Békés Megyei Népújság, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-14 / 88. szám

1984. április 14., szombat NAGYVILÁG Tyumenyi olaj A szovjet kőolajipar a múlt évben 616 millió ton­nára növelte termelését. Még így sem teljesítette azonban a tervét, s ennek tő oka Tyumenyben keresendő, azon a vidéken, amely a szovjet kőolajtermelésnek több mint a felét adja már. Érthető, hogy az állami tervbizottság kollégiuma március végén Tyumenyben tartotta meg ülését, s a napokban a moszkvai Pravda is foglal­kozott ezzel a témával. A párt központi lapjának írása emlékeztetett arra, hogy a hatvanas évek végén, az olaj ki termelés megkezdé­sekor a tyumenyi területen szinte elég volt egy botot le­szúrni, és máris vastag su­gárban tört fel a kőolaj. Az olajhozamok csökkenésekor viszont az értékes nyers­anyagot már korszerű mű­szaki eszközökkel, valóban bányászni kellett. Ekkor azonban visszaesett a terme­lésnövekedés üteme, mert az illetékes minisztérium ahe­lyett, hogy a megváltozott körülményekhez igazította volna az ágazat munkáját, arra törekedett, hogy csök­kentse a terveket. A jelen­legi ötéves terv feladatainak meghatározásakor például évi 340 millió tonnás terme­lési határt jelölt ki a tyu­menyi területnek — s ennek alapján készítette el a fej­lesztési, beruházási terveket is. A népgazdasági igények és a terület készleteinek számbavétele alapján elké­szült állami népgazdasági terv azonban 375—380 millió tonna elérését írta elő a nyugat-szibériai termelők­nek. Ennek megalapozottsá­gát bizonyítja, hogy végül is most már több mint 360 millió tonnás évi ütemnél tartanak — tavaly, a helyi hősies erőfeszítések nyomán, 17 millió tonnával nőtt a szibériai termelés. A kőolajbányászat irányí­tásában tehát alapos változ­tatásra van szükség — álla­pítja meg a Pravda cikke. Tyumenyben ma ugyanis nincs elegendő kapacitás a nehezen felszínre hozható olaj kiszivattyúzására, lassú ütemben épül a körzet cső­hálózata, elmaradt az igé­nyektől a kitermelőhelyek elektromos és úthálózatának kiépítése. A problémák — amelyek­ről a Pravda részletes képet ad — súlyosak, de, mint megállapítja, nem leküzdhe- tetlenek. Az olajbányászok teljesíteni akarják a tervet, erről tanúskodnak az idei évben tett szocialista válla­lásaik. A bajok megszünte­téséhez arra van szükség, hogy az ágazati és a helyi vállalati vezetés is magáévá tegye a központi gazdaság­irányító szervek által meg­kívánt magatartást, s a rossz munka elkendőzése, a tervek „lefojtása” helyett te­vékenységének javítására fordítsa erőit. Fazekas László Növekvő energiaszükséglet Jugoszláviában A jugoszláv energiaterme­lés dinamikus fejlődése elle­nére — 1970. és 1979. között az . erőművek kapacitása megduplázódott — a nép­gazdaság és a háztartások áramszükséglete gyorsabban nőtt, mint a termelés. Emi­att az elmúlt télen különö­sen nehézzé vált az ország elektromosenergia-ellátása. Az áramhiány — a korábbi évektől eltérően — már szeptemberben jelentkezett. Rendkívül nehéz helyzet állt elő. A jugoszláv újságok az el­múlt hónapokban sorozato­san beszámoltak arról, hogy az egyes iparágakat és a me­zőgazdaságot milyen súlyo­san érintette az energiahi­ány. Szerbiában és Horvát­országban jelentős áramkor­látozások váltak szükségessé, de Bosznia-Hercegovinában és Macedóniában is sok volt a fennakadás. Montenegró­ban a Titográdi Alumínium­kombinát üzemeltetését kénytelenek voltak átmene­tileg szüneteltetni. A szakértők négy okra ve­zetik vissza a gondokat. El­sőként a hosszan tartó szá­razságot jelölik meg: az or­szág folyóiról a Dunától a Vardarig 60 éve nem tapasz­talt alacsony vízállást jelez­tek, így az összességében 6 ezer MW kapacitású vízi­erőműveket csak 30 százalé­kos kihasználtsággal tudták működtetni. A második ok: lassan halad az eddig kő­olajjal működő hőerőművek átállítása hazai szénre. Ha­táridő-túllépések jelentkez­tek az erőművek rekonstruk­ciójában, illetve az újak épí­tésében. Végül: még nem valósult meg az ország egy­séges energiarendszerének kiépítése. (A NIN című lap szerint Jugoszlávia az egyet­len ország a világon, ahol nyolc elektromosenergia­központ működik.) Abból az alapvető igaz­ságból kiindulva, hogy ener­gianövekedés nélkül nem le­het a népgazdaságot fejlesz­teni, Jugoszlávia legfőbb törvényhozó szerve egy sor feladatot szabott meg a 2000-ig végrehajtandó stabi­lizációs program keretében. Legfőbb energiahordozóként a szenet jelölték meg. (Az ország kő- és barnaszénkin­csét 18 milliárd tonnára be­csülik.) Az elkövetkező években az olajjal működő erőműveket fokozatosan szén- és vízierőművekkel kell felváltani. Hat-nyolc atomerőmű építése is szere­pel a programban, összesen 12 600 MW kapacitással. (A jelenleg működő egyetlen, krskói atomerőmű 632 mega­wattos.) Persze rövid határidejű intézkedések is szükségesek. A kormány képviselője kö­zölte, hogy kilátás van 360 ezer tonna kőolaj és 200 ezer tonna pakura importjára a Szovjetunióból. További 400 ezer tonna olajat Iránból, Irakból és Algériából kíván­nak beszerezni. Energiabe­rendezéseinek építésében Jugoszlávia több országgal működik együtt. Közülük kiemelkedő helyet foglal el a Szovjetunió: a jugoszláv erőművek több mint egy- harmada szovjet közreműkö­déssel épült. Gáti István Szikhek és hinduk lázongása Indiai űrhajós dolgozott a világűrben, a Szaljut szovjet űrállomáson — s aligha vitás, hogy ez a nagy jelentősé­gű tény. A világ második legnépesebb országa alkalmat kapott arra, hogy bebizonyítsa: képes a legújabb tudo­mányág, az űrkutatás feladatainak gyakorlati megoldásá­ra is. Ez az esemény azonban a világsajtóban kevesebb helyet kap, mint az indiai zavargásokról, a szikhek és hinduk összecsapásairól szóló hírek. Megvan a magyarázat ar­ra, miért helyezik előnybe egyes országokban az ilyen híreket: az indiai kormány véleménye szerint a többi között azért is, hogy lejáras­sák, diszkreditálják Indira Gandhi kormányzatát. Üj- Delhiben — elismerve ugyan a szikh megmozdulások okozta nehézségeket — álta­lában azt hangoztatják, hogy a szikhek lázongása mögött külső és belső politikai erők állnak. Az indiai hivatalos állás- foglalások szerint koránt sincs szó valamiféle nagy­szabású szikh lázadásról. A szikhek nem nemzetiséget jelentenek Indiában, hanem vallási csoportot, s bár igaz, hogy több évszázadon át a mai Pandzsáb államban és annak Pakisztánhoz került részében önálló államot ala­pítottak — ezt a múlt szá­zad közepén a gyarmatosító brit hadsereg csak nehezen, két hadjárattal tudta lebír­ni —, azok a jelszavak, ame­lyek ma valamiféle új, ön­álló szikh állam megterem­tését követelik, még a szi­khek többségének támogatá­sát sem kapták meg. A sza­kállas, turbános — a fegy­ver jelképeként vas karpe­recét viselő szikhek jó ré­sze ma Pandzsáb területén kívül él Indiában, s általá­ban igen jól boldogulnak. Űj- Delhiben ritkán találkozni például olyan