Békés Megyei Népújság, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-07 / 82. szám
NÉPÚJSÁG 1984. április 7., szombat Kántor Zsolt: Kő kő vagyok a nyelved alatt eszedbe juttatom mit kimondanod nem szabad és ki mondat la n11 \ hági[tóm vigyázz mit mondasz megölhet indulatod bár az se jobb ha kimondatlanul hagyod e nagy borzolodásban ijedtedben dadogsz ezt megértem de ne sírj me rí össze roppa nők ha én porrá török minden súly téged terhel mit kezdesz majd a sok poszt a m iisz verssel sokféle csend van a köriekben ne akarj megalázni ne törj az életemre történjen bármi Sass Ervin: Rémes álom égnek a hajók piros a tenger messze a part és * messze a reggel vitorlák dőlnek csillagok hullnak hóhérok szentek megigazulnak égnek a hajók festik az eget hajnalra meghal az emlékezet repül a reggel hófehér sirály halottak felett dalol a király Hegyesi János: Vadvirágok Üt melletti arokszélén Tengődik a vadvirág. Gyöngyharmattal él a szirma, Szél apasztja, nap fonnyasztja: Hiába sir, mégse érti a világ. Tanult kertész meg se látja. Barmok lába rátipor; Darázs duruzsol kelyhébe. Záporoz a levelére Szelek szárnyán száguldó útipor. Reich Károly: Mezei virágok Szúdy Géza: Ipolyság Most ott a fák narancsszín lángban égnek. A kis ligetben komisz szél sodor őszi lomot, vetkőzik a bokor. Sötétébb hangot próbálgat az ének. Míg gondolatban labam arra lépked, Hol szerpentinjén a l<ápolnasor A dombra kaptat, majd a két lator Keresztje mered, s Krisztusé, az égnek. Alant hangtalan kanyarogva foly Fűzei közt csillogva az Ipoly. Ha fordulok, s szemem nyugatra reved, A varost latom, tornyait, ahol Gyerekkorom szökell, vagy bandukol Gyöngyház ködében elszállt negyven évnek. Tomka Mihály: Félelem Szegénylegény verselönek Mégis kedves e virág: Mintha benne sorsa tükre. Köd és közöny fonja körbe, . Eltiporja, öt sem érti a világ. Töri a sors kegyetlenül. Sír a lelke, —• vagy dalol: Érző szívét tőrök sebzik. Míg végül is sírba fekszik Mindenkitől elfelejtve, valahol. Verasztó Antal: Lassan a tiszta csillagos égtől is félek, uram; néznek a fekete kékség démonai. (gyermekeim dermedt ingét teregetem a diófa csupasz koronája alatt — ilyenkor vacsoráznak a háztájizó haza ritkán ünneplő fiai ...) ■ Idéző október, szombat, Razliv tengeröböl az öbölben hullámok verik a nedvességtől fényes partot csak a hullámverés hallatszik semmi más csak a monoton csobogás űzi megszokott játékait a iwrllal október, szombat, Razliv a neved: Tárja a poharak csengő kacagása a kócos lombú fákig hallik az árnyékkal terített asztal mellett mondtad ki: finnül a neved s én e pillantásnyi emlék miatt néha a mindenségbe hallgatózom, vajon megállsz-e a tengerparton ha eszedbe jut, hogy újra október van, s szombat. papírja hómezején eltéved az elhallgatott költő mészporral ír, hogy lássák versét, ha elolvadna mégis a hó . . . Madár János: Befejezetlen arc Valaki beletemetkezett a földbe. Halványkék falak; meg-megrándul a kéz. Ölelik egymást a csontok. Fii ad el fi Mihály: Hitetlen fohász éhes voltál , — ..etetni” akartak szomjúhoztál — ecettel itattak vágytál hinni — hát hitegettek bizony mondom — bolonddá tettek Úristen! Ha vagy, s ki vagy! Adj egy kis időt még. Hogy bizonyíthassam: Kegyel in ed reg télén. Maradj még velem: Irgalom! Kegyelem . . Bár hitetlen vagyok, S nagyok kételyeim. Mégis valami arra int, Rékiiljiink ki Öreg Cimbora . '.Z Nem bűnös egyikőnk se, Gyarlók vagyunk csupán. Te: én istenem, s én: Bolond fiad ... Légy irgalmas velem, És békém visszaadd! Újházy László: Alvás előtt Alattunk víz van Alattunk buborékokat evő halak úsznak fölöttünk pedig szétterpesztett lábakkal áll sugárzótestű ősanyánk a meleg idő Míg alszom kedves emlékeimre a házakra madarakra vigyáz ö körülnéz és lenyilazza félelmeimet Zsadányi Lajos: Négysoros Gyermekkorom gyermekkorom kihűlt már a régi borom kihűlt már az ifjúságom álmaimat kitalálom Szokolay Károly: Nem bánnám... Nem bánnám, ha volnál az édesanyám, bottal is alig járó töpörödött nénike. Mert járni tudsz, mert élsz, nem fekszel a sírban. Lehetnél nékem együgyű, vezethetnél akármilyen, templomba engem. Vigasztalnálak, mennék veled. Eljönnél hozzám, ágyamat adnám neked, feküdnék én a földön gumimatracon. Mert élsz te! Lajosházi Éva: Fal Rakjuk a falat Icét sorban duplán női szemekből kemény sóhajokból épül a fal egymásközt egyre nehezebb átkiabálni már nem látlak csak a hangodat hallgatom amíg még hallhatom s kopog az önzés kalapácsa a téglafalon.
