Békés Megyei Népújság, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-10 / 59. szám

1984. március 10., szombat Beszélgetni kell! O emrég érdekes vita részese voltam. A Pedagógusok Szak- szervezete Békés megyei bi­zottsága az agitációs és pro­pagandamunka tapasztalatait összegezte. Az általuk ké­szített felmérés, helyzetelem­zés több olyan jelenségre hívta fel a figyelmet, amely nemcsak a pedagógus-, ha­nem a szakszervezeti mozga­lom egészében tapasztalható. Következtetéseik, jelzéseik tehát minden szakszervezeti ágazatban jól kamatoztatha­tók. A vitából egyértelműen kiderült: az emberek érdek­lődése egyre inkább az or­szágos gondok felé irányul, elsősorban az ország gazda­sági helyzete és az életszín­vonal alakulása izgatja őket. A nehezedő körülmé­nyek tehát egyre több fel­adatot rónak a szakszerveze­ti mozgalomra, s különösen az agitációs, propagandate­vékenységet folytatókra. Az emberek igénylik és elvár­ják, hogy a mindennapi gon­dokat érintő kérdésekre nyíltan, felkészülten vála­szoljanak a szakszervezeti tisztségviselők. Ehhez pedig az szükségeltetik, hogy gyors, pontos információkkal ren­delkezzenek a megkérdezet­tek. Felkészítésük — s ez az agitációs munka eredményei­ben már érzékelhető — so­kat javult. Hol van akkor mégis a gond? Hiszen a szakszerve­zeti központtól jól haszno­sítható írásos információk érkeznek, a tisztségviselőket rendszeresen tájékoztatják, az információ oda-vissza áramoltatása olajozottan fo­lyik, a szervezeti élet, sok fórumot biztosít az agitációs. propagandamunkának. Az előbb feltett kérdésre pontosan megfogalmazták _ a választ a vita résztvevői: több időt kellene fordítani az egyéni beszélgetésekre, meggyőzésre. Hiszen az egyén­nel való személyes törődés, gondjainak meghallgatása nélkül nem folytatható haté­kony agitáció. Bizonyára, ki­csit furcsa a gazdasági élet­ből lassan mindenhova belo­pakodó hatékonyság kifeje­zés használata a szakszerve­zet nevelő tevékenységével kapcsolatban, ezért követ­kezzék gyors magyarázat. Hatékony csak akkor lehet a szakszervezet agitációs és propagandamunkája, ha az elért eredményekről tudunk. s azt tudatosítjuk is, ha is­merjük a döntéseket, s azo­kat nemcsak elfogadtatjuk, hanem értelmileg, érzelmi­leg közel hozzuk az embe­rekhez. S ha odáig eljutunk, hogy a tagság azonosulni is tud a döntésekkel, s így ma­ga is vállalkozik annak is­mertetésére, akkor dolgoz­tunk igazán jól. A baj ott van, hogy igazán csak az egyéni beszélgetések felelnének meg ehhez esz­közül, az pedig egyelőre hi­ánycikk. Mert hiába vannak a kitűnő írásos anyagok, azok vagy nem jutnak el a szakszervezeti tagsághoz, vagy nem is veszik a fárad­ságot elolvasásukhoz. (A ko­runkat jellemző információ- dömpingben ez igazán nem róható fel bűnként.) Pedig ha valamikor, hát most, az egyre szaporodó kérdések idején volna a legnagyobb szükség a személyre szóló be­szélgetésekre. A tisztségvise­lők is jól látják ezt. Mégis, az idő hiányára panaszkodva, alig tudnak élni vele. Pedig értekezlet minden intézményben bőven akad. Miért ne lehetne — s nem csak szakszervezeti tagoknak — olyan kötetlen, szabad, a gondokra választ adó beszél­getési lehetőséget biztosítani, amelyen, elszakadva a ha­gyományos értekezletesditöl, módot nyújthatnának min­denkinek a kérdésfeltevésre, s a kérdések megválaszolá­sára. Ehhez persze inkább a kisebb közösségek összejöve­telei alkalmasak, s a kötet­lenség ellenére gondoskodni kell arról is, hogy felkészült embertől pontos, meggyőző válaszokat kapjanak. Q z irányítás minden szintjén ehhez ösz- szehangolt, együttes munkára van szükség. A kü­lönböző képzési formák, fó­rumok, találkozások tartal­mának, időpontjának gazda­ságosabb megtervezésére, ki­dolgozására. Nem a „fejtágí­tások” számát kell szaporí­tani, hanem hatékonyságát. Közelebb jutva az emberek érzelméhez, gondjaihoz, egyéni és csoportproblémái­hoz. S az sem baj, ha mind­ez kötetlen, kellemes formá­ban, körülmények között zajlik. S ez nemcsak a szak- szervezeti nevelő munkát, agitációt segítené, hanem az emberek közérzetének javu­lását is. B. S. E. 11 köznevelési kutatások tíz éve Az elmúlt évtizedben je­lentősen megnőtt a nevelési­oktatási rendszer korszerűsí­tésében a tudomány, a kísér­letezés szerepe; tény azon­ban, hogy a kutatás nem ké­pes elég naprakész segítsé­get adni az iskolai gyakor­latnak, s gondok vannak a kutatási eredmények alkal­mazásával is — mondotta Inkei Péter, az Országos Pe­dagógiai Intézet irodavezető­je abból az alkalomból, hogy a napokban országos tanács­kozáson összegezték a köz­nevelés fejlesztését szolgáló kutatások eddigi eredménye­it. Tájékoztatójában Illés Ist­vánnak, az MTI munkatár­sának egyebek között elmon­dotta: az elmúlt tíz évben e kutatások központjában a társadalmi munkamegosztás és az iskola; a közoktatási rendszer és a társadalmi mo­bilitás, valamint az iskolai pedagógiai tevékenység fo­lyamatos korszerűsítése volt. Általános érvényű megál­lapítása volt a mostani ta­nácskozásnak, hogy az isko­la megújulási képessége egyebek között az ott „élő”, tevékenykedő pedagógusok és diákok felkészültségétől, kez­deményező képességétől, újí­tási kedvétől; a területtel foglalkozó kutató-szakembe­rektől; az alkotó munka anyagi, jogi, irányítási felté­teleitől, s ezek viszonyaitól; valamint az iskola valóságos fejlődési igényétől függ. A kutatások bizonyították: nem lehet a mai iskolai élet tény­leges eredményeitől és fe­szültségeitől elszakadva rá­találni a szocialista társada­lom haladását optimálisan szolgáló iskolamintára. A pedagógusok többsége helyesen értékeli saját válto­zó szerepét a változó iskolá­ban. Vállalják a közoktatás előtt álló új feladatokat, a végrehajtásban az új eleme­ket, az iskola önkritikus to­vábbfejlesztését, azaz hozzá­járulnak saját szakmai fejlő­désükhöz, és az iskola belső lehetőségeinek megfelelő pe­dagógiai program kialakítá­sához. Az OPI munkatársai a közelmúltban gyűjtötték össze, s elemezték a gya­korló pedagógusok vélemé­nyét a köznevelés fejleszté­sét szolgáló kutatásokról. A tanítók, a tanárok keveslik az információkat a kutatá­sokról, kísérletekről, gyara­pítanák a közvetlen tapasz­talatcserék számát. Ezért a tanácskozáson a legfontosabb célnak azt tar­tották: e kutatások adjanak tudományos választ a neve­lés-oktatás változó tartalmi és módszertani kérdéseire, valamint segítsék az elmélet gyakorlattá válását. Ion Creanga: Fehér szerecsen Mesejáték bemutatója a lókai Színházban Radu Dinulescu, az aradi Állami Színház fiatal rende­zője nyilatkozta a Film, Színház, Muzsika munkatár­sának, hogy ő is, mint szinte minden román gyerek, Ion Creanga meséin nőtt fel. Creanga által ismerte meg a tündérvilágot, ahol a Jó so­hasem maradhat vesztes a Gonosszal szemben, ahol olyan szeretetre méltó, bátor királyfiak élnek, mint itt, ebben a Békéscsabán bemu­tatott mesedarabban, a Fe­hér szerecsen. És ezzel máris benne vagyunk egy mesében, amelyben ugyan­úgy, mint a magyar, szlo­vák, német, orosz (sorolhat­nánk tovább, és szinte vég­telenül) mesékben, a legki­sebb fiú (lusta és gyáva bátyjainak becsületét is mentve) elindul, hogy sze­rencsét próbáljon, és meg­szerezze egy másik biroda­lom császárának a lányát, no meg fele országát is hozzá nagy jutalmul. Közben teli az útja megpróbáltatások­kal, veszedelmekkel, de a jó tündérek (hol öreg banya ké­piben, hol madárrá változó királylányként) megsegítik, és közös erővel, a kis nézők harsány mulatságára, legyő­zik a gonoszokat, és boldo­gok lesznek, amíg meg nem halnak . .. Creanga klasszikus mese­író, a fordító és színpadra alkalmazó Znorovszky Ildikó pedig jó érzékkel transzpo­nálja át a mesét színpadra, megőrizve annak tiszta fé­nyű költőiségét, báját, konf­liktusait. Lehet ugyan, hogy túlságosan is sok a bonyoda­lom, a próba, amin a király­finak át kell küzdenie ma­gát; az is lehet, hogy a ki­sebb nézők nehezen követik ezt a sokféle változást, de az egész azért mégiscsak kike­rekedik, és szép román la­kodalmas tánccal zárul az előadás. Van azonban a mesén, a színpadi színes, kavargó fé­nyeken túl más is. Kissé di­daktikusán ugyan (de hát 1986—1990 között huszon­két néprajzi, nyelvészeti, iro­dalmi és művelődéstörténeti kötetet jelentet meg a Ma­gyarországi Románok De­mokratikus Szövetsége, töb­bet, mint amennyi az előző két ötéves időszakban együt­tesen napvilágot látott. A Tankönyvkiadó gondozásá­ban megjelenő hazai román nyelvű könyvek száma 1975- től 1983 végéig tizenhat volt, s 1984—85 ígér még néhány kötetet (például az idén kép­zőművészeti album lát majd napvilágot), de e tízéves idő­szak termése így sem éri el a következő öt év teljesítmé­nyét. Mint Márk György, a román nemzetiségi szövetség főtitkára az MTI munkatár­sának elmondta, a szövetség most elfogadott kiadvány­mesejátékot nézünk) érté­sünkre adja az író, a rende­ző: le kell győznünk a rette­gést, hogy békességben él­hessünk. Embert próbáló nagy tetteket kell véghez vinni, bátornak lenni, furfangos­nak, okosnak, reményszívű- nek: akkor minden sikerül­het. Ha a kicsik azért tap­solnak, mert örülnek a ki­rályfi (akit szolgájává tesz és Fehér szerecsennek nevez a gonosz Csupaszképű) győ­zelmének, akkor a felnőttek­nek eszükbe juthat egy pil­lanatra saját gyerekkoruk, kedvenc meséik, az a kor, amikor úgy hittek az igaz­ság csodáiban, ahogyan most tapsolnak partjaszakadt örö­mükben az előadás kis né­zői. És őrizhetik tovább a re­ményt is, hogy tényleg nem lehet szebb, nagyobb vállal­kozás, mint önmagunkban és másokban is legyőzni a ret­tegést, és megtalálni, meg­tartani a békességet, minden gonoszak ellenére. A fiatal aradi rendező tisz­telő szeretettel közelített honfitársa, Ion Creanga me­sejátékához, és láthatóan ugyanolyan tisztelettel és szeretettel a magyar közön­séghez, az itteni gyerekek­hez, akik a mesék és a szín­ház mindenütt érthető nyel­vén ugyanúgy tudnak iz­gulni a Fehér szerecse- nért, mintha János vité­zért szorongnának: átvágja-e magát az Óperenciás tenge­ren? Az erre a feladatra összeállt kis csapat küzd és bízik: sikerül Creangát be­lopni a magyar gyerekek szí­vébe. Hogy jobban is sike­rülhetett volna, ahhoz első­sorban tapasztaltabb, erő­teljesebb fiatal szereplők kellenének, mert bizony ép­pen a címszereplő királyfi, a Fehér szerecsen (Kárpáti Levente) és a Veres király bűbájos lánya (Kovács Ma­rianna) alakítása marad a megkívánt színvonal alatt, nehezítve ezzel a többiek dolgát is. A Fehér, a Zöld és a Veres király, illetve csá­terve a hazai román könyv­kiadást megújító utóbbi tíz év eredményeit teljesíti ki. Az 1986-tól 1990-ig megjele­nő román könyvek átlago­san ezer—ezerötszáz pél­dányban jutnak az olvasók — a szakemberek és a ro­mán ajkú lakosság — kezébe. Az új kínálat minőségileg is több újdonsággal szolgál. Ilyen lesz már az első évben (1986-ban) Borza Lucia gyer­mekverskötete, Hocopán Sándor szintén gyermekek­nek szánt népmese-feldolgo­zása — természetesen romá­nul —, Hergyán Tibor pedig saját fordításában a mai ro­mán költők magyar nyelvű antológiáját készíti el. 1987- ben a méhkeréki fonóról, a tiszántúli románság kántáló népszokásáról, s a magyar­szár szerepeiben szinte az egész előadást a vállán hor­dozza Dariday Róbert. Tímár Zoltán (Csupaszképű) töké­letesen kimunkált, és kellő­en gonosz figura. Csak ne kellene annyiszor így kezde­nie mondatait: „Drága bá­tyám ...” Remekeltek a nagy hangú csapat tagjai: Didergő (Hídvégi Mária), Éhesszáj (Céczi József), Szomjantikkad (Faragó And­rás), Mindentlát (Mészáros Mihály) és a Madarász (Ge­rencsér Lajos). Kedvesek- cserfesek a Zöld király lá­nyai (Széplaky Annamária, Titles Éva és Schrancz Edit), egészen ügyes a Paripa (Bicskei Zoltán). Tetszett ket­tős szerepében Medgyessy Pál és Józsa Mihály is. Saj­nos Nagy Mari nem döntötte el, hogy most félelmetes lesz-e, vagy inkább jóságos, ami egy boszorkány-banya esetében nehezen képzelhető el (még ha ki is derül, hogy valójában jó banyáról van szó, aki segíti a királyfit). Szövegmondása is halk, kér­dés, hogy a gyerekek értik-e a szavát? Pedig fontos dol­gokat mond, nagyon fontosa­kat! A többiek tették a dol­gukat, a díszlet- és jelmez- tervező, Flórián Harasin, a játékmester, Simon József az összmunka jelentős része­sei. Valamit azonban a legvé­gén: a finálé kivételével ki- áltóan hiányzott az előadás­ból a zene, a dal. Elképzel­hetetlen, hogyan képzelte ezt Radu Dinulescu, hiszen tud­nia kell, hogy a zene és a mese egymással édestestvé­rek; hogy a zene érzelemfo­kozó hatása olyan plusz, amit kihagyni nem szeren­csés. Pedig az előadás szá­mos jelenetében, a jelenetek közötti képváltások szüneté­ben a zene nagyon hiány­zott. Nyilván, a rendező nem így gondolta. Hogy mi igen, azért tettük szóvá. országi románok művelődés- történetéről jelenik majd meg összegzés, s ebben az évben tervezik közreadni Mihai Cosmának, a szegedi román tanszék adjunktusá­nak a hazai románság táj­nyelvét elemző munkáját. 1988-ban egyebek között a kétegyházi babonaságokról és Iosif Vulcan munkásságé- j ról szóló munkát adja közre a román szövetség, s ebben az esztendőben fog megje­lenni a román kultúrtörté­neti dokumentumok Buda­pesten című kötet. Az ötéves időszak utolsó két évében például román képzőművé­szeti album, a budapesti ro­mán tanszék történetét fel­dolgozó munka, s a modern román irodalomról szóló ész- székötet ígér meglepetéseket a román könyvek olvasóinak. A Magyarországi románok néprajza című sorozat öt év alatt újabb öt kötetet fog kínálni. MOZI 1 Túszügyek A túszdrámák sok tekin­tetben modellálni képesek korunk helyzeteit, összefüg­géseit. Bár túszszedő akció­ról már két és fél ezer évvel ezelőtt Euripidész is írt, a helyzet mégiscsak ízig-vérig XX. századi. A fő ok azon­ban, ami miatt ezek a törté­netek reprezentálni tudják korunkat az, hogy az ember gyakran kerül köznapi életé­ben is „hasonló túszszituá­cióba”. Mert miközben az européer kultúrterület lakói nagyon is tisztában vannak demokratikus jogaikkal, le­hetőségeik után loholva le­hetőségeik túszaivá válnak. így nemhogy meglevő vagy kialakuló jó helyzetét, de még a biztos rosszat is óva­kodik bizonytalanra váltani az emberek nagy része. Az­tán revolvereznek bennün­ket az adósságok, á részletek, s a kötelező érvényű előre­haladás kényszere. De a túsz­drámák a hatalmi helyzetek forrpontjaként s a felgyor­sult döntésmechanizmus megkerülhetetlensége miatt is igazi megméretései az embereknek, a társadalmi és a mikrotársadalmi reakciók­nak. A Spagetti-ház című olasz film túszdráma. Túszai és túsztartói esendő emberek. Ezek a túszok meg sem pró­bálnak valamit is felfogni helyzetükből. A pillanatnak engedelmeskednek, a meg- úszás feltűnésmentes módját választják, hősködésre még álmaikban sem gondolnak. Szinte nem is rettegik job­ban sorsukat, mint máskor. Hiszen a Spagetti-ház meg­vásárlásának izgalma pil­lanatig sem szorul életve­szélyérzetük mögé. Ezen „cselekedetük” által lesznek alkalmasak a győzelemre, vagyis a túlélésre. Ahogy fogvatartóik szélsőséges el­képzeléseikkel totális alkal­matlanságról tesznek tanúbi­zonyságot. Még öngyilkossá­guk is „halálra van ítélve”. Nagy filmnek semmiképp nem mondható a Spagetti­ház. Az amerikai filmdrama­turgiát, hatásmechanizmust és ízlést túlzottan is sutba dobva, eléggé izgalom­mentesre sikeredett ez a száz perc. Filozófiailag tisztázat­lan, kicsit sokat markoló, ke­veset fogó alkotás. Mégsem volt felesleges látni. Ahogy ugyanis a nevetségességen keresztül szimpatikussá tett a sok remek színész egy- egy típust, az tanulmány. S az is, ahogy eleve elrettent a terrorizmustól. Ni no Manf- redi pedig külön élmény. A film minden kockája töké­letes — bár a kipróbálatlan- tól a végletekig óvakodó — szakmai tudást bizonyít. Külön értéke a filmnek, ahogy kikacsint az úgyneve­zett olaszábrázolásból. Ahogy az emigráns olaszság kény­telen-kelletlen vállalt ope­rettszerep játszását, s az olasz filmek gesztusrendsze­rét idézőjelbe teszi: az bra­vúr. Vagy az, mikor a faji kérdésekre, azok kimagyará- zására kerül sor, s a ma­gyarázatok kínossága egyre gyötrőbb, egyre reménytele­nebb, egyre kilátástalanabb lesz. Ez a másfél perc film- történeti érték. A Csúfak és gonoszak óta (legalábbis az olasz filmek magyar forgalmazásában az­óta) az olasz filmekben túl­zottan is otthonra lelt a ká­romkodás. Kár érte. Humo­rosnak olcsó, valóságfeltá­rásnak sárbaragadt, művé­szetnek nem létező. —út— A mese törvényei szerint: győz az igazság... Fotó: Gál Edit Sass Ervin Több könyv román nyelven

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents