Békés Megyei Népújság, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-08 / 57. szám

1984. március 8., csütörtök Nőnap és egyenjogúság S ok év óta hallom — persze, csak félhangosan, vagy súgva-búgva —, hogy minálunk már vol­taképpen nem kéne nőnapot tartani. Hát jó, egy­két szál virág, egy tábla csokoládé megteszi kedves fi­gyelmességnek, de legalább mi magunk tudjuk, ugyebár, hogy a hajdani, forradalmi hangulatú és tartalmú nő­napokra semmi szükség. A nőnap eszerint merő törté­nelmi emlék, mármint nálunk. Tessék megnézni az alkotmányt —- folytatódik az- esz­mefuttatás —, benne van, hogy hazánk minden állam­polgára egyenlő, benne van hát a nők egyenjogúsága. Pogányul szoktam válaszolni erre, így: csakugyan ki­mondtuk a nők egyenjogúságát, de azért a férfiak egyenjogúbbak. Ha már történelemről esett szó, annyi tény, hogy a nemzetközi nőnap a tőkés társadalomban kifejlődött mozgalomnak a vívmánya, harci ünnepe, és célja való­ban az egyenlő jogok törvényes kinyilváníttatása volt. Tény továbbá az is, hogy a szocializmus, mint a mun­ka társadalma, eleve az egyenlő jogok és kötelességek társadalma is, amely elvileg áll szemben minden nem­zeti, vallási, és az embereket megkülönböztető, egymás­tól elválasztó ellentéttel, vagy különbséggel. Most már azonban egy kicsit érettebb ésszel, és né­hány évtized tapasztalattal mögöttünk tudhatjuk, hogy a jogok deklarálása még nem a joggyakorlat maga. Megannyi statisztika' bizonyítja például, hogy férfiak és nők viszonylatában még nem egyenlő a bérezés, ha a végzett munka egyenlő is. Illetve: a végzett munka aligha lehet egyenlő. Mert nem egyenlő a nők tömegei­nek helyzete a férfiakéval. Tehát az egyenlőséget abban is sérelem éri, hogy kevesebb nő végzett egyetemet, fő­iskolát, ennélfogva kevesebb kerülhet vezető posztra, s ezért is kisebb a jövedelmük, fizetésük. És mert keve­sebb, nincs módjuk házi munkájukon annyira könnyíte­ni, hogy több idejük jusson továbbképzésre, és mert nem jut rá elég idő, be kell érniük alacsonyabb munka­körrel — a kör bezárult. S ebből a bűvös körből ne­héz kitörni. Legalábbis addig, ameddig a férji és feleségi maradi- ság fennáll. Mert fennáll ám! Kettőn áll a vásár. Minden tiszteletem és elismerésem azoké a férjeké, 'akik magától értetődő természetességgel vásárolnak be munkájuk végeztével, vagy mennek a bölcsődébe, óvo­dába iskolába, a gyerekért; akik otthon buzgón kezelik a porszívót, a’ mosógépet, és uram, bocsá’, talán még krumplit is hámoznak. De ugye, ez a ritkább, sőt, oly­kor kirívóan ritka. Az pedig úgyszólván természetes, hogy a munkából hazajövő (ha hazajön, s nem valamely klubba, rosszabb esetben kocsmába megy) férj leül új­ságot olvasni, amíg az asszony vacsorát készít, gyere­ket fürdet — „az ő dolga, nemde?”, hallom a hűbéri felfogású férjeket —, addig a tévét nézi. Aztán, ha az asszony holtfáradtan esik az ágyba, s befordul a falnak, mert nincs kedve egyébre, akkor nem azért van így, mert ő ilyen, hanem mert... nem is tudom, mit mondjak. Kiváltképp csóválom a fejem, ha amúgy jó elvtársam családi életében tapasztalok egyenlőtlenséget. Azt mon­dom magamban: mutasd meg családi életedet, és meg­mondom, ki vagy, miféle kommunista vagy. Szónokol­hat nekem a munkásosztály és a dolgozó parasztság fel­szabadításáról akármennyit, ha még odáig sem jutott, hogy felszabadítsa saját feleségét! Most sok olvasó azt mondja tán, hogy túl erősek a szavak. Sajnos, a tények túl erősek. Nézzük csak! Ho­gyan is mondjuk, ha egy férj bevásárol, kimossa akár a saját fehérneműjét és hasonlókat cselekszik? Azt mond­juk: segít a feleségének. Hogyhogy? Hát talán a sors­nak valamilyen eleve rendeltetése, hogy ezek a munkák a ház asszonyára tartoznak, és ha más arrébb tesz egy szál gyufát, az neki segít? Nem önmagának teszi? Ha ellenőrzi a gyerek leckéjét, akkor a feleségének segít, vagy a gyereknek segít? Nem elemi apai kötelességét tel­jesíti? A segítség: szívesség. A kötelesség: kötelesség. Micsoda különbség! Sokan azt mondják erre: azért van fejlődés. Hát per­sze, fejlődés az van. És sorolnak számokat, arányokat, hogy ekkor meg ekkor csak annyi nő volt ilyen meg olyan vezető beosztásban, most meg már amannyi. Biz­tosan így van. Na és? — kérdem erre. Többségben van- nak-e már a nők, mint ahogyan a lakosságban többség­iben vannak? De nem is érdekes, ki a többség, ki a ki­sebbség. Szerintem amíg arányokat számolunk, azt jelzi: még nincs rendben a tudatunkban a nőkérdés. Illetve addig még van nőkérdés. Nem, egyáltalában nem időszerűtlen elgondolkodni ezeken a dolgokon. Kiváltképpen nem, mert szorít a gaz­dasági helyzet. Hogy ez miért tartozik ide? A következő­kért : Pártunk határozatára egy-két évtizeden belül átfogó rendelkezések láttak napvilágot megannyi kérdésben. Potom olcsóra leszállították a mosás-vegytisztítás árát; olcsó volt a konzerv, seregnyi kisvendéglőt dotált az ál­lam azért, hogy a család ott vacsorázhasson, illetve hogy előfizetéses alapon vihessenek elemózsiát a családok. Eze­ket, és a most nem említett, nagyon átgondolt, és mind a dolgozó nők munkáját könnyítő intézkedést elfújta a szél, elvitte a világgazdasági cserearányromlás. Vagyis — és ez a mondandóm lényege — a nehezebb gazdasági helyzet, a családi költségvetés az eddiginél is inkább az asszonyok vállát nyomja. Sok férfi nem sokat vállal át a gondokból, illetve, hogy igazságtalan ne legyek, legin­kább többletmunkát vállal. De a hús árával nem ő bajló­dik. Amit mondani akarok: az asszonyok ezért is min­den korábbinál több megértést érdemelnek. T udom, a nőnapon pár szál szép virágot, felköszöntő szavakat szokás átadni munkahelyünkön, ottho­nunkban, kolléganőinknek, asszonyainknak. Az effajta újságcikk, mint ez, nem éppen ünnepi köszöntő. Vagy nem a szokásos. Hiszem azonban, hogy ha a nő­napon a nőket pusztán mint szebbik nembélieket, s nem mint embertársainkat köszöntenénk, és ügyeiken nem mint az egyetemes emberiség, a demokrácia, a szocializ­mus ügyén töprengenénk, akkor nem lennénk méltók azokhoz az előretekintő harcosokhoz, akik csaknem száz évvel ezelőtt a nőmozgalomban is a holnapért csele­kedtek. Szántó Jenő „Mama, lessék maradni még” — Életemben nem voltam el­kényeztetve, öregségemre kaptam a leg­többet — ne­vet Sándor Pálné, Eliz nő- i vér, a gyulai megyei kórház II. belgyógyá­szatának főnő- " vére. — Az apácanövéreknél vakfegye­lemben nőttem fel, úgy kel­lett tőlük ellopnom a tu­dást, mert titkolták. A mai gyerekeket nem lehet utasí­tani, csak kérni. Megértem őket, hogy elvárják munká­jukért a köszönetét, de bi­zonyítanak is, ha kell. Harmincnyolc éve jegyez­te el magát a belgyógyászat­tal, 24 esztendeje dolgozik ezen az osztályon. A kötött, munkaidő fogalmát nem is­meri, hajnalban érkezik, s a délután 4-5 órát is gyak­ran a betegek között éri meg. A férje, életének nél­külözhetetlen társa, egyre nehezebben tűri, hogy csak enni és aludni jár haza. „Nálunk a férjem törődik a ház körüli téridőkkel, a kis- unokákkal, sajnos, erre ne­kem kevés időm jut. Itt nem lehet kisebb teljesítményt nyújtani, még este is vissza kell lépni az ajtótól a száz kérő, jajongó szó hallatán, ötven százalék megszállott­ság és 50 százalék őrület hajtja az embért. Elrepült felettem az idő, de nem cse­rélnék a fiatalokkal. Egész életemben azt csináltam, amit szeretek; ápoltam, gon­doztam. Nyáron mennék nyugdíjba, de még egy évre rábeszéltek. „Mama, tessék maradni” — mondták a gye­rekeim, és ez számomra fel­ért egy kormánykitüntetés­sel. Nyugodt szívvel, megfe­lelő utóddal és elegendő nő­vérrel hagyom majd itt az osztályt jövőre. Ha valaki valahol megbecsült ember­ként akar dolgozni, itt le­het. Beszélgetünk a munkáról, a fiatalokról, hogy a békes­ség kedvéért össze kell si­mogatni a különböző korosz­tályok természetét. Arról, hogy nem szabad sajnálni az időt az emberségre, a párt­munkára, a közéletiségre. Titkon tervezi már a nyug­díjaséveket is. „Pótolnám az otthoni lemaradást, kielégí­teném a betűéhségemet és valahol csendben horgász­nék. Hogy mit kívánok min­denkitől? A kendőzetlen, képmutatás nélküli őszinte­séget, hogy vigyázzanak egy­másra az emberek és tisztel­jék a másik munkáját. Ha így lenne, kevesebb infarktus lenne a világban.” B. Zs. Fotó: F. L. Egy csokor férfi a nőknek és -ről — Uram, a Népújságtól va­gyok, s azt szeretném tudni, mi az ön véleménye a nőkről — fordultam a kérdéssel a gyanút­lanul munkálkodó, pihenő, járó­kelő férfiakhoz. Az első válasz minden eset­ben nagyon hasonló volt: né­hány néma gesztus és töredezett mondatka. Miért pont én. és mi­nek erről beszélni szabadkozá- sok, hogy is kezdjem, szóval, hogy milyenek a nők időnyerő akciók, és ez tessék mondani, megjelenik, névvel jelenik meg tapogatózások, majd a nem név­vel, na akkor az más elhatáro­zás után jött az igazi válasz. Hz újító Galenusi ké­szítmények — jeles római ko<- ri orvos nevé­vel fémjelezve — mindazok a patikaszerek, amelyeket nem kémiai, hanem fizikai úton, tehát keverés­sel, oldással ál­lítanak elő. A Békés megyei Gyógyszertári Központ laboratóriuma te­hát méltán választotta és vi­seli Galenusi nevét, miután az itt dolgozó brigád mázsa­számra készíti a különböző kenőcsöket, oldatokat és pi­rulákat, a megye valameny- nyi gyógyszertárát ellátan­dó. A nagy tételű gyógyszer- gyártás csaknem nagyüzemi módszereket követel meg, s ezek a módszerek, eljárások, megoldások — az örökké fej­lődő, változó követelménye­ket és körülményeket figye­lembe véve — menet közben alakulnak ki. Az eredmény­hez nagy szükség van az együtt dolgozók kollektív bölcsességére is és arra, hogy a legegyszerűbbnek, legapróbbnak tűnő ötletet, javaslatot is azonnal fölka­rolják. Éppen ezért a kívül­állónak talán igen, a gyógy­szerészeknek pedig egyálta­lán nem különös az, hogy it* majd mindenkinek a ne­véhez fűződik egy-két újítás. Még akkor sem meglepő ez, ha itt a laboratóriumban szinte minden újító: nő, mi­után mindössze két férfi tar­tozik a gárdához. — Az élet kényszerít rá bennünket az újabb, meg újabb megoldások keresésére — vallja Balázs Béláné, a gyógyszertári központ vörös­keresztes titkára, többszörös újító is, így bizonyítva a mondottakat: — Nekünk naponta nem­egyszer 50, meg százliteres üstöket kell mozgatnunk, emelnünk. Magunkkal tet­tünk jót, amikor ennek a munkának a gépesítését meg­oldottuk. De szerkesztettünk tablettagyártó gépet is, az­után sóadagoló szerkezetet az infúziókészítéshez. Az újí­tásokban nálunk nincs meg­állás. Minden évben meglá­togatunk egy-egy megyei gyógyszertári központot. Most Debrecenbe készülünk, de békéscsabai látogatásra várjuk a szegedieket. Ahogy egy jól hasznosítható ötlet megszületik, azonnal igyek­szünk országosan is elter­jeszteni. Egyszóval nincs eb­ben semmi ördöngösség, aki szereti a szakmáját, nem is tudja másként csinálni. Ne­kem ez a véleményem. Nekünk is. K. E. P. Fotó: Fazekas László Esküvő júliusban Szinte mellbe vág a szövőgé­pek élesen csattogó, dü­börgő zaja, a szöszös, párás levegő. Alig tíz percet töltünk a hosszú-hosz- szú teremben, de utána zúg a fejünk, rosz- szul hallunk. Erzsiké, azaz Fehér Erzsé­bet a tanulóidőt is beszá­mítva hat éve dolgozik itt, a PATEX békéscsabai gyá­rában. Szövő szakmunkás, három évvel ezelőtt jelesen vizsgázott a szakmunkáskép­zőben. Békésről jár be, hol délelőtt, hol délután, aztán meg éjszaka rója a köröket kilenc szövőgépe körül — egy-egy műszakban annyit talpal, hogy éppen hazaérne. A gépeken futó millió finom szál valahogyan egész csalá­dokat, generációkat köt ide: itt dolgozik Erzsiké édes­anyja, itt a vőlegénye, és annak a családja is. — Júliusban lesz az eskü­vőnk. Gyuri a fonodában művezető — igazgatja fején a babos kendőt a kis meny­asszony. Csinos mai lány, farmert visel, szereti a szép ruhákat, mindenről van vé­leménye. Cseppet sincs za­varban, úgy beszélgetünk, mintha már régi jó ismerő­sök lennénk. — Biztosan tervezgetik a vőlegényével, hogyan is lesz az esküvő után? — Már megbeszéltük, hogy itt, az üzemi konyhán ebé­delünk, vacsorára meg ami kerül. A házi munkát közö­sen csináljuk. Gyuri látja itt. hogy a nők mennyit dolgoz­nak, úgyhogy biztosan segít majd. — Lakás? — Most igényeltünk Béké­sen, a gyártól is kapunk se­gítséget, meg gyűjtjük a pénzt, hétvégeken gmk-ban dolgozom itt benn. — Akkor pihenésre, szóra­kozásra nem jut idő! — Dehogynem, be lehet osztani! Nagyon szeretek táncolni, az itteni monoton mozgás után olyan jólesik kiugrálni magam! Persze aludni is nagyon szeretek, nem győzöm kialudni ma­gam. Végül megint a munkára fordul a szó, meg a női egyenjogúságra. Erzsiké a húszévesek magabiztosságá­val, felnőtt komolysággal akképpen vélekedik, hogy nálunk a nők általában egyenjogúak, de hogy ki-ki személy szerint is az-é, több­nyire önmagán is múlik. T. I. Fotó: Gál Edit Magdi őrmester A kirakatban csinos női hol­mi, meg is tet­szik Magdi­nak. Jól meg­nézi, aztán in­dul tovább, mert szolgá­latban, ugye, nem vásárol az ember. Majd munka. után visszajön, és kedvére válogat, ahogyan a húszéves lányok általában. Dichel Magdolna rendőr őrmester Gyulán. Itt érett­ségizett a román gimnázium­ban, egyébként eleki. Lévén három fiútestvére, Magdi hozzáedződött a fiús tempó­hoz, s mindig is fegyelme­zett, rendszerető alkat volt. Okozott azért némi meglepe­tést otthon, amikor érettségi után bejelentette; ő bizony rendőrnek szeretne jelent­kezni. — Először nem vették ko­molyan — meséli Magdi a gyulai rendőrkapitányság egyik irodájában. Hibátlan egyenruhája tiszteletet pa­rancsol. Fegyelmezett a test­tartása, komoly az arca, de fekete szeme mosolyra vil­lan. — Hogyan fogadták az em­berek, mint rendőrt, aki ugyanakkor egy fiatal nő? — Eleinte furcsa volt, ész­revettem, hogy megnézik az egyenruhát, de hamar meg­szoktam, egyébként is min­den csoda három napig tart — ahogy mondani szokás. — Civilben is szereti a kék színt? — Igen, nagyon. Magdi közbiztonsági jár­őrben teljesít szolgálatot, mindig egy tapasztaltabb fér­fikollégájával rója az utcá­kat. Talán nem meglepő, hogy legjobban a városköz­pontban szeret dolgozni. — Nem tudom miért, de úgy tapasztalom, hogy az emberek jobban tartanak tő­lünk, rendőrnőktől, mint a férfi kollégáinktól. Mintha elröstellnék magukat, hogy egy nő előtt rossz színben tűnnek föl. — Hogyan viselkednek az utcán az emberek? — A többség rendes, de kerül, sajnos, sok fegyelme­zetlen, szemetelő, szabályta­lankodó és garázda. Nem­rég például kővázákat boro­gattak föl. — Szigorú szokott lenni? — Hát, ha muszáj. Szíve­sebben intézném el figyel­meztetéssel, de ha komolyabb az ügy, kötelességem szigo­rúbban eljárni. Fotó: F. L. Ez a néhány válasz nem ké­szült komolykodó, szociológiai, mélylélektani igénnyel. Ez a né­hány vélemény legalább annyira vall a véleményezőkről, mint a véleményezettekről. S amíg mi férfiak a nőkről beszélgettünk, legalább addig gondolkodtunk is a nőkről. S ahogy figyeltem, ez mindenkinek jólesett, mert ve­lük még gondolni is remek. Általános iskola 8-os tanulója, mint férfijelölt: A nőknek sok­szor azt kell mutatnunk, játsza­nunk. amik nem is mi vagyunk. Erre van igény . . . Persze, amit játszunk, az is mi vagyunk. Ne­kik játszunk, nekik akarunk tet­szeni. Kutató: Nem mindig vannak tisztában azzal a nők. hogy mennyit érnek a másik nem számára. Azért ez nem igaz min- dőjükre, csak zömükre. Kertész: Általánosan csak jót mondhatok róluk. Persze néme­lyikkel vannak problémák ... De tényleg csak némelyikkel. Taxis: Hogy mások milyenek, nem tudom, de a csabaiak na­gyon kellemesek, bájosak. Ezt még az idelátogatók is állítják. Pincér: Én túl sok rosszhírü- vcl találkozom. Az öcsémnek vi­szont van egy ismerőse, ő már hallott jókról is. Hentes: Csupa jót mondhatok róluk. Ügy is mint férj, és ügy is mint eladó. Vásárlóink között rengeteg a nő. és ahogy figye­lem őket. jó háziasszonynak, gondoskodó feleségnek és anyá­nak ismerem meg őket. Színész: Hál’ Istennek sokfé­lék. Sajnos kevés köztük, aki­nek jó az ízlése, ami pedig fon­tos volna. Áruházi eladó: Mit mond­jak? . . . Én meg vagyok velük elégedve. Fényképész: Velem szemben készségesek, hiszen azt szeret­nék. hogy minél szebbek legye­nek a képen. A kolléganőm sze­rint nőkkel isten ments együtt dolgozni. Én nem mondok er­ről semmit .... de azért van benne valami. Forgalmihelyettes: Néha ha­ragszom az emancipációs törek­véseikre. Ami jó nekik, azért három kézzel nyúlnak, ami ké­nyelmetlen a számukra — gon­dolok például hagyományos női kötelességeikre — azt már meg­osztanák velünk. Ja, és még egy: ha az annyira elvárt férfiúi ud­variasságot valaki gyakorolja velük szemben, máris félreértik. Jó és rossz értelemben. Benzinkútkezelő: Szeretem őket. Főleg a csinosakat. Kőműves: Nagyon tisztelem őket. róluk csak az ÉLET jut eszembe. S bármennyire nem akarjuk elismerni őket. ezek a ..betyárok” dolgoznak, szülnek, nevelnek, s még minket is tisz­tába tesznek. Mennyit dorgáljuk. bántjuk a nőket, de mi sosem volnánk arra képesek, amire ők. Portás: Aranyosak, szépek, kedvesek, főleg a fiatalok. Ál­dozatkész anyák és feleségek . . . Magam nem nősülök meg. mert szeretném, ha ez a véleményem még sokáig igaz volna. Autófényező: Mikor katona voltam, szinte csak rájuk gon­doltam. Azóta már tudom, nem csak nélkülük, de velük is ne­héz. Népművelő: Egyénileg kedve­sek, vonzóak, de minél többen vannak, annál nehezebb velük. Katona: Bár. volnának minél többen . . . Sőt! Még annál is többen! Üjságíró: Csatlakozom az előt­tem szólókhoz . . ., mindegyikhez. És még valamit, minden nyilat­kozónak megígértem, hogy ne­vüket nem tesszük közzé. Ezt a fogadalmamat mindaddig meg­tartom, ameddig valaki ki nem akarja kaparni a szememet, egy címért, névért, esetleg egy rend­számért. hogy aztán e címnek, névnek, rendszámnak gazdáját is hasonlóan fenyitse. Egyébként most négy hét szabadságra me­gyek, s utána sem érek rá. A riport végére írt név hamis, ezért kérem, e név tulajdonosá­ra se haragudjanak. Magam be­csületes nevében kellemes nő- napolást kívánok. Ungár Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents