Békés Megyei Népújság, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-19 / 116. szám

\ ^ 1984. május 19., szombat 1 m ra TTí iT rí r 1 J— ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------1 E J a 2 7, Zsűrizés, továbbképzés, installációk, teremgondok Kiállítások és körülmények A Békés megyei Tanács művelődésügyi osztályának adatai szerint 119 ezer ember fordult meg a múlt évben képző-, ipar- és fotóművészeti kiállításokon megyénk­ben. Persze ennél lényegesen többen láttak kiállítást, hiszen a felmérésben nem szerepelnek az állandó képző- művészeti kiállítások (a Kohán Múzeumot 18 ezren lát­ták), a régészeti és helytörténeti kiállítások (a gyulai várban 135 ezren fordultak meg), a nagy számú nép- művészeti kiállítások, s nem szerepelnek azok a megmu­tatkozások sem, amelyekre nem kértek engedélyt a ren­dező szervek a tanácstól. A megyei múzeumi szervezet rendezi a legrangosabb és leglátványosabb kiállításokat. Ök rendelkeznek a leg­alkalmasabb termekkel, a legkiterjedtebb kapcsolatok­kal, jelentős állandó gyűjteményekkel, és egy négytagú kiállításrendező és kivitelező csoporttal A múzeumokban kiállítani rangot jelent. Aki belép egy múzeumi tárlatra, azonnal érezheti ezt. Míg az épüle­tekben szakértő módon el­helyezett műalkotásoknak eleve több esélyük van a találkozásra a közönséggel, hatásuk többszöröse előny­telen körülmények közt be­mutatkozó társaikénak. Me­gyénkben évente 40—45, el­sősorban képző- és népmű­vészeti kiállítást rendez a múzeumi szervezet. Nem céljuk a sok kicsi kiállítás, inkább átfogóbb, kiterjed­tebb, jobban hasznosítható anyagokat mutatnak be. A kiállításrendező csoport át­gondolt, szépen kivitelezett munkái nagyban hozzájárul­nak a sikerhez. A múzeu­mok — a csoportok idejében előre jelzett — tárlatvezetői igényeit igyekeznek minden esetben kielégíteni. Nagy számú kiállítást ren­deznek a városok és közsé­gek művelődési házai. Ezek­nek az intézményeknek azonban kiállításra igazán alkalmas terme ritkán van. A művelődési házak első­sorban saját (hímző, szövő, fafaragó, díszítőművész, kép­zőművész) szakköreik szá­mára igyekeznek bemutatko­zási lehetőséget teremteni, máskor a megyei és városi pályázatok arra érdemesei mutatnak be, valamint olyan Lehet, hogy a Rigolettót, az Aidát vagy netán a Tra- viátát jobban ismerjük, mi, itteni, operaelőadásoktól hosszú időn át amúgy is el­zárt zenekedvelők,' a csütör­tök esti békéscsabai Verdi- előadás, a Don Carlos mégis vastapsra ragadtatta a kö­zönséget. S ha már így tör­tént, s jó, hogy így történ­hetett, nem árt két dolgot felemlíteni. Az első: mind­egy, kinek az érdeme, a köz javát szolgálja, hogy idő óta Békéscsabán, a Jókai Szín­házban rendszeresen fellép a szegedi és a debreceni szín­ház operatársulata, ebben az évadban például öt operát láthattunk, illetve láthatunk nyolc előadásban, ami már azért bizonyos alapokat te­remt az operakultúra ter­jesztéséhez, megszerettetésé­hez, a kétségtelenül meglevő igények kielégítéséhez. A másik említésre méltó té­nyező: a szegediek és a deb­receniek is alkalmanként a lehető legmagasabb szintű előadásokat produkálnak, nyoma sem lelhető a rossz értelmű „tájolás” nívót csök­kentő lezserségének. Aho­gyan most, legutóbb a Szege­di Nemzeti Színház Don Carlos előadásán szintúgy ezt tapasztalhattuk, és ami­ért hálás is volt a színházat szinte zsúfolásig megtöltő publikum. A Don Carlos Verdi élet­művében a már említett és ismertebb operák mellett is alkotóknak rendeznek kiállí­tást, akik kapcsolatban áll­tak vagy állnak a helység­gel vagy megyénkkel. A művelődési házak nem rendelkeznek szakavatott ki­állításrendezőkkel. Dicsére­tes buzgalommal, de kevés hozzáértéssel végzik dolgu­kat. Miután a kiállításokra biztosított pénz úgyszólván a semmivel egyenlő, bevétel­ről pedig ugyancsak nem ér­demes beszélni, szakértők se­gítségéről nemigen álmod­hatnak. A másik akadály: a felszerelés (az installáció) hiánya. Falak (paravánok), s a szobrok alá való oszlo­pok, talapzatok (posztamen- sek) nélkül nehéz összehoz­ni a látványt. A világítási lehetőségek a legtöbb eset­ben — finoman szólva — gyalázatosak. A Megyei Művelődési Központ mindezen hátrá­nyok ellenére néhány mara­dandó értékű kiállítást ren­dezett. A háromévenként Mezőkovácsházán megvaló­suló népművészeti napok, vagy a kétévenként megren­dezett országos népművésze­ti kiállítás megyei előkiállí- tása nagy érdeklődésre tart számot. Vagy az 1982-ben és ennek nyomán 1983-ban a megye művelődési házait .körbejáró * vándorkiállítás, amely a megye amatőr kép­zőművészeinek biztosított jelentős állomás. Az elmúlt évszázad világhíres zeneköl­tőjének operái (ez is) igazi zenés drámák, hiszen Verdi nemcsak a muzsika egyik utolérhetetlen mestere: le­nyűgöző színházi tudása, ér­zéke párosulva a zeneszerző kvalitásaival, olyan drámai élményt sugároznak a kö­zönségre, melyet átélni, melynél jelen lenni (különö­sen kitűnő és a zeneszerzőt alázattal szolgáló előadások alkalmával) felejthetetlen. A szegedi operatársulat csütörtöki előadása alázattal és jelentős művészi értékek felvonultatásával szolgálta Giuseppe Verdit és művét, a Don Carlost. A zenedráma — melynek szövegét Schiller drámája nyomán J. Méry és Camille du Lode írta — a XVI. század Spanyolországá­ba visz bennünket. II. Fülöp, a király: zsarnok, kegyetlen, hiú. Az inkvizíció „szent el­vei" ürügyén ezreket (ellen­feleit) küldet máglyára; gyű­löli első házasságából szüle­tett fiát, Don Carlost, akinek jegyesét, Valois Erzsébetet második nejévé kényszeríti. Közben Flandriában hábo- rog a nép, Don Carlos Posa márki baráti ösztönzésére a kirabolt, leigázott flandriai- ak élére áll. Fülöp börtönbe veti, a szerelmesek soha nem lehetnek egymáséi, a tragi­kus vég elkerülhetetlen. Az előadást Horváth Zol­tán Erkel-dijas rendezte vi­fórumot, sikeres kielégítése volt egy természetes igény­nek. A művelődési házakban megrendezett kiállítások lá­togatottsága gyakran megha­ladja a múzeumokét. Mivel a művelődési házakban szá­mos népszerű rendezvény (színházi előadás, filmvetí­tés, koncert) előtt és a szü­netekben a közönség szinte akarva-akaratlan az előcsar­nokban kiállított műalkotá­sok között tölti idejét. Ezért az érdeklődők száma szinte nem is lemérhető. A kiállítások harmadik csoportja a különböző mun­kahelyeken, klubokban és is­kolákban valósul meg. Álta­lában a leghátrányosabb kö­rülmények között ezek a ren­dezvények vannak. Percig sem lehet céljuk a vetélke­dés a nívósabb kiállítóhe­lyekkel, ám nem lebecsülen­dő lehetőségei ezek a köz- művelődésnek. Pont látoga­tottságuk az, ami miatt jó volna, ha előbbre lépnének ezek a kiállítások. Ez utóbbi kiállításokon fordul elő leggyakrabban, hogy a rendezők igyekeznek megúszni az engedélyezést és a zsűrizést. Pedig a zsűrizés nem a művek és alkotóik el­len, hanem pont értük és a közönség érdekében történik. A megyei tanács művelődés- ügyi osztályától október 1-ig kell engedélyt kérni a kö­vetkező évi kiállításokra. A tanács nem szokott különö­sebben szigorú mércét állíta­ni. Ügyel azonban, hogy az amatőr státusz ne jelenthes­sen védelmet az amatőr szín­vonal számára. A tanács ál­láspontja, hogy az amatőrök' nem kaphatnak súlyuknál nagyobb szerepet. A zsűrizés elvileg egyenlő követelményt állít szakmailag és esztéti­kailag a hivatásosok és az amatőrök elé. A zsűri jó pe­dagógiai érzékkel és szak­mai igényességéből nem en­gedve bírál. A zsűrizéskor az amatőr alkotók nincsenek jelen, viszont zsűrizés után, ha igényt tartanak rá, min­den esetben lehetőség van a személyes találkozásra, a zsűri értékelésének és taná­csainak meghallgatására. lágos tartalmi és zenei vo­nalvezetéssel, a drámai hatá­sok tökéletes kiemelésével. Szereposztása reprezentatív. II. Fülöp király szerepét Gregor József kiváló mű­vész énekelte, hangjának fé­nyé, gazdagsága, ereje, szí­nészi (nemcsak énekesi) ké­pességeinek sokoldalúsága és kifejező ereje az operai est legnagyobb élménye volt. Dón Carlos (Réti Csaba Liszt-díjas) lírai hangvételű feladatait oldotta meg színe­sebben és hatásosabban, Po­sa márki (Németh József Liszt-díjas) arra is képes volt, hogy (híven Verdihez) zenei eszközökkel rajzolja fel a jobb jövő hitében el­bukó hős emberi arcát. Tet­szett az Eboli hercegnőt éneklő Varsányi Mária, a vezeklő jelenet nagy áriája méltó volt az ünneplő taps­ra. Kissé szenvedélymente­sen, ám gyönyörűen énekel­te Erzsébet királyné szóla­mát Misura Zsuzsa. Végül — ami egy-két kivétellel min­denkiről elmondható —: rit­ka szépen és érthetően kap­tuk a nagy áriák és a ki­sebb jelentőségű, összekötő részek szövegét, az élmény teljessége enélkül elképzel­hetetlen lett volna. Cser Miklós vezényelte a figyelmesen és Verdit külö­nösen színesen, drámai csil­logással játszó zenekart; ki­tűnőek az egykor Békéscsa­bán dolgozó Vágvölgyi Ilona jelmezei, és hatást keltő a díszlet, alkotójuk Varga Má­tyás, Kossuth-díjas kiváló művész. Sass Ervin A művelődési osztály tá­mogat minden kezdeménye­zést, de természetesen nem örül annak, ha a kiállítók rendszeresen „elfelejtik” kérni a zsűrizést. Vélemé­nyünk szerint — az amúgy sem könnyen áttekinthető képzőművészetben — a mű­élvező könnyen eshet az ér­téktévesztés áldozatává; a kiállításon látottak nem egyszer indokolatlanul azo­nosulnak a művészettel. Pe­dig a kiállítások ezen buk­tatóján minden nehézség nélkül úrrá lehetnének a rendezők. Nehezebb feladat a sze­mélyi, az anyagi cs a tárgyi feltételeken úrrá lenni. Leg­fontosabb az volna, hogy a kiállításokat a 'lehetőség sze­rint értő emberek hozzák fe­dél alá: Kiállítást rendezni szakma. Nyilván erre nem alkalmazhat minden műve­lődési ház külön embert. Ám semmiképp sem felesleges a továbbképzése annak az em­bernek, aki a kiállításokat amúgyis kénytelen kivitelez­ni. Nem gondolok iskolára, intenzív tanfolyamra, inkább kevés számú óra mellett spontán konzultációkra. A múzeumok kiállításainak, s a rendezések folyamatának jobb megismerésén keresz­tül sok ismerethez juthatnak hozzá a „botcsinálta rende­zők”. Megismerhetnének né­hány alaptörvényt: hogy adott terület, falfelület mennyi tárgyat visel el, mennyi és milyen fényt kí­ván egy-egy alkotás, mikor kell feltétlenül paraván, mekkora legyen egy poszta- rnehs stb. ... Ha ezt a fel­adatot valamilyen formában, a megyei múzeumi szervezet kiállításrendező csoportja vállalni tudná, s a művelő­dési házak megérezve az eb­ben rejlő lehetőséget, a szín­vonalasabb kiállítások érde­kében vállalnák a rájuk eső terhet, akkor e képzés ha­mar látványos eredményhez vezethetne. Még könnyebben orvosol­hatónak tűnik az installáci­ók hiánya. A művelődési há­zak ügyes emberei néha re­mekül használható falakat, szobortalapzatokat készíte­nek. Szinte elképzelhetetlen számomra, hogy egy község­ben ne jusson hat négyzet­méternyi hely ezen értékek biztonságos megőrzésére. Mégis így van. A legszélső­ségesebb példa, hogy Békés­csabán a Megyei Művelődé­si Központnak mindeddig nem sikerült ezt a néhány négyzetmétert megtalálnia. Pedig ha a tárolás megol­dott, ezek a nélkülözhetet­len tartozékok évekig jó szolgálatot tehetnek. Még bokrosabb baj a hasz­nálhatatlan világítás. Talán ezen is lehetne segíteni né­hány szállítható világítás­provizóriummal. Olyan 20— 40 fényforrásból álló világí­tási rendszerre gondolok, amelynek egyszerű tartó- szerkezete biztosítaná, hogy a szórt fény felülről jusson az alkotásokra. Két-három szállítható (kölcsönözhető) világítási rendszer megolda­ná a termek fénygondjait. Persze a világítás alkalma­zása és az installáció készí­tése, alkalmazása csak ak­kor vezethetne eredményre, ha a szakemberképzés is megoldódna. A kiállítások minden tényezője szervesen kapcsolódik egymáshoz. Külön fejezet a megye- székhely teremgondja. Az új megyei könyvtár átadása je­lent majd valamit, hiszen abban lesz kisebb kiállítások megrendezésére alkalmas he­lyiség. Ezt a gondot azon­ban csak egy új művelődé­si központ orvosolhatja. A Tanácsköztársaság út és a Munkácsy utca sarkára ter­vezett esztétikus épület is otthont ad egy exkluzív ki­állítóteremnek, ám ennek ki­vitelezésére még nincs helyi vállalkozó. Emellett szó le­het a zsidó kistemplom ilyen célú hasznosításáról is. Ez évben az épület a város tu­lajdonába kerül, jövőjéről tüzetes vizsgálat dönt majd. Addig is azzal kell gazdál­kodnunk, amink van. Azt hiszem, ami mindenkinek rendelkezésére áll, az a gon­dolkozás adománya. Mond­hatja bárki, hogy ez pénz nélkül vajmi kevés. Ám a pénz sem ér sokat gondolko­zás nélkül. Minden lehetősé­get ki kell használnunk, hogy a kiállításoknak a le­hető legérdemesebb körül­ményeket teremtsük meg. Ügy, ahogy az igazi művé­szek is minden energiájukat a mi szolgálatunkba állítják. Csakhogy a „csomagoláson” rengeteg múlik. Ungar Tamás MOZI 101 kiskutya fO / Áiséuhya­Erről a filmről csak a leg­illetékesebbeket, a gyereke­ket ázabad megkérdezni, hi­szen a felnőttek talán vala­miféle belemagyarázkodó okoskodással azt mondanák, hogy így, meg úgy. Túlráj- zoltak a figurák, se hal, se hús az emberi szereplők so­kasága, meg hogy nagyon egyértelmű, előre tudható ki­menetelű a jók és gonoszak küzdelme. Ám a közönség, a legifjabb, legrajongóbb nem­zedék ezúttal is dönt, s a „nép szava isten szava”. Walt Disney holtában is hó­dít, a 101 kiskutya című film állatszereplői ma is élők, szórakoztatóak. Akár egy hozzászólás is le­hetne ez a mozisiker az „áru-e a kultúra” című vitához. Per­sze, csak akkor érdemes ilyesmivel érvelni, ha ár­nyaltan nézzük a jelensége­ket, s ha különbséget te­szünk más-más minőségek között. Ám, ha a nemes szórakoztatást a kulturális értékek közé soroljuk — hi­szen az! — akkor tudomá­sul kell venni, hogy ez bi­zony áruféleség. Kelendő pia­ci termék, amely lelki szük­ségletet elégít ki, amelyre igény van. Jól tudta ezt Walt Disney és csapata, akik tehetségüket okosan kama­toztatták. Pontosan feltérké­pezték a terepet, az emberek százmillióinak mese-éhségét, és azt kínálták eladásra, amire legnagyobb a kereslet, ősi kötődésünket az állatvi­lághoz, vágyat a mosolyra, önfeledt izgalomra, együttér­zésünket az üldözöttekkel, örömöt a jó győzelme felett. És mivel a legnagyobb vevő­körnek szánták a portékát, igyekeztek mindenki számá­ra érthetően megcsinálni filmjüket. Hogy jól számítot­tak, bizonyság rá a 101 kis­kutya mostani újraéledése. Bő két évtizede láttam elő­ször ezt a filmet. Te jó ég, mennyi minden történt az­óta! Akik akkoriban apró né­zőpalánták voltak, ma gye­rekeikkel láthatják ismét a kutyaparádét. Elcsodálkoz­hatunk a körülöttünk levő, izgő-mozgó kis emberkéken, akik, lám, milyen nagyon együttélriek a mozivászon eseményeivel. Előbukkannak a régi emlékek, és kiderül, hogy szakasztott így hara­gudtunk hajdanán az iszo­nyatos Szörny Ellára, és pont így a szívünkbe zártuk a sok kis foltos aprójószágot. Ezek a mostani csöpp emberkék is hozzánk hasonlítanak majd évtizedek múltán, felelőssé­günk tehát, hogy ápoljuk, őrizzük szépre, jóra fogé­konyságukat. Romlatlan szö­vetségüket a természettel, az állatvilággal, a mesék hősei­vel. És néha rádöbbentsük őket, hogy a szépség, a jóság bennünk is lakozik, lelkünk mélyén mindig tiszta embe­rek is vagyunk, csak a ku­sza körülmények sároznak be néha. Walt Disney filmje in­kább „kutyapárti”. Nemcsak azért, mert karakteres sze­replői valamennyien állatfi­gurák, de azért is, mert ha az emberi tulajdonságokkal felruházott állaáok nagyon kezdenek hasonlítani ránk, néha már hascsikarást lehet tőlük kapni, olyan „bűbájo­sán emberiek”. Persze, ettől a siker még siker marad, most is, ezután is. Reményünk is van, hogy ha 20 évenként felújítják a mesét, akkor majd a jövő században így -.kezdődhet a visszaemlékezés: „amikór 2004-ben a nagyapámmal lát­tam a 101 kiskutyát.. .” Csak meg kell érni. (Andódy) Don Carlos cs Posa márki az opera első jelenetében, a Szent Jusztin kolostorban. (Réti Csaba és Németh József) Fotó: Fazekas László Verdi: Don Carlos Szegedi operisták vendégjátéka

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents