Békés Megyei Népújság, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-15 / 139. szám

1984. június 15., péntek A „Gyermekekért” Történt egyszer, vagy két évvel ezelőtt Békésen, hogy egy lelkes tanító néni elvit­te a városi könyvtárba első osztályos nebulóit. Mit súg­tak, mit nem a könyvek, tény, hogy később az egyik kislány, most már egyedül, ismét beállított a könyvtár­ba. Véri Lajosné, Gréti né­ni, a gyerekkönyvtáros előbb csak a hegedűtokot vette észre, aztán a csöppsé­get, Hégely Anikót is, aki azóta is hűséges olvasója — most a 3. számú általános iskola 7-es diákja. A másik kis történet szín­helye Gyula, Törökzug. Az óvodásoknak faragott egy­szer egy hintalovat Schif­fert Mihály bácsi, a közeli Liszt Ferenc utcában lakó rokkantnyugdíjas. Mihály napon azután nem kis meg­lepetésére megjelent a laká­sán a gyermeksereg, a kis kezekben egy-egy szál vi­rág, és hozzá köszöntő — igy kívántak boldog névna­pot. Miska bácsi néhány hét múlva kopogtatott a műve­lődési ház igazgatójánál, szívesen vállana valami fa­ragószakkör-félét, szeretne gyerekek között lenni, ha már nekik nincs . . . S hogy miért került most így, egy lapra a két kis tör­ténet? A „Gyermekekért” emlékplakett révén, amely kitüntetés rangját az adja, hogy megyénkben minden évben a gyermeknapon, ma­guk az úttörőközösségek íté­lik oda a környezetükben arra legméltóbbnak tartott felnőtteknek. Az idei gyer­meknap alkalmából kilencen részesültek ilyen emlékpla­kettben, közöttük Véri La- josné, a békési városi könyv­tár gyermekkönyvtárosa, és Schiffert Mihály, a Gyulai Vasipari KSZ rokkantnyug­díjas gépjármű-előadója, a Gyulai 5. számú Általános Iskola úttörő fafaragó szak­körének vezetője. Részlet a kitüntetési ja­vaslat indoklásából: „A gyermekkönyvtárnak évről évre 2300 körüli olvasója van. Ezt az eredményt csak úgy lehetett elérni, hogy Vári Lajosnénak is meggyő­ződése: gyermekkorban kell a könyvet megszerettetni, először játékos formában, a Vári Lajosné és a lányok, Judit, Márta, Anikó A fafaragó szakkörben vas az ember, és főleg kis­korukban mivel kezdik az olvasást a gyerekek. Gréti néni valahogy mindig tud­ja, kinek, mit kell ajánlani. Részlet a kitüntetési ja­vaslat indoklásából: „Schif­fert Mihály bácsi a fafaragó szakkört negyedik éve vezeti úttörőcsapatunkban. A paj­tások nagyon kedvelik ezt a szakkört... Miska bácsit a szakkör vezetéséért javasol­ja az úttörőtanács a „Gyer­mekekért” emlékplakett ki­tüntetésre.” A kopácsolás messzire hal­iig így könnyen odatalálunk az iskolaépületben a fafara­gókhoz. Kopaszodó, keser­nyés mosolyú férfi áll a gyerekek karéjában, Schif­fert Mihály, a szakkörveze­tő, akit a lányok, fiúk egy­szerűen csak tanár bácsinak szólítanak. — A faragás úgy kezdő­dött, hogy néhány éve meg­bénult a jobb kezem, meg­műtötték. A főorvos akkor javasolta, hogy minél töb­bet mozgassam, foglalkoz­tassam, különben megint le­bénulhat. A fát mindig sze­rettem — hát, így kezdődött. Tudják, milyen sok tehetsé­ges van közöttük — mondja büszkén —, és vannak lá­nyok is, nagyon ügyesek. A fiúk sajnálkoznak, hogy éppen a legszebb darabokat nem láthatjuk, de azért elő­kerül néhány tükör-, kulcs­tartó, és előkerül a kukori- cakóróból készített két ök- röcske, előttük a vályú, an­nak a végében a gémeskút. mellette a gazda. „Gyer­mekkoromban ilyesmivel játszottunk, csak azért csi­náltam, hogy nekik is meg­mutassam” — rakosgatja a figurákat a szakkörvezető. — Itt olyan kötetlen a hangulat, nem kell csendben lenni, meg minden, azért is jó ide járni — néz fel a munka mellől Széli Tibor, aki hivatalosan ugyan nem szakköri titkár, de a többiek hallgatnak rá, a vezetőjük­nek tekintik. A vitákban is ő szokott rendet teremteni, vi­ta pedig mindig akad, fő­leg a szerszámok miatt. A legtávolabbi munka­padnál közben egészen a munkáb'a feledkezve vési a virágmintát Pluhár Edit. A fiúk szerint övé a legszebb tükör. S vajon választ-e majd valaki efféle szakmát magának? A kérdésre sok kar a magasba lendül, a szakkörvezető elnéző mo­sollyal fogadja a nagy neki­buzdulást ... Tóth Ibolya fokozatosság elvét szem előtt tartva. A gyermekek szeret­nek a könyvtárba járni, s ez annak köszönhető, hogy a könyvtárosban segítőjüket látják.. Vári Lajosné ugyanakkor rendre, a könyv­tár és a könyvek tiszteleté­re neveli olvasóit." Hétköznap délelőtt van, most csendes a gyermek- könyvtár, ahol Vári Lajos- néval, és három kislánnyal. Bányai Judittal, Hídvégi Mártával és Hégely Anikó­val beszélgetünk a könyvek­ről, az olvasásról, amelyre bizony, nem mindig jut elég idő. S a lányok szavaiból az is kiderül, hogy nemcsak olvasnivalóért keresik meg Gréti nénit. — Nagyon szeretjük a rajzpályázatot, amit minden évben meghirdet a gyermek- könyvtár, az a címe, hogy „Legkedvesebb mesehősöm, regényhősöm” — sorolja Anikó —, meg itt szokott lenni a szavalóverseny, a Kazinczy-verseny is. Én ugyanis nagyon szeretek ver­senyezni, főleg felkészülés­kor járok sűrűn ide. Tavaly is hallgattuk a lemezeket _ a „Zene, zene” vetlékedő előtt, Gréti néni sokat segített. Hármójuk közül talán Ju­dit szeret a legjobban ol­vasni, s erre általában hét­végeken jut ideje. — Azért is jó a könyvtár, mert nem mindegy, mit ol­Fotó: Veress Erzsi Gyógyszert visz a postás A Hazafias Népfront kez­deményezésére Szolnok me­gyében is megszeivezték a gyógyszerek postai szállítá­sát. A postai gyógyszerköz­vetítő szolgálat másodlagos feladata ebben a megyében is a gyógyszertár nélküli kis települések lakosainak ellá­tása, illetve az, hogy megkí­méljék a beteget vagy hoz­zátartozóját a fáradságos és időt rabló utazgatástól. A szervezés során pontosan ki­jelölték a postahivatal-gyógy­szertár párokat. A betegek a kiváltandó vényeket a lakó­helyük postahivatalában ad­ják le, ahonnan egységesen 16 forintért, a postai külde­ményeket szállító rendsze­res járat viszi a területileg kijelölt gyógyszertárba. Ott elkészítik, csomagolják az igényelt gyógyszereket, s a kis csomagokat visszajuttat­ják a felvevő postahivatal­ba. A térítési összeget a be­tegnek a gyógyszer házhoz kézbesítésekor kell kifizet­nie. Nem a jó tündérre várnak Településfejlesztés — önerőből Mindenkinek vannak olyan vágyai — és nem csupán magánéletében, de szűkebb- tágabb környezetét illetően is — amelyeket nagyon sze­retne valóra váltani. A me­sében erre valók a jó tün­dérek, akiknek elegendő, ha az ember kíván valamit, s mindjárt szállítják is ké­szen, a lehető legjobb minő­ségben: a családi házat, az aszfaltozott mellékutcát, a bekötött vezetékes gázt — bármit, tetszés szerint — csak kívánni kell. Segíts magadon... Voltak idők — s jobb, ha tudomásul vesszük, hogy már nem térnek vissza —, amikor a jó tündér szerepét „állam bácsi” vette át. Jó néhány város, község akko­ri vezetői, ha majd egyszer megírják, vagy íratják hely­ségük krónikáját, bizonyára részletesebben is kimutat­ják: mi minden épült, léte­sült náluk egy-két évtized alatt állami erőből. Nem egyszer kacsalábon forgó művelődési házak és egyéb közintézmények nőttek ki szinte a földből, többnyire anélkül, hogy a helybeli la­kosok hozzátették volna a maguk obulusát. Ne firtassuk most, hogy mennyi részük van az ilyen — enyhén szólva — nem mindig indokolt kisberuhá- zásoknak a népgazdasági egyensúly sokszor emlegetett „megbillenésében”. Indul­junk ki .csupán abból, hogy ma, 1984-ben semmi reali­tása sincs a jó tündérre vá­rakozásnak, de annak sem, hogy az őt helyettesítő „ál­lam bácsi” szerető gondos­kodására bízhassunk min­dent. Mind több helyen ismerik ezt fel, s a „segíts magadon, az Isten is megsegít” mon­dás alapjára helyezkednek. Abból indulnak ki, hogy amire a városnak, község­nek szüksége van, annak valóban meg kell lennie. Méghozzá úgy, hogy nem­csak „unokáink fogják lát­ni”, hanem minél előbb él­vezhesse eredményeit *a hely­ség ma élő apraja-nagyja. S ha ehhez a nagy kasszából érkező támogatás nem ele­gendő —, mint ahogyan többnyire nem az, mert nem telik rá -, akkor azok fog­nak össze, akiknek nemcsak álmaiban, de nagyon is min­dennapi elképzeléseiben sze­repel az a járható mellékut­ca, a vezetés gáz, vagy akár a fiatalok sportolási lehető­sége. „Civilizációs szükségletek” Tíz és fél milliárd forint nagy pénz. Még kimondani is sok, s aligha akad ember széles e hazában, aki látott már megközelítőleg ekkora summát egy halomban. Igaz, nem is egyszerre, és nem is egy helyen jött össze ez a hatalmas összeg, hanem or­szágosan. Egyetlen év alatt, 1988-ban ennyi értékű társa­dalmi munkát végeztek a magyar falvak és városok lakói. S mindjárt érdemes hozzátenni azt is, hogy ez negyedével-ötödével több, mint az egy évvel korábbi társadalmi munkák összérté­ke. Miből jött össze ez a rend­kívüli nagy összeg? Nem túlzás: fillérekből. S még azokból sem úgy, hogy va­laki házról házra járva gyűjtötte volna a pénzt. Volt úgy — s nem is ritkán —, hogy az összeg csak papíron szerepelt, a valóságban mun­kát végeztek a helység lakói, sokszor maguk is utólag ér­tesülve arról, mekkora érté­ket hoztak létre. Nekik ugyanis nem a pénzben kifeje­zett érték a fontos. Sokkal in­kább az, hogy a maguk ere­jének és tudásának hozzá­adásával valóra vált az, ami­re már évek óta áhítoztak. A társadalmi munkának ma nagyobb a jelentősége, mint valaha. De csak az olyan társadalmi munkának, amely valódi szükségletek kielégítéséért folyik. Hogy mi szükséges egy községben, nagyközségben, városban —, azt bizony nehéz eldönteni. Már csak azért is, mert a mai rohanó időkben egyre több a lakosság kulturál­tabb, jobb életét, kényelmét szolgáló —, újabban hasz­nált szóval — „civilizációs szükségletei” kielégítését cél­zó beruházás szerepel azon a bizonyos, képzeletbeli kí­vánságlistán. A lakosok döntik el Hogy mire van szükség egy településen, azt minden­kinél jobban a helybeli la­kosok tudják. Függetlenül attól, hogy milyen tisztséget töltenek be — vagy nem is töltenek be —, a helyi vá­lasztott szerveknél. Nem mond ellent ennek az sem, hogy a tanács vagy a tsz elnöke, a pártszervezet tit­kára, esetleg több értesülést szerzett az elkövetkező fej­lesztésekről, a távlati ter­vekről, s annak irányába igyekszik terelni a helybeli fejlődést. Ám, ha többet tud a közeli és távolabbi jövő­jéről, mint a többiek, fel­adata, hogy értesüléseit fa­lugyűlésen, tanácsülésen, pártnapon vagy akármilyen fórumon — közkinccsé te­gye. Ezzel segítheti elő azt a bizonyos közmegegyezést, ami minden közös munká­nak rendíthetetlen alapja. Nehéz lenne tagadni, hogy ezeknek a civilizációs szük­ségleteknek kielégítésében nagy elmaradásaink vannak. Az volna jó, ha mindenki, a legkisebb falvak lakóit is beleértve, villanyfényes ut­ca aszfaltos járdáján bal­laghatna esténként — pél­dául — színielőadásra, ha lakásáról telefonon intéz­hetné ügyes-bajos dolgait, ha gyermeke kiskorától meg- szokhatná a gázmelegítős, bojleres fürdőszobát, és így tovább. Néhány évtizede mindezt utópiának, netán lázálom­nak gondolhattuk volna. Ma* már sok minden a megvaló­síthatóság távlatain belülre került. Hogy hol mi sürgő­sebb ebből — no meg a töb­bi szükségletből —, azt hely­ben kell eldönteni. S meg is valósítani úgy, hogy min­den érdekelt tegye hozzá a magáét. Elsősorban társadal­mi munkával, kiegészítve az állami forrásokból ezekben az években igencsak gyéren csöpögő forintokat. Várkonyi Endre Papírlabda Ugye emlékeznek még a similabdára, amelyet búcsúkban, vásárokban árultak? A színes papírból készült játékszer vé­kony gumin ringatózott, ha közelről elta­lált valakit, bizony csípett egy kicsit. Ez a gyerekkori emlék jutott az eszembe a Fo­gyasztók Megyei Tanácsának előterjeszté­sét olvasva, amely az aprófalvak áruellá­tását elemzi, széles körű vizsgálódás alap­ján. Tessék megkapaszkodni: „A körösúj­I falui 2. számú vegyesbolt még ebben az évben nem kapott háztartási papírárut” — írják a tanács tagjai áprilisi jelentésük­ben. A példa lehetne szélsőséges, egyedi, de sajnos, nem az. A falusi, a tanyai és a peremkerületi boltokat járva egyöntetű a panasz a PIÉRT-re. Még akkor is jogo­sak ezek az elmarasztalások, ha tudjuk: kevés a papíráru. Ennek a felismerése nem valami nagy bölcsesség manapság. A jobb áruterítés és I elosztás módszereit kutatva kötött megál­lapodást a PIÉRT és a FŰSZERT még 1983-ban. Abból indultak ki, hogy a pa­pírárut forgalmazó nagykereskedelmi vál- tálát csak havonta egyszer képes szállítani a vidéki vegyesboltokba, míg az élelmi­szert és vegyi árut kínáló cég 8—10 napon­ként megjelenik a boltokban. Kézenfekvő a megoldás: vigye a háztartási papírárut I is a FÜSZÉRT. Kapott is a békéscsabai és az orosházi fiók mintegy 150, általában periférikus vegyesboltot. A FŰSZERT fel­veszi a megrendelést és negyedévenként elküldi az igényt a szegedi PIÉRT-kiren- deltségnek. Ennek alapján a gyárak köz­vetlenül elküldik az árut a területi FŰ- SZERT-raktárakba, ahonnan elindulhat a papír a boltokba. Ez az elmélet. Csakhogy a gyakorlat mást mutat. A kis települések kereskedői változatlanul perlekednek, hogy elvétve kapnak egészségügyi papírt, szalvétát, pa­pírzsebkendőt, csomagolópapírt. A PIÉRT azt mondja: 1984 első három hónapjában sokkal több ilyen papírárut szállított a FŰSZÉRT-nek, mint az eredeti igény, így május 10-ig 105 ezer csomag WC-papírt, 36 ezer csomag szalvétát és a megállapo­dással ellentétben még 17—18 ezer csomag papírzsebkendőt is adtak a békéscsabai és az orosházi fióknak. A jegyzetfüzetemben kétszer aláhúztam: akkor hol van az áru? Természetesen feltettem ezt a kérdést a két FÜSZÉRT-fiók vezetőjének is. A bé­késcsabaiak állítják: ebben az évben pa­pírzsebkendőt nem kaptak, egyszer küld­tek szalvétát és május végén jött egész­ségügyi papír és valamennyi papírszalvéta. Ezért nem kaphatott a körösújfalui bolt sem ilyen árukat. Az orosháziak elisme­rik: javult valamicskét az ellátás, de 112 kis boltot akkor sem tudnak tisztessége­sen kiszolgálni háztartási papíráruval. Pattog tehát a labda ide-oda, az ember csak kapkodja a fejét. A fizika törvényei azonban máig érvényesek, amelyet önké­nyesen így lehetne módosítani: az anyag nem vész el, csak éppen másutt landol. Például a nagy üzletekben, ABC-áruhá- zakban, a közületek raktáraiban és sorol­hatnám. Legyünk őszinték: mindig akad a FŰSZÉRT-raktárban olyan áru, amelyik nagyon eladó. Egy kis papírzsebkendővel fűszerezve, ez is hamar gazdára talál. Az­tán a saját dolgozókat is el kell látni hi­ánycikkekkel, ha már egyszer itt az alka­lom. Hangsúlyozom: ezek feltételezések, de nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A szél pedig valahonnan erről fúj, vagy lengedezik, ha nem is egyformán érinti a csabai és az orosházi fiókot. Az előbbinek ugyanis csak 32 boltot kellene kiszolgálnia, míg az utóbbi több mint 100 üzlettel van kapcsolatban. Tudom, csípős ez a papírlabda, de ha már dpbáljuk, legyünk őszinték. Nem nagy ' üzlet ez egyik félnek sem, de ezt már tudták akkor is, amikor megkötötték. Va­jon kit csap be a PIÉRT, ha nem szállít rendszeresen, és kit ámít a FŰSZERT, amikor másnak adja el az árut? Ügy vé­lem, a választ mindenki tudja. Mert a kis települések népességmegtartó erejének az erősítése napjaink közügye, és ebbe bele­tartozik a minél jobb áruellátás is. Az egyik kezünkkel adunk, a másikkal vissza­veszünk? Javaslom: tegyük el a papírlab­dát emlékbe, hiszen úgyis fűrészpor van benne! (seres)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents