Békés Megyei Népújság, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
1981. április 14., szombat o Két találkozás Illyés Gyulával Alakját, szellemiségének hatását mind a hazai, mind a világ más tájain élő írók és költők emlékezései már felidézték. Nincs könnyű dolga annak a toliforgatónak, aki Illyés Gyuláról akar írni. Egyáltalán mi az, amit a világirodalom horizontjáig nőtt költőről e számos méltatás után még írni lehet? Az irodalomtörténeti számvetés előtt most a bensőségesebb, személyes hangvételű vallomások sora következik. Ebbe a sorba szeretnék néhány percre magam is beállni. Az első találkozásra, mondhatnám, annyi véletlen dolog van a világon. Nemez az igazság! Illyés műveinek hatására egyre inkább feltámadt bennem a vágy. hogy személyesen is megismerjem. Ez arra késztetett egy szép májusi napon, hogy a megszokás és viselkedési szabályok kőfalán áttörve, bensőmben jó adag elfogódottsággal, hónom alatt a „Közüggyel”, bekopogjak Illyés Gyula otthonába. A várakozás perceiben sok minden megfordult a fejemben. Elhatároztam, ha menthetetlennek tűnő magatartásom miatt „védekeznem” kell, Illyés szép soraival teszem: „Térnek házamba sokan melegedni ' úgy is, hogy — hol a házam? Persze hogy ők rakják szívósan. Időtlenül, így kalákában.” Az is eszembe ötlött, mi lesz velem, ha véletlenül megkérdezi tőlem, miért szeretem az írásait? El tudom-e hebegni a bennem kialakult meggyőződést: azért, mert emberi hangon szólnak hozzám! Ezzel a mondatta] — úgy éreztem — ki is söpörtem gondolataim folyosóját. Flóra asszony nyitott ajtót, nem hagyta, hogy mentegetőzzem, ö kért elnézést, amiért néhány percet várnom kell, mivel férje (injekció után) rövid időre lepihent. Megtörtént a varázslat, találkozhattam Illyés Gyulával. Mit írhatnék erről a találkozásról? Csak ugyanazt, amit már előttem nagyon sokan leírtak. Félelmemet és elfogódottságomat Illyés baráti, atyai közvetlensége az első percben feloldotta. Rövid beszélgetésünk alatt nem mulasztott el egy pillanatot sem, hogy munkámról, sorsomról, szőkébb hazámról. Orosházáról érdeklődjön. Búcsúzásul a „Közügybe” az alábbi sorokat írta: .,szeretettel s betegen is erős kézszoritással”, Szóban még hozzátette, gyere el máskor is, ne félj. nem esz meg senki! ■Január végén a Szemlő- hegyen a korai tavasz leheletére a kerítések tövén hóvirágok ringatóztak. A Jó- zsefhegyi úton gyalog ballagtam Illyésék otthona felé. Kora délutáni csengetésemre ismét Flóra asszony nyitott ajtót. A dolgozószobában ültetett le. az egyik dohányszínű fotelban foglaltam helyet. Illyés még asztalnál ült. Csak néhány percet kellett várakoznom, s ismét részese lehettem az első alkalommal is tapasztalt pózmentes, kedves. baráti fogadtatásnak. Hogy ez mit jelent, csak az érti meg igazán, aki legalább egyszer látta, hallotta Gt beszélni. Olyan percek voltak ezek. melyet nem napokig, évekig, hanem hátralevő életében mindvégig szívében őriz az ember. „Illyés Gyula élete képekben" albumról írt recenziómat vittem el neki, és természetesen az albumot is, dedikálásra. Míg mi beszélgettünk, Flóra asszony az albumban javítgatta a sajtóhibákat. Illyés újra a munkámról kérdezett. Az érdekelte. hogyan tudok írni a napi munka után. Az már nem leple meg, hogy a munkám mellett írogatok is. Csupa érdeklődés. csupa energia volt minden gesztusa. Koránál sokkal fiatalosabban mozgott, nem látszott betegnek. Ragaszkodott hozzá, hogy jelenlétemben elolvassa az albumról írt véleményemet. Megvallom, nehéz perceket éltem át. Mikor az olvasást befejezte, kedves mosollyal fordult felém: nem hoztál véletlenül még egy példányt az újságból? — kérdezte. Szívesen aláírnám neked. (Sajnos, szegényebb lettem egy illyési kézjeggyel ellátott Békés megyei Népújsággal, de gazdagabb egy életre el nem felejthető elismeréssel) Illyést minden érdekelte, a nevem eredete éppúgy, mint Orosháza és Zomba kapcsolata. E témánál dunántúli emlékekre terelődött a szó, sőt borokra is. őszintén örült, hogy nekem is vannak dunántúli családi kapcsolataim, s hogy vele egyidős az apám. A dunántúli emlékek élesztgetése után a békési tájakra kalandoztunk. Elérkezettnek láttam az időt, hogy átadjam neki békési ajándékomat, az Oj Aurora 1982. harmadik számát. Örömmel fogadta, elmondta; azért van jó véleménye az Oj Auroráról, mert (a vidéki műhelyek olyan alkotói helyek. ahol fejlődő szellemi életünk a tájegység hagyományaiban gyökeredzik. Ettől lesz más, mint a fővárosi lapok. Más atmoszféra, közös cél, a megvalósítás ezernyi formája, mind-mind szellemi életünk kiteljesedését szolgálja. Illyés Gyula szavaiból világosan kitetszett: jól tudja, egykor — nem is olyan nagyon régen — a vidék fogalma alatt mit értettek hazánkban. Valami olyat, ami elől menekülni kellett, ha az ember önmagát megvalósítani. a társadalmat gyarapítani akarta. A viszontlátás reményében búcsúztunk egymástól. Meleg kézfogással. Erről nem lehet találóbbat és szebbet írni, mint amit Tüskés Tibor róla írt könyvében megfogalmazott: ....... í gy adja tovább Illyés kézmelegét mindazoknak, akik az ö jobbját illethették”. Verasztó Antal Pataki Edit versei: Félhasonlat Mint aki járni tanul: már évekig nyomta az ágyat, s zugból a fényre kerülve nézne, de vaksi, de bágyadt, szállna az álmai szárnyaival, s újratanulja a mozdulatot, várja a távol, a mesteri dal, s szólna, de gyáva, dadog. Tántorog, indul a célja felé — el sose érheti, tudja nagyon (mégis elárad a lomha erekben felszabadultan az életöröm) — s nézi az utat, a tájat, a várost, szemsugarával átöleli, s szól a virághoz, a fű bogarához (más-mosolyogta gyenge alak): — Győztem — az élet, az Elet enyém. Nézzétek: élek! ÉLEK! Tavasz Felhő alól kibújt a Nap, kitárta százezer kezét, sok apró cseppre szedte szét a fényes, csillogó havat. Faágakon bogot kötött, kaptárakon kopogtatott, kis rést ütött a magvakon, benyúlt sok száz zárt ablakon, mosolyba, lángba mosta meg az álmos, fázós kerteket, a pázsitra fényt öntözött... — s az éledő füvek között egy Hangya üdvözölte őt. ____________________ Görgényi Tamás: Festő és csendélet Bogár László: Víziszony Nagyapa élete közömbös szemednek láthatatlan, fényt kapott filmkockák pergése, és elégedett vagy, rátapostál a számodra érthetetlen, idegen, talán nem is létezett folyójára, de nem veszed észre, hogy iszapszemcsés a múlt, zavaros a magad jelene. Folyódba lépsz, lépteid merev bőrcipőkbe kényszerí- tett lábak szánalmas topor- gása, nyomodban földszínű lesz a víz, tarkón vágnak a folyó ökölbe merevedett hullámai, a víz alatti dühös porviharban csak vinnyogni tudsz, bolonddá válsz a százezer ökölcsapás alatt. Nagyapád kimászik ágyából, éjjeli-nappali vackából, hihetetlen, ahogy mozog, hiszen évek óta csak fekszik, emlékeit pergeti a takaró dombjain. Mintha régen kivágott fák úsznának a fülledt, tompa hangulatú szobában, nagyapa megsokszorozódik, minden mozdulata a levegőben marad, egy éhhalál szélén vergődő légy nekicsapódik második kar- mozdulatának, pedig ő már nincs ott, az akváriumnál van, mereven nézi a zöldes vizet. Nagypapa a protézisét keresi, amit te bosszúból az akváriumba dobtál, mert az volt első és utolsó példabeszédének tárgya, természeti és társadalmi törvényekről, a vízben úszkáló halakról beszélt, meg a szárazföldi, kétlábú kicsi és nagy halak viszonyáról, némileg más megvilágításban, mint a lassan elfelejtődő, összefirkált történelemkönyv egyetlen jónak hitt állításai, de ez nem érdekelt. unod az egészet. Nézi az akváriumot, követi a benne folyó természeti és társadalmi törvényeket. Szeme a történelem, az ő történetének szétvagdalt, mások által önkényesen ösz- szerakott légyszemmozaikja. Nagyapa egy lépten-nyo- mon előforduló ősi kövület, amit nem vesznek föl a guruló kavicsok közül, nem vésnek ki a kőfalból. Hátba döfött történelemember. Szeme homályos vásznán peregnek a rosszul élesített képek, a történetei, s arca rozsdás, kétségeit rosszul rejtő páncél. Fagyásaival, sebhelyeivel nem dicsekszik a házmesternek, sem a szomszédoknak, sem neked. Egyszer mesélni kezdett, hozzád intézte szavait, de már az elején észrevetted, hogy valójában a maga igazságos bírája akar lenni, teljesen elmerült az érvek, ellenérvek egyre jobban kuszálódó állításaiban és rákérdezéseiben. Idegen emberek, ismeretlen események ködében lebegett, néha lángolt a szeme, néha az elfojtott szégyentől vakult meg, akárhonnan is indult el, mindig a mozdulatlan, hideg folyó fegyver szántotta partjára jutott, kezdte akár az ördögnek elkeresztelt ellenségtől, a sután lógó akasztott emberektől, s folytatta a félrevezetett katonákkal, lőszerhiánytól az elhajló szuronyokig. Ilyenkor teljesen kiszakadt a valóság állapotából, Verejtékzuhatagos, száj- habzós rohamok jöttek: negyven éve hagytuk halot- tainkat a tavaszi rothadásnak. a túlélők meg fogják be a pofájukat, hiszen mi fájdalmasabb annál, ha felszakadnak a régi, rosszul beforrt sebek, ordította, s csak injekcióval tudták lecsillapítani, vaksötét, néma álomba küldve. Ekkor te mindig vállat vontál, és elmentél. Minek fellebbenteni a súlyos bársonyfüggönyt — ami talán szemnyugtató fátyol is — erről a fehér foltról? Nem vetted, nem is akartad észrevenni a deformálódott képek mögött a rózsaszín hóban fuldokló, iszonytól gyűrött arcokat, a távoli horizont összetört csíkján a butának hitt, zokogó katonalovak vonulását. Halihó, halihó, vigyorgó ínyű "nagyapó, dúdoltad a lépcsőházban. Szomorúan nézi komisz mosolyodat. Olyan gyönge és összeaszott, hogy nem képes az akváriumba nyúlni. Tekintetét keményen belefúrja e vízből kivágott, üveglapok közé szorított szeletbe. A finom homokon rozsdásodik a protézise, aranyos vitorlahalak szaglásznak a fogak réseibe, mini bálnák, mini cápák rugdossák a vizet, torkukra szűrik, harapják a beszórt eledelt, elképzelik a morzsát egy planktonfalatnak, egy ízes lábszárnak, dülledt szemű elégedettséggel lebegnek mesterséges elemükben, hastáncot járó vízinövények között; ők is megszokták a láthatatlan falat, nem rohannak bele bolondok módján. gondosan megtorpannak előtte. A Magyar írók Szövetsége Kelet-magyarországi Csoportja Békés megyei tagozata, az Oj Aurora és a Békés megyei Népújság szerkesztősége által meghirdetett novellapályázat I. díjjal jutalmazott novellája. Arcok közelről Görgényi Tamás Képek, szobrok mindenütt. A békési lakásban és a műteremben. S újabban egyre több akvarell ismét. Periódusok vannak? — A műfajok közt és azon belül is. Olyan ez, mintamikor megkíván valamit az ember, és módja van az átváltásra. — A tanítást, a pedagógiát viszont 16 éve egyfolytában végzi. Ebben nem kísértette meg a váltás? — Nem, csak helyek változtak. Balatonszabadiban kezdtem, Kecskeméten folytattam, s aztán Békés következett. Mindig akartam és szerettem tanítani, s az én területemen az eredmény is aránylag hamar megmutatkozik. És a tanítványok sikere az enyém is. — Két főiskolai — ebből egyik a képzőművészeti — és egy egyetemi diploma nem sok az általános iskolai működéshez? — Nem tekintem „alul foglalkoztatottságnak”, s nem is az. Minél többet adni igen korán a gyermekeknek, nem luxus. Inkább az arányokkal van baj nálam, kevés az alkotásra fordítható időm. És ez kihat a munkámra. — És a hely, a környezet, az is belejátszik? — Ha a művészi csoportosulások hiányára gondol, feltétlenül. De ez nem csak rám vonatkozik. Persze hogy más helyzet egy Hódmezővásárhelyen vagy Szolnokon. De más volt Kecskeméten is. Ide még az információk is nehezen jutnak- el. De még egyszer hangsúlyozom, hogy nagyon hiányzik a kisebb-nagyobb csoportosulás, ami, ha időnként el is kezdődött, aztán el is halt. Pedig az egymásra hatás nagyon kell, s nem jó az elszigetelődés. — Ezt kifejezetten a művészi fejlődésre érti? — Kizárólag az előre húzó erőre, hiszen egyébként igazán nem vagyok elszigetelve. Itt a Békési Alkotó Közösség és a szakkörök. Nagyon jó a kapcsolatunk a művelődési központtal, és egy közös alkotóházat is tervez a város, nagyon reméljük, hogy meg is lesz. Tavaly képzőművészeti szabad- egyetemet rendeztünk a TIT-tel és a művelődési központtal közösen. Kiállításra helyben és a környéken lehetőség van. A kérdés inkább: eljutni távolabbi helyekre. — Ha pénzről van szó, túl szemérmesek vagyunk, de mégis megkérdem: hoz-e valamit a művészet? — Annyit is alig, amennyi az anyagra vagy a munkadíjra kell. Ez utóbbi a szobrászatra vonatkozik. Csak egy kisplasztika kiöntése 2500—3000 forintba kerül. Aztán. A zsűrizés felemás, hol áraz a zsűri, hol nem. — Szerintem az igazi probléma az amatőr- és profikérdés. Melyiknek tartja magát? — Szakmai felkészültség szerint profinak, de ha a gyakorlatot, a kiforrottságot, az egyéni stílust veszem, és hogy kevesebb a kötöttségem, akkor amatőrnek. De persze nem ez a lényeg, hanem, hogy mások minek tartják az embert. A hivatásos művészbarátaim nem amatőrnek. Vass Márta