taxissal, gép­kocsiszerelővel, aki ne kö­zülük kerülne ki, s ez ma az országban komoly önálló egzisztenciát jelent. Megáll­ják a helyüket a gazdasági életben, régi katonai eré­nyeik fennmaradását mutat­ja, hogy fontos szerepük van ma is India hadseregében — sőt, az ország mai államfője, Zail Szingh is szikh szárma­zású. A szikh vallási veze­tők „harcos” csoportja te­hát tulajdonképpen elszige­telt, csupán hittársai szűk rétegére támaszkodik köve­teléseivel, amelyeket egyéb­ként a központi kormányzat nagyrészt hajlandó lenne el­fogadni. Mégis, valahányszor úgy tűnik, hogy a viták valami­féle megoldáshoz közeled­nek, újabb akciók mérgezik meg a légkört. Ilyen volt a legutóbbi is: szikh terroris­ták helyi hindu vezetőket öl­tek meg. Ennek nyomán is­mét fellángoltak az ellenté­tek — most a hinduk akciói­ra került sor: sztrájkokra, tüntetésekre, erőszakos cse­lekményekre, még Oj-Delhi- ben is. Igaza lehet azoknak az indiai lapvéleményeknek, ho"J(y tudatosan szervezett provokációkról van szó. így joggal merül fel a kérdés: kinek használ a helyzet el­mérgesítése? Belpolitikailag a kép meg­lehetősen világos. A jelen­legi megmozdulásokat az el­lenzéki Dzsanata Párt irá­nyítja. A pártnak érdekében áll, hogy megingassa a köz­ponti kormány helyzetét és mindenekelőtt Indira Gandhi pozícióját. Nyílt titok, hogy a kormányfő pártja foglal­kozik a parlamenti válasz­tások kiírásának gondolatá­val, még a határidő előtt. Ugyanakkor sokan úgy vé­lik, hogy a párt, amelynek vezetésében most folyik a nagyszabású fiatalítás, még nem teljesen kész az ilyen akcióra. A Dzsanata szeret­né, ha kikényszeríthetné a nyílt összecsapást, s ráadá­sul a Nemzeti Kongresszus Párt Indira Gandhi vezette magját nehéz helyzetbe hoz­ná a választás küszöbén. így meglehetősen világos, miért állt a Dzsanata a megmoz­dulások élére. A külső erőkről sok szó esik Indiában. Egyértelmű, hogy India belső problémái mindenekelőtt Pakisztánnak lennének hasznára, s van­nak adatok, hogy a lázongó szikhek támogatást kapnak a szomszédos országtól. Csak­hogy Pandzsáb önállósága felvetné azt is, mi történjék azzal a területtel, ami ma Pakisztán része — s közis­mert tény az is, hogy a szikhek vallási fanatikusai gyűlölik a mohamedánokat. Az indiai parlament vitái­ban többen arra utaltak, hogy Pakisztán legfeljebb csak közvetítő lehet, s a szikhek megmozdulásai mö­gött olyan erők állnak, ame­lyek a jelenlegi indiai kor­mányzat nemzetközi pozíció­ját akarják gyengíteni. In­dia, amely ma az el nem kö­telezettek mozgalmának el­nöki tisztét tölti be, az elmúlt időszakban több vitás nem­zetközi kérdésben erőtelje­sen elhatárolta magát a ve­zető tőkés országok politiká­jától. Közismert, hogy leg­utóbb bővítette katonai együttműködését a Szovjet­unióval és a politikai együtt­működés is széles körű. In­dira Gandhi kormánya pél­dául olyan álláspontra he­lyezkedett Afganisztán vagy Kambodzsa kérdésé­ben, amely egyértelműen el­lentétes a vezető tőkés or­szágok céljaival, s mivel az ország befolyása változatla­nul jelentős a fejlődő álla­mok körében, nyilvánvaló, hogy Üj-Delhi ilyen maga­tartása keresztez nem egy olyan elképzelést, amely az ázsiai feszültségek fenntar­tására alapozza terveit. Az indiai belső feszültség fenntartása és növelése, a problémák reklámozása így elsősorban a jelenlegi indiai kormány elleni átfogó akció része. A The New York Times a tisztesség kedvéért a napokban leközölte ugyan — az olvasói levelek között eldugva — egyik szikh ol­vasója véleményét, amely tiltakozott az események rosszindulatú bemutatása el­len — a főcímek azonban az Indiáról szóló hírekben vál­tozatlanok. Ez pedig megle­hetősen világosan mutatja, kinek érdekében áll Indira Gandhi kormányzatának le­Fordulat az élelmiszer-termelésben? Még mindig kézi erővel árasztják el vízzel a rizsföldet a Vö- rös-folyó deltájában ■< Az élelmiszer-termelés Vi­etnam életében mindig fon­tos kérdés volt. Napjainkban is az. Figyelembe véve, hogy a szocialista Vietnam Ázsia, s egyben a világ leggyorsab­ban szaporodó országai közé tartozik (évi csaknem 2,9 százalékos népességnöveke­déssel), a gabonatermelés di­namikus bővülése több, mint gazdasági probléma, az ellá­tás biztonságosságán keresz­tül mindent maga mögé uta­sító politikai ügy. Habár az országépítés kül­ső körülményei nem javultak (nem is rosszabbodtak), a szembenállás Kínával, a nagy terhet jelentő kam­bodzsai katonai jelen­lét változatlanul ható té­nyező, mégis komoly válto­zások történtek a VSZK gaz­dasági helyzetében. Gyöke­rük azokra a határozatokra nyúlik vissza, amelyeket 1979 nyarán hozott a legfelsőbb pártvezetés az anyagi érde­keltség ösztönzésére, a dön­tések decentralizálására. Az intézkedések középpontjá­ba a legfontosabb ágazat, a mezőgazdaság állt, a fő cél a parasztság termelőkedvének fellendítése volt. A jelek szerint jó időben, szerencsés kézzel nyúltak be­le a gazdaság működési fo­lyamataiba. Az országegyesí­tés utáni évek rendkívüli el­látási gondjai után, az el­múlt két esztendőben ered­mények sora született. 1975 és 1981 között évente legke­vesebb 2 millió tonna gabona behozatalára szorult az or­szág, ami súlyos devizagon­dot jelentett. (A háború alatt az északi országrész hiányzó rizsmennyiségét Kína, az egykori saigoni rendszerét az Egyesült Államok fedezte.) Amíg az 1978-as gabonater­melés nem érte el a 13 mil­lió tonnát, négy esztendővel később, 1982-ben már 17 mil­lió tonna fölé emelkedett. Ez ugyan még messze van az er­re az időre tervezett évi 21 millió tonnától, de az előrelé­pés így is hatalmas. Hosszú idő után Vietnam először nem szorult gabonabehoza­talra, ami konkrét gazdasági­pénzügyi vetületén túl lélek­tani jelentőséggel bír. Tavaly az időjárás nem volt túlzot­tan kegyes Vietnamhoz, az eredetileg tervezett mennyi­séget azonban sikerült elérni: ezúttal is mintegy 17 millió tonnányi gabonát arattak a délkelet-ázsiai országban. Noha az egy főre jutó élel­miszer-mennyiség változat­lanul alacsony, az ellátás kétségkívül a stabilizálódás jeleit mutatja. Az új irányí­tási és ösztönzési módszerek meghozták gyümölcsüket. Az ország legtermékenyebb vi­dékein, így például Minh Hai tartományban és más déli kör­zetekben célul tűzték az egy főre jutó évi egytonnás rizs­mennyiség elérését évtize­dünk végére. A megváltozott mezőgaz­dasági klíma jótékony ha­tással volt a népgazdaság többi ágazatára is. Két éve az ipari termelés 12,7 száza­lékkal emelkedett, tavaly pe­dig csaknem 9 százalékkal. Ezen belül a könnyűipar fej­lődése volt a leggyorsabb, így a vietnamiak ellátása fo­gyasztási cikkekkel meg- nyugtatóbbnak látszik, mint néhány évvel ezelőtt. Az előrelépést leginkább gátló tényezők közé sorolható továbbra is a súlyos energia­hiány. Vietnam legfontosabb hazai energiahordozója, a szén, a Nyugatra irányuló ki­vitel fő terméke. Az 1970-es évek második felében meg­kezdett hő- és vízierőművek évtizedünk második felére kezdenek majd valószínűleg üzemelni. Szakértők borúlá­tóak a part menti olaj meny­nyiségét illetően. Egy évti­zeddel ezelőtt még nagy re­ményeket fűztek a dél-viet­nami partok feltételezett olaj­készleteihez, mára a kutatás­ban érdekelt nyugati vállala­tok jó része távozott a hely­színről. Helyüket szovjet cé­gek vették át. Pillanatnyilag is a Szovjetunió látja el Vi­etnamot a hiányzó kőolajjal. A kutatómunka tovább fo­lyik, s a gazdaságvezetés to­vábbra sem mondott le arról a tervről, hogy Vietnam év­tizedünk közepére nagyobb mennyiségű saját olajjal enyhítsen az importtól függő energiahelyzetén. Győri Sándor Varsó jelene és jövője A lokálpatrióták által Eu­rópában a legszebbnek tar­tott Lazienki park, a Cho- pin-emlékmű, az óváros pia­ca, a kultúrpalotát körülve­vő modern házak — erre különösen büszkék Varsó la­kosai. Noha ezek az építmé­nyek merőben különböznek stílusukban, egyben közö­sek: mind abból a romhal­mazból nőttek ki, amelyet a visszavonuló fasiszta csapa­tok hagytak 1945-ben a so­kat szenvedett város he­lyén. A varsói építmények 85 százaléka a népi hatalom éveiben, a felszabadulás óta eltelt négy évtizedben jött létre. Varsó mai hely­zetéről beszélgetve szó esik a legendás „varsói lendület­ről”, arról a lelkesedésről, amely annak idején az egész újjáépülő várost magával ragadta. Világosan kivehető az a kívánság is, hogy most, amikor véglegesen fel kell számolni az utóbbi nehéz években bekövetkezett visz- szaeséseket, életre kell kel­teni a jó hagyományokat. Eugeniusz Zajko, a város főpolgármesterének helyette­se és dr. Andrzej Jaworski főépítész a város problémái­ról és terveiről elmondot­ták, hogy Varsó 1,641 milli­ós lakossága 15 000-rel fog gyarapodni az év végére, 64 gyerek születik naponta a fővárosban — egyébként az egész országban demográfiai fellendülés tapasztalható. Legégetőbb gond tehát a la­kás — mondja a főpolgár­mester helyettese. Az utób­bi években itt olyan rés ke­letkezett, amelyet a bonyo­lult gazdasági helyzetet te­kintetbe véve nem lesz könnyű betömni. 1983-ban 8000 új lakást adtak át, s 10 000 lakás átadását terve­zik 1984-ben. Csakhogy 20 000-t kellene építeni éven­te a jövőben, ha a legrászo- rultabbakon segíteni aka­runk — mondja Eugeniusz Zajko —, s ezt négy-öt éven belül el kell érni. A városatyáknak konkrét terveik vannak: sokat vár­nak a Varsó központjában levő foghíjak beépítésétől, s ha hozzávesszük a város dé­li és északi részén levő épí­tési területeket, akkor jelen­leg Varsóban 150 000 új la­kás számára van hely. „Ta- tarozási kúrának” vetik alá az óvárost, s a terv része az is, hogy a jövőben nagyobb kapacitásokat fordítanak a lakóházak tatarozására és helyreállítására. Ugyanakkor — az ipar ex- tenzív fejlesztésének leállí­tásával összefüggésben — meg akarják akadályozni a vidéki munkaerő beáramlá­sát a fővárosba, korlátozni kívánják Varsó lakosságának további gyarapodását. Ma már nem vita tárgya a varsói metró. „A vállalkozás költséges, de nincs más vá­lasztásunk, fej kell építe­nünk a metrót, mert több autóbuszt és villamost a bel­város már nem fogadhat be, reménytelen dugók kelet­keznének” — mondja Euge­niusz Zajko. A metróvonal 23 kilométer hosszúságban fogja átszelni a várost észak—dél irány­ban. Az alapkövet már le­rakták, s nyolc éven belül szovjet gyártmányú vonatok fognak közlekedni az első útszakaszon.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents