Békés Megyei Népújság, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-07 / 82. szám

1984. április 7., szombat NAGYVILÁG Chile Mindenki Pinochet ellen Halottak, sebesültek, letartóztatottak. Vízágyúk, gumibo­tok, könnyfakasztó gránátok, puskagolyók. A Chilében már hagyományossá vált tiltakozási napokról szóló beszámolók­ban leginkább ezek a szavak ismétlődnek. Ez arra utal, hogy Chilében a helyzet — legalábbis pillanatnyilag — változat­lan: a legkülönbözőbb társadalmi rétegek azt akarják, hogy Pinochet haladéktalanul távozzék, és kezdődjék meg a de­mokrácia helyreállítása, Pinochet pedig azt akarja, hogy szűnjék meg a tiltakozás, vegyék tudomásul, hogy ő nem hajlandó távozni. Krkonose-hegység Megismételhetetlen csoda Március 27-én „csak” öt ember vesztette életét a kar­hatalom erőszakos föllépése következtében; a sebesültek és a letartóztatottak pontos száma nem ismeretes. Ta­valy, az előző hét tiltakozási napon lezajlott összecsapá­sok következtében 97 sze­mély halt meg. Ha így áll­nak a dolgok, kinek van oka az elégedettségre? Pinochet­nek és a hadseregnek? Vagy inkább a szakszervezetek­nek, az ellenzéki pártoknak és a szegények különböző szervezeteinek? Látszólag a hatalom birtokosai örülhet­nek, mivel ezt a tiltakozási napot is átvészelték. Igaz, a tömegmozgalom visszafogá­sára ismét be kellett vetni­ük a rendkívüli állapot régi fegyverét, a kijárási tilal­mat, a sajtócenzúrát és az előzetes letartóztatásokat. A „bevétel” rovatban viszont elkönyvelhetik, hogy túlél­ték a tüntetéseket, az iskolák és az üzletek bezárását, a magánfuvarozók sztrájkját, valamint a santiagói metró vonalain és a nagyfeszültsé­gű távvezetékek ellen elkö­vetett robbantásokat. Pino­chet és kormánya még a he­lyén van. Azt jelenti ez, hogy a. til­takozás megint eredményte­len volt? Semmiképpen sem. Egy katonai diktatúra meg­döntésének közvetlen módja nem az utcai tömegmozga­lom. A sztrájkok, a tiltako­Afrikában napjainkban egymillió elefánt él. Évente átlagosan hatvanezer pusztul el természetes kimúlással, a hivatalos kiselejtező vadá­szatok során, vagy — az orv­vadászok csapdáiban. Mindez egy tanulmányban olvasható, amelynek célja az elefántok megmentése, és az elefántcsont-kereskedelem el­lenőrizhetővé tétele. Szerzője egy amerikai természetvédő földrajztudós, Esmond Brad­ley Martin. Nemrégiben kör­utat tett a hatalmas földrész déli részén, hogy felmérje az elefántok, illetve az elefánt­agyart forgalmazó, ellent­mondásokkal teli üzletág helyzetét. Martin kutatásait egy svájci székhelyű nemzet­közi termését védő szervezet finanszírozza, pontosabban ezen keresztül japán elefánt­csontfaragó üzemek. Kecské­re káposztát — pontosabban: japán faragóra elefántot? Nem tévedés: az afrikai ele­fántcsont hetven százalékát ázsiai országokban dolgozzák fel, így a faragóipar érdekelt a természetvédő egyesületek munkájában, az elefántfaj fennmaradásában. Martin szerint Kenyában az elefántok száma tizenkét év alatt alatt 165 ezerről 50 ezerre esett vissza, Ugandá­ban pedig 14 év alatt egyti- zedére fogyatkozott az állo­mány. Ezzel ellentétben Af­rika déli részén megsokszo­rozódott a csordák száma, te­hát összességében egyfajta egyensúly tapasztalható. Az ellentmondások — s egyben az ellenőrizhetőség nagy kérdése — nem is annyira az állatok számával kapcsolat­ban vetődik fel, mint inkább az agyar-kereskedelemben. Ugyanis vannak országok, amelyek jelentős elefánt­csont-exportőrök, annak elle­nére, hogy területükön a „ki­zások különböző formái csak az általános elégedetlenség kifejezői. A katonák még hallgatnak, de figyelnek. Fi­gyelnek például arra, hogy a magánfuvarozók, akik 1972- ben és 1973-ban Allende bukását és a puccsot segí­tették elő a sztrájkkal, ma a puccsista Pinochet ellen sztrájkolnak. És figyelnek arra is, amit a kommunista párt mond nekik: szabadul­janak meg a junta vezetőjé­től, fogjanak össze a polgá­ri lakosság képviselőivel, mentsék meg a fegyveres erők maradék tekintélyét. Pinochet elnököt nem a tüntető diákok és a sztráj­koló munkások fogják meg­buktatni. Bukásához azon­ban elengedhetetlenül szük­séges, hogy a napról napra erősödő elégedetlenség ál­landóan kifejezésre jusson. A diktátor lemondása, a de­mokratizmusról tartandó népszavazás, az ideiglenes nemzeti kormány megalakí­tása és az alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztása az a minimális program, amely egyesíti a baloldal és a jobboldal pártjait, a szak- szervezeteket és a szakmai testületeket — a proletáro­kat, a kispolgárokat és a nagypolgárokat. Ez az ösz- szefogás kétségtelen hatással van a fegyveres erők tiszt­jeire, akikről már régóta nem mondható el, hogy egy emberként tisztelik a diktá­termelés” elenyésző. Szudán például jóval meghaladva sa­ját belső forrásait, 1983-ban kétszáz tonnát exportált, Burundi is negyven tonnát szállított külföldre, jóllehet területén egyetlen elefánt él — az is állatkertben. Mind­két ország szemet húny az agyarcsempészés fölött, így valóságos fogadóállomása a Tanzániából, Zambiából és Zaire-ból illegális úton ki­vitt agyarszállítmányoknak. Korábban az értékes csem­pészáru biztos átvevőre ta­lált Belgiumban, ám nem­rég ez az ország is csatlako­zott a veszélyeztetett állat­fajták kereskedelmét szabá­lyozó nemzetközi konvenció­hoz. Visszaesett a faragni- való mennyisége, s ez meg­mutatkozott az áron: a ko­rábbi 42 dolláros kilónkénti ár november óta már húsz százalékkal nőtt. Ez nagyobb kockázatvállalásra ösztönzi az orvvadászokat. Martin járható utat ajánl az elefántok megvédésére az orvvadászok ellenében. Mód­szere nemcsak egyszerű, de egyben alkalmas arra is, hogy ellenőrizhető legyen az afrikai „elefántnépesség” alakulása. Lényege: állapít­sanak meg az egész földrész­re érvényes kiviteli kvótát, mégpedig az agyarak súlya szerint. Martin több évtize­des tapasztalata szerint az exportált agyarak súlyából egyértelműen következtetni lehet arra, milyen mérték­ben pusztulnak az agyarak egykori hordozói. Amikor a forgalomba került agyarak átlagos súlya 5 és 6 kiló kö­zé esik, a megölt állatok többsége nőstény és elefánt­bébi — állítja Martin. S ha az átlagsúly már az 5 kilót sem érné el, ez a faj afrikai kipusztulását jelentené. Ilyen esetben egyszeriben fel kell tort. Valahol az Egyesült Ál­lamokban vagy a panamai csatomaövezetben talán már kiképezték azt a chilei kato­natisztet, akinek az lesz a feladata, hogy „megmentse a fegyveres erők becsületét”. Talán egy jó] irányzott pisz­tolylövéssel, talán egy belső puccs megszervezésével és irányításával. Ma már kép­telen az elképzelés, hogy a diktátor 1989-ig maradjon hatalmon. Pinochet hatalmának fönnmaradása nem érdeke sem a nagypolgárságnak, sem a fegyveres erőknek, sem az Egyesült Államoknak. Elfo­gulatlan megfigyelők úgy látják, hogy a tábornok már korábban kiesett Reagan el­nök kegyeiből. Washington­ban nem ragaszkodnak Pi­nochethez, mert meggyőződ­tek arról, hogy a személyé­hez kötött chilei „vállalko­zás” teljességgel ráfizetéses politikailag, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt. Az Egyesült Államok legfőbb célja a baloldal megerősödé­sének meggátlása, különösen a kommunisták háttérbe szo­rítása. A Pinochet-rendszer konzerválása viszont szük­ségszerűen a baloldal befo­lyását növelné. A közeljövőben tartandó újabb tiltakozási napok és a tervezett általános sztrájk megtartása segít majd tisz­tázni az erőviszonyokat. Eb­ből a szempontból nagyon lényeges az is, hogy mind a katolikus, mind a luteránus egyház nyíltan kiáll az em­beri jogok tiszteletben tar­tása, az elnyomó rendszer megszüntetése mellett. A nemzeti összefogás kibonta­kozóban van, Pinochet alá­rendeltjei és civil támogatói egyre elszigeteltebbek. A most kezdődött chilei ősz nagyon forrónak ígérkezik. keresni a két fő importálót, Japánt és Honkongot, s arra kell kérni őket, hogy más­honnan szerezzék be készle­teiket, vagy utasítsák visz- sza az 5 kilóri aluli afrikai agyarakat. Ezáltal legalább a jövő elefántnemzedéke élet­ben marad, mert az orvvadá­szok csak a fejlett példányo­kat ejtik majd el. Ez érdeke lenne a faragóiparnak is — vélekedik a tudós. Egészem- más elbánásban van részük a malaysiai ele­fántoknak. Mintegy hetven katona és erdőőr bevonásá­val nemrégiben sikerült ki­menekíteni 15 bajba jutott elefántot. A megrémült álla­tok egy kis sziget foglyai vol­tak: egy duzzasztómű építé­sekor szorultak a mindössze ezer méter széles földsávra. A mentési művelethez nyugtatóinjekciót kilövő pus­kákat, katonai rohamcsóna­kokat, búvárfelszerelést, rob­banóanyagot vettek igénybe. Két-három szelídített ele­fánttal egymás után kelepcé­be csalták a vadállatokat, el­kábították, majd megláncol­ták őket. Azon az ötven ki­lométeres szakaszon, amit vízzel árasztottak el a duz­zasztó építői, az ormányoso­kat rohamcsónakok vontatta, üres olajos hordókból épített tutajokon úsztatták le a mentőosztag tagjai. A had­sereg búvárai robbantások­kal tisztították meg a víz medrét, nehogy a tutaj fenn­akadjon, mert a vízbe poty- tyant elefántot nehéz lett volna szárazföldre vinni. A még a szigeten maradt álla­tok közben kedvenc cseme­géikből, cukornádból és ba­nánból kaptak tisztességes adagokat. Malaysia elefánt­állományát összesen kétszáz­ra becsülik, így érthető, hogy a tizenöt állat meg­mentésére a hatóságok nem sajnálták az erőfeszítést. Az afrikai testvéreiknél kisebb malaysiai elefántokra ter­mészetesen tilos vadászni. Úgyhogy manapság inkább Malaysiában érdemes ele­fántnak lenni... A Krkonose-hegység meg­ismételhetetlen természeti és kulturális értékeit okvetlenül meg kell őrizni. Az itteni nemzeti park dolgozói már évek óta figyelmeztetnek er­re. A hegységet húsz eszten­dővel ezelőtt nyilvánították nemzeti parkká, több okból is. A jégkorszakban a Krko- nose képezte az északi jég­mező határát. Akkoriban jtt tizenöt önálló, néhol öt ki­lométer hosszúságú völgyi és gleccservájatos jégmező volt. Ebben az időben honosodtak meg olyan ritka növények, amelyek egyébként csak az északi sarkvidéken élnek.- A botanikusok a Krkonosé- ben 31-félét tartanak belőlük nyilván. De nem maradtak érdekesség nélkül a zoológu­sok sem. Ők szintén ritka­ságszámba menő, még a jég­korszakból ittmaradt élőlé­nyekre bukkantak — a ha­von élő rovarokra. A hegy­ség a XVI. századik csupa erdőség volt. Elsőként a fa­vágók jelentek itt meg, őket az állattenyésztők követték. A XIX. század végén jöttek az első síelők. A kis hegyi falvak egyre inkább turista központokká fejlődtek. Nap­jainkra a Krkonose-hegysé­get teljes mértékben utolérte a civilizáció, s annak nega­tív hatásai is. Szovjet-Letrtország főváro­sától, Rigától néhány kilo­méterre a műút mentén, a falusi tájképet három-négy­szintes sorházak, parkok, üz­letsorok képe váltja fel. Az Adazsi kolhoz központjába leplezetlen kíváncsisággal ér­kezik a látogató. Nem pusz­tán azért, mert Adazsi a szovjet mezőgazdaság hol­napját jelképezi, hanem azért is, mert a közös munkával előteremtett rubelmilliók, az ipari televízióval és számító­géppel irányított szarvas­marhafarm, a rendezett szán­tóföldek, a kiterjedt úthálózat és a nyereséges melléküzem- ágak kivétel nélkül önerőből létesültek. Ahogy Albert Kauls elnök fogalmazott: öt évvel ez­előtt Adazsiban döntő válto­zás történt. A kolhoz vezető­sége és a pártszervezet a munkafegyelmet és a mun­kaszervezést állította a fi­gyelem középpontjába. Elha­tározásukhoz nagy segítsé­get jelentett/ egy magyaror­szági tapasztalatcsere: a ká­bái Vörös Csillag Termelő- szövetkezetben tett látoga­tás után az ott látottakat ha­zai környezetben használták fel. A lettországi kolhozel­nök szavaiból kitűnt, hogy saját elhatározásukból, adott­ságaik és lehetőségeik felmé­rése nyomán választották ezt az utat. A Szovjetunió több ezer Prágából naponta több au­tóbusz is indul a hegység főbb üdülőhelyeire. Aki reg­gel buszra ül, még ebéd előtt sílelhet egy jót. És a prágai­ak sokan jönnek, ezért is mondják, hogy a Krkonose immár a csehszlovák főváros tizenegyedik kerülete lett. De a prágaiak kedvelik ezt a vi­déket. A hegyi szállók és há­zak többnyire vállalati, isko­lai üdülők. A hegység átla­gos napi látogatottságát ma már 70 ezer főre becsülik, így óhatatlanul egyre inkább szennyeződik a környék. Közben nagy ipari létesít­mények is épültek, amelyek szintén veszélyeztetik az itte­ni erdőségek természetes éle­tét. állami gazdasága és kolhoza a közelmúltban a legmaga­sabb szintű politikai támoga­tást és útmutatást kapta az újfajta gazdasági szemlélet még hatékonyabb alkalma­zásához. Korántsem elméle­ti jellegű fejtegetésekről volt szó a kétnapos moszkvai ta­nácskozáson. Konsztantyin Csernyenko, az SZKP KB fő­titkára és Mihail Gorbacsov, a Központi Bizottság titkára éppen azt hangsúlyozta, hogy ideje már a megannyi hatá­rozatot végrehajtani. Való­ban, az SZKP XXVI. kong­resszusán, és azóta is több határozat szorgalmazta a me­zőgazdaság hatékony fejlesz­tését. A szándékok valóra váltása azonban elmaradt a lehetőségektől. Gorbacsov KB-titkár erről így beszélt: a mezőgazdaság jelenlegi ál­lapota nem kielégítő. Az öt­éves tervből eltelt három esz­tendőben gabonából és más termékekből nem teljesítet­ték az eladási tervet. A hiva­talos szovjet statisztika sze­rint ez a megállapítás a ga­bonaféléken kívül elsősorban a húsra és a tejtermékekre vonatkozik. A moszkvai tanácskozáson sürgették a helyi párt- és ál­lami szervek közötti munka- megosztás tökéletesítését, az agráripari egyesülések irá­nyításának korszerűsítését. Hangsúlyozottan esett szó az állami pénaügyi támogatás és A természetvédők figyel­meztetései nem voltak hiá- bavalóak. A párt- és állami szervek úgy döntöttek, hogy felül kell vizsgálni Krkonose területfejlesztési tervét. A tíz évvel ezelőtt készült terv ugyanis már nem felel meg a követelményeknek. Addig is, míg az új elképzelések valóra válnak, a nemzeti park dolgozói szigorú intéz­kedéseket hoztak. A legin­kább fenyegetett területeket lezárták, s tárgyalnak a köz­lekedés korlátozásáról. Mind­ezt annak érdekében teszik, hogy a jövő nemzedék is eredeti szépségében láthassa- élvezhesse a Kronose külö­nös báját és egyedülálló ter­mészeti értékeit. a bankhitelek ésszerű fel- használásának szükségessé­géről. Ez utóbbi arra utal, hogy nemjnindenütt és nem minden esetben fordították megfelelő célokra az állam által biztosított pénzeszközö­ket. Érdemes felfigyelni arra a megállapításra, amely sze­rint a szovjet kolhozok és ál­lami gazdaságok elegendő munkaerővel és anyagi erő­forrással rendelkeznek ah­hoz, hogy önfinanszírozók le­gyenek. A belső tartalékok — csakúgy, mint a szovjet ipar­ban —• a termelékenység nö­velésére, az önköltség csök­kentésére mindenütt feltár­hatók. Az újfajta szemlélet inten­zív termelést és gyors ütemű fejlesztést jelent. Elmúltak már azok az idők, amikor újabb és újabb földterületek művelés alá vételével lehetett bővíteni a termelést. A szűz­földek feltörése harminc éve kezdődött. A hősies önfelál­dozás korszakára büszkén visszatekintő szovjet agrár- szakemberek most az új időkhöz igazítva váltanak lé­pést. Munkájukban a fegye­lem, a szerződések betartása, a termelékenység fokozása áll előtérben. S hogy mindez nem járhatatlan út, nem megvalósíthatatlan ábránd, bizonyítja a példaként emle­getett Adazsi kolhoz megany- nyi eredménye. Meruk József Todero Frigyes , . ."m."'. ................................■ 1 ■ . t 'etae sztori Szovjet élelmiszergazdaság n fejlesztés fő irányai Jellegzetes hegyi lakóház (totó: orbís — ks)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents