük újra József Attilát? ö ezt mondta: „Nem szükséges, hogy én írjam a verset, de szükséges, hogy vers íródjék. Különben elgörbülne a világ gyémánttengelye...'' Ügy gondoljuk, nem szükséges magyarázni, hogy milyen versekre gondolt az Óda, az Elégia, a Hazám, a Dunánál költője. Mindenképpen érdemes, mert tanulságos elolvasni a kötetet. Találhat benne az ember valóban szép verseket, de olyanokat is, amelyek nem „szépek”, sőt, nem is versek. Az idő haladtával erősödik bennünk a felismerés igazsága: mennyire hiányzik Váci Mihály, Nagy László, Pilinszky János — és természetesen majd Illyés Gyula. (Mdgvető Kiadó, 1984.) Gál Sándor lenség után sietve pótolták is a pótlandókat az illetékesek. Persze, azt soha senki sem tudja helyrehozni, amit a • fejekben levő zavar okoz, példa rá a nemrég történt eset négy halálos áldozata, kiknek az élete az autót vezető vétkes könnyelműségén múlott. Nem először, és sajnos, nem is utoljára fordul elő ilyesmi, ha hiányzik a józan ész. és hiába a figyelmeztető piros villogás. De akkor is igaz az, amit a riport sugall: mindent meg kell tenni műszakilag, és az intézkedések területén, hogy eleve ne fordulhasson elő összeütközés, vagy legalábbis minimálisra csökkenjen a lehetősége. A Mátra-vidéki lignitvilágot járja be Moldova György — és vele az olvasó — az Ártatlan Szodoma című írásban. Moldova riportjai — a hosszabbak és a rövidebbek —, mind nagy érdeklődésre tarthatnak számot, s .ő maga lassan a műfaj nagy öregje lesz. A riport minden csínját-bínját érti. és ezen felül mindig belead még valami pluszt, amitől lelke van az írásának. Ugyanakkor tárgyilagos, alaposan felméri a helyzetet, mint itt az alacsony fűtőértékű, de pótolhatatlanul fontos energiát adó lignitbirodalmat. és több oldalról vizsgálja a témát. Azt is. hogy mit ad, és mit visz el a külszíni fejtés, s hogyan keveredik az emberség az embertelenséggel, ha a bánya nagyobb úr. mint a termelőszövetkezet vagy a falusi parasztok. Huszonkét írást bemutatni nincs mód. bár van közte arra érdemes több is, de az összes semmiképpen sem. S ezzel elértünk a válogatás hiányosságához, mert lehetnek — és vannak is — ízlésbeli különbségek, de a minőség más kérdés. Ilyen probléma a kötet egyenetlen nívója. A téma ugyanis önmagában nem érték, csak ha találkozik eredeti gondolattal, a közérdekűén kíváncsi kérdésfelvetéssel, s a jó kapcsolatteremtéssel, mely mind alapja az érdekes és érdemleges riportnak. A többi már megfogalmazás, formába öntés dolga. És ez sem utolsó szempont, mivel ez teszi fel az íré a pontot. És egy-két esetben pont ez nem sikerült. De még így, ettől függetlenül is — ha nem is teljességében — társadalmunk jelen állapotának látleletét nyújtja a kötet. Szitás Erzsébet: Pihenés Irószemmel 1983 Szitás Erzsébet: Tihany Cs. Nagy István: Simon István könyvesboltja A mellkép messzehangzó jelkép túl Zalán, minden áruház falán Havanna és Hanoi között, ahol csak röpködött, könyvesgazda ■ méltán lett Simon Pista. könyváruház-falon tűnődő szelíd nyugalom a csendes forradalmár, ki volt eleven mozgalom, örökös szorgalom, bölcsen vigyáz, hogy ne váljon áruvá az áruház, csak jó legyen a forgalom, és Göcsejé a könyvévi haszon. Madár János: Megtartó üzenet Kibomlik ez a nyár is, fölragyog szemünkben az ének: arcunkra árad a tenger, szerelmedért szeretnélek. Jövőt álmodnánk cédrusokra, egekre lobbant szavak — szarvasvértöl izzik a táj, szelek tornyai alszanak. Krizantém bokol lépteinknek, habzik a sirályok szárnya, kicsi földem napsugárázik, hull fölfénylő homlokára. Kibomlik ez a nyár is, fölragyog szemünkben az ének: arcunkra árad a tenger, szerelmedért szeretnélek. Zsadányi Lajos: Milyen ez a nyár... Milyen ez a nyár? Milyen ez a táj? Ezüstfényü jegenyék közt sétál a madár ... A csőrében, a szemében ki tudja ki jár? Vass Márta
