Békés Megyei Népújság, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
NÉPÚJSÁG 1984. április 4., szerda © Moszkvából jelentettünk... Ki tudja, hányszor olvashattuk már ezt a mondatot: Moszkvából jelenti... De vajon mi minden rejtőzik mögötte? Mi maradt meg azokban a magyar újságírókban, akik egykor a Szovjetunióból tudósítottak éveken át. E hatalmas baráti országban szerzett élményeikből ad ízelítőt az alábbi összeállítás. Vadonatúj, alig két hetes tudósító voltam a szovjet fővárosban, amikor 1956 után első ízben járt magyar pártós kormányküldöttség a Szovjetunióban, Kádár János vezetésével. Nagy volt az aggodalom, s őszintén megmondhatom, attól tartottam: lesz bizonyos fenntartás, vagy éppenséggel némi bizalmatlanság a magyarokkal szemben. Ez az érzés azonban csak addig tartott, amíg nem került sor az őszinte beszélgetésekre. Hamar kiderült: aggódnak értünk a szovjet emberek, segíteni kívának és amikor megismerkedtek azzal, hogy mit akarnak ebben a nehéz helyzetben tenni a magyar népi demokrácia őszinte hívei, egyértelműen és nyíltan biztosították őket támogatásukról, egyetértésükről. Nem egy alkalommal állt ki a nyilvánosság elé ezen az úton a különböző nagygyűléseken Kádár János és a többi magyar vezető — s a tudósító szinte mérni tudta, hogyan alakul az emberek hangulata, magatartása. Több mint negyedszázaddal később, 1983-ban ismét alkalmam volt elkísérni a Kádár János vezette párt- és kormányküldöttséget a Szovjetunióba. A Moszkvában töltött tíz év alatt sokszor láttam, éreztem, hogy az 1957 tavaszán tapasztalt barátság hogyan alakul, fejlődik az immár rendszeressé vált, az élet minden területén megnyilvánuló kapcsolatokban, miként valósul meg az, ami akkor még talán tervnek is merész volt, s milyen őszinte tiszteletet keltenek a Szovjetunióban. „Félszavakból is megértjük egymást” — mondotta erről sajtókonferenciási szenzációnak tekintettünk dolgokat, amelyek ma már hétköznapi szavak egy gyerek számára is. Én például lelkendezve számoltam be arról, hogy az „indítórakéta . . . nyilvánvalóin több fokozatú — valószínűleg három fokozatú”. Azt is izgatottan tálaltam, hogy a mesterséges hold napokig keringhet a pályáján. S sejtelmesen megpendítettem a lehetőségét annak, hogy „esetleg élőlényeket is feljuttathatnak a világűrbe”. Ez viszonylag hamar bekövetkezett . .. Kádár János 1957. márciusában baráti találkozón Lenin- grádban ján Kádár János, és szovjet kollégáim lelkesen helyeseltek: maguk is így érezték. S az immár kevesebb számú, de a korábbinál nem kevésbé lelkes hangulatú gyűlésen úgy tűnt, nemcsak a vezetők találkozóinak jellemzője ez a megértés — mindkét országban a hétköznapok valósága lett már ez mindenki számára. # Egyazon lakóházban éltünk Kis Csabával, aki az MTI-t tudósította, s egyikünk sem panaszkodhatott, hogy problémái lettek volna az orosz nyelvvel. De abban a pillanatban, amikor 1957. október 4-én elhangzott a moszkvai .rádióban az ünnepélyes bejelentés, hogy Föld körüli pályára bocsátották az első szputnyikot, valósággal új nyelvet kezdtünk tanulni mind a ketten. Az űrnyelvet .'.. Voltak dolgok, amikre a szótár sem tudott választ adni. Hogyan is tudhatott volna, amikor eladdig olyasmiről szó sem volt. Először úgy kerültük meg a problémákat, hogy „a naprendszer első mesterséges bolygójáról” tu- ' dósítottunk. Később a külföldi sajtóban önkényesen használt kifejezések miatt harcba kellett szállnunk az olyan szavakkal, mint a „műbolygó”, ß kikötöttünk a „mesterséges holdnál”. ÖriáAz űrhajózási szakemberek három éven át készültek rá, a riporterek csak néhány hétig, de mi, akik a közös szovjet—amerikai űrrepülésről tudósítottunk, nem kevésbé vártuk a Szojuz és az Apolló összekapcsolását. Majd’ kilenc esztendeje történt immár, s — emlékszem — egy rendkívül érdekes szibériai utazást hagytam félbe, hogy időben visszatérjek az eseményre. Elérkezett a nagy nap. 1975. július 17-e. A Szojuz— 19 és az Apolló már Föld körüli pályán keringett és a kijelölt útvonalon közeledett egymáshoz. Az űrrandevú kedvező rádiózási és tévézési időszakra esett, de számomra épp ez okozta a problémát. Az évszázad találkozásáról ugyanis a rádiót és a televíziót egyaránt tudósítanom kellett. A televízió maratoni közvetítést szervezett, hazai szakértőkkel, makettekkel, dokumentumfelvételekkel, s közben nekünk a „helyszínen” minden pillanatban számítanunk kellett a kapcsolásra. Szerencsére, a Bródy Sándor utcában tisztában voltak azzal, hogy a program elsősorban a szemnek szól, ezért Moszkvából tőlem és New York-i emberüktől (aki akkor Vértes Éva volt) csak azt kívánták, hogy az esti hírműsorban a legfontosabb mozzanatokról számoljunk be — persze élőben. Ennek ellenére nem maradt más megoldás, minthogy pendlizzek: sikerült egymás melletti riporterállásokat kapnom a sajtóközpontban, és amikor Budapesten a szakértők vették át a szót (szerencsére elég gyakran), én szabályszerűen átfutottam a rádiós mikrofonhoz és jelentettem a legfrissebb fejleményeket. Bevallom, ma sem tudom, hogyan sikerült. Szóval ment minden simán, a történelmi pillanatot azonban csaknem elszalasztottuk. A hazai stúdióban a hozzáértők az összekapcsoló berendezés működését magyarázták, mi, tudósítók pedig valamennyi kép- és hangcsatornát felhasználva, feszülten figyeltünk, hogy azonnal jelenthessük a dokkolást. Moszkvában ez úgy festett, hogy előttem három képernyőn az amerikai és a szovjet irányítóközpont űrképe, és a moszkvai tévé műsora volt látható, a fülemen két pár fejhallgató egyszerre négy hangot továbbított, amit kapcsolgatással gyarapítani lehetett. Kapcsolgattam is szaporán, mert a szemünk akkor még nem volt eléggé gyakorlott az elThomas Stafford (fent) amerikai és Alekszej Leonov szovjet űrhajós a Szojuzt és az Apollót összekötő zsilipkamrában ilágrend látványosan átren- eződött. A régi politikai világrend második világháborút kö- etően jött létre, amikor a zocialista világrendszer még sak éppen a történelem zínpadára lépett, és még riási területek voltak gyarmati sorban. A szocialista ilágrendszer politikai akti- izálódásával és az újonnan älszabadult országok sokasáénak a világpolitika tevé- eny szereplőjévé válásával z egész nemzetközi élet ra- ikálisan átalakult. Az ENSZ mintegy 150 tagállamának agyobbik része a harmadik ilághoz tartozik, s a fejlődő rszágok képviselői egyre agyobb szerepet nyernek a ülönböző nemzetközi szer- ezetekben is, ahol hangosan állatják szavukat és képvi- elik érdekeiket. Bár a fejlő- ő országok nagy részét még öti a gazdasági függőség, lolitikai szinten egyre ke- ésbé hajlandók egy USA- entrikus világrendszert el- ogadni. De végbement a fejeit tőkés országok között is lyugat-Európa és Japan [megerősödésével a differen- iálódás folyamata, s egy lyan hárompólusú vilag- endszer jött létre, amelyet gszerre kötitek össze a szö- etség és az érdekellentétek zálai. Eltérő politikai állás- oglalásaik, s nemegyszer les politikai konfliktusaik zámunkra különösen azért ontosak, mert többnyire ép- len a szocialista országokhoz -aló viszony áll a vitáik középpontjában, hiszen ezek erősítése Nyugat-Európának is létérdeke, az Egyesült Államok viszont e viszonyok befagyasztására törekszik. A politikai világrend átalakulása a világkapitalizmusban együttjárt a gazdasági világrend átalakulásával is. A fejlődő országok a politikai függetlenség után a gazdasági függetlenség megszerzésre törekedve 1974-ben kiadták az Üj Gazdasági Világrend jelszavát, és azt követelték, hogy a fejlett tőkés országok — főleg az Egyesült Államok — dominanciáját szüntessék meg a nemzetközi gazdasági szervezetekben (Világbank, Nemzetközi Valutaalap), s hozzanak létre egy átfogó, igazságos és demokratikus gazdasági világrendet. n munkanélküliség - tünet A második világháború után, de elsősorban a hetvenes évektől kezdve a világkapitalizmus ellentmondásai tehát túlnyomóan a nemzetközi életben jelentkeznek, ami a kapitalista gazdaság és politika felgyorsult nemzetközi integrációjának következménye. A világgazdasági korszakváltás és a vele járó recesszió azonban új típusú belső ellentmondások rendszerét is magával hozta. A modern kapitalizmusgak a második világháborút követően éppenséggel azért sikerült stabilizálódnia a világháborút követő balra tolódás ellenére- a fejlett tőkés országokban, mert világszerte felgyorsult a gazdasági fejlődés. így aztán két-három évtizedre a munkanélküliség sem volt érdemi gond, s a felgyorsuló fejlődésben mód nyílt az úgynevezett jóléti állam kialakítására. Az állam nemcsak a gazdasági élet legfontosabb szereplőjévé vált, hanem egyben a társadalmi újraelosztás letéteményesévé is, s g széles körű szociálpolitikai kiadásokkal, és a velük járó társadalom- politikai reformokkal sikerült a széles dolgozó tömegeket a polgári demokratikus társadalmi- rendszerbe beépítenie. Ennek az egyfajta kiegyezésnek mai átmeneti állapotát fenyegeti a fejlett tőkés országokban a jelenlegi gazdasági válság, amely nem pusztán 10 százalékot meghaladó munkanélküliséget produkált — a fiatal korosztályok munkanélkülisége elérheti a- 40—50 százalékot is! —, hanem a jóléti állam alapjait is elsodorta. A szociálpolitikai intézkedések korlátozásával a fejlett tőkés országokban a belső ellentmondások felerősödése várható a nyolcvanas években, éppúgy, ahogy a külső ellentmondásoké a világgazdasági korszakváltás révén a nemzetközi gazdasági és politikai élet13611 Ágh Attila, a Magyar Külügyi Intézet igazgatóhelyettese mosódó űrhajók mozgásának követésében. S egyszercsak a houstoni vonalon az amerikai asztronauták egyikét hallom: „Sikerült”. De vajon tényleg ezt hallottam, a recsegő készülékben angol nyelven, vagy csak akartam hallani? Miért nem mondja más is, hogy megtörtént, hogy összekapcsolódtak ? A szakértők nyugodtan beszélgettek Budapesten. Néhány másodperc és végül a tudósítói ösztön döntött: izgatott és valószínűleg nagyon bi1 Aiini ?f!”T xfS ^ ! n ^ fff-iT rnnrim ^ *'r,nrin!'5|íi^i * —’üniTn^ii ... - ~ i~l T“* 7 W Akkor még csak épült a Lenin Stadion, a moszkvai olimpia idején már ilyen volt madártávlatból zonytalan hangon beleszóltam a mikrofonba. Szerencsére a műsorvezető, Ipper Pál elkapta a hangomat és bátorított: mondjad, mondjad . . . S közben New York is helyeselt: az űrrandevú megtörtént. Akkor még nem sejtettem, hogy nem egészen kilenc évvel később az Egyesült Államokban vetem papírra ezt a történetet, annál az asztalnál, ahonnan kolléganőm az összekapcsolást közvetítette. S arra gondolok: milyen jó lenne, ha egy újabb űrbéli (és nem csak űrbéli) szovjet—amerikai találkozót még New York-i tudósítói éveim alatt jelenthetnék! Az alma mater varázsa egy életre szól. A miénk esé- tében több évtizedes szokás is szolgálja, hogy a diákkor emlékeit minél kevésbé kezd- hessé ki az idő. Valamennyien tudjuk, hogy ha május 5-én — a szovjet sajtó napján — éppen Moszkvában járunk, az esti órákban feltétlenül fel kell keresnünk diákéveink színhelyét, a Lomonoszov Egyetem újságíró karát a Marx sugárúton. Az ember biztos lehet benne, hogy kezet szoríthat az időközben megőszült, megpocakosodott régi cimborákkal. Az sem baj, ha egyiket-másikat bizony nehéz lesz felismerni. Miként a nagymamává lett tisztes kolleginák vonásai mögött sem könnyű felidézni hajdani szerelmek kislányos báját. Számomra egy ilyen találkozó volt öt évvel ezelőtt a moszkvai tudósítói munka nyitánya. És nem is akármilyen, hiszen az egyetemkezdés negyedszázadára emlékezhettünk. Egyetlen hatalmas leltározás lett az az este, mert hát számon tartjuk egymást, s minket, a két magyart is számon tartanak. Tudjuk, hogy Garij Nyem- csenko és Oleg Dmitrijev időközben befutott író. lett, hogy Anatolij Orlov regénye irodalmi szenzációszámba ment. Nyilvántartjuk, hogy ha valaki Rigában jár, az számíthat Vosztruhovnak, az Izvesztija tudósítójának a segítségére, hogy Észak-Oszetiában Zsóra (pardon: Seor- gij) Csercseszov a művelődési miniszter. Közismert, hogy Vaszilij Jakovlev, aki — moszkvai lakás birtokában — csak pár évre szándékozott Magadánba menni, immár negyedszázada egyik oszlopa a helyi lapnak, Al- josa Grigorjev viszont külföldi tudósító, csakúgy, mint Viktor Kopityin, az egykori korcsolya- és kerékpárbajnok. Az éjszakába nyúló beszélgetés révén, mint afféle időgépben, évtizedeket utazhat vissza az ember, felidézve fiatalságát, és az ’50-es évek Moszkváját, amikor még csak épült a Lenin-stadion, nem létezett az „új Arbat”, vagyis a Kalinyin sugárút, tehén legelészett az épülő Ukrajna Szálló szomszédságában, és Moszkva határa valahol ott volt, ahol ma — Gagarin szobra mögött — az irdatlan lakótelepek kezdődnek. Azon a bizonyos öt évvel ezelőtti estén hiába kerestem Linocska Avericsevát Éveken át ott ült a közelemben, valami szerelemféle is szövődött közöttünk, de azután mindent elmosott az idő. Tudtam, hogy visszatért szülőföldjére, Juzsno-Szaha- linszkba, egy grúz festő felesége lett, és a hivatásával is inkább adminisztrátori minőségben maradt kapcsolatban. Sajnáltam távolmaradását, de megértettem: onnan „a világ végéről” valóban nem egy ugrás Moszkva, és a repülőjegy sem csekélység Persze a tudósítói munka hétköznapjai között nem sok idő marad emlékek kergeté- sére. Jó két hét múlva fura. henger alakú csomaggal állított be a postás. A bélyegzőn Juzsno-Szahalinszk állt. Több réteges volt a csomagolás, és az első alól apró levélke hullott ki. Női kéz szabályos betűivel ez állt rajta: „Kedves Jóska! Megtudtam, hogy Moszkvában dolgozol. Mi kissé távol esünk azoktól az útvonalaktól, ahová ti, tudósítók riportra szoktatok menni. Szívesen látnálak vendégül, de ez aligha fog menni egyhamar. Előlegként küldöm — zakuszkához — e pár doboz kaviárt. Vegyesen pirosat és feketét, nem tudom, melyiket szeretitek jobban, ölel egykori évfolyamtársad: Lina Avericse-, va.” Séta a Kalinyin sugárúton
