Békés Megyei Népújság, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-03 / 53. szám

NÉPÚJSÁG

1984. március 3., szombat

o

SzekerczésJózsef:

Hókatlan

Medgyespusztán

December derekáig hűsé- geskedő, meleg és napsugaras ősz után szállingózni kezdett a hó. Lustán, mondhatnám kényszeredetten hullott alá pók alakú, bolyhos, nagy pelyhekben, s mi szomjas figyelemmel követtük a leérkező pihék útját, és jólesett érezni hűvös tapintásukat, amellyel felfelé tátott szánk olvasztó melegségébe zuhantak.

Ám de finnyáskodó, lomha lengedezésüket mintha a fenti erők kifakadó indulata elégelte volna meg, óriásit lökődött a mozdulatlan levegőég, kényelmes, tohonya rendjük megkavarodott, fejünk felett szilajon lobogó hósörények keletkeztek, s a szárnyasokkal egyetemben hideg borzongással kotród- tunk ajtaink felé.

Aztán egyre szaporább és akaratosabb hullámlökésekkel záporozott, zúgott a pusztára zord zuhataga, ordító viharzással, tébolyultan tombolt a házak cserepén, vijjogva feszegette a pajtasorok engedetlen súbereit a tegnap még évtizedek legszelídebbjének túldicsért decembere. Viharok támadtak a kiserdő felől, a szérűsből akácok csikorgó reccsenését hozták, s a kavargó, dühöngő magasságban ziláltan bolyongtak a medgyesi harangszó széttöredezett akkordjai ...

S akkor tompa puffanás remegtette meg lakásunk hátsó falát. Hangja ijesztő és kísérteties volt, mint a haldokló lehelete, mint amikor a lélegzet egy utolsó, nagy sóhajtással örökre véget ér.

Szempillantás alatt lúdbő- rös lett a kemencénél melengetett testem is, mukkanni akartam rémültemben, de a szó belémfagyott, kétségbeejtő képzetekkel visszafogott, néma rettegéssel számlálgattam tovább a mennyezet vízgyöngyeinek éles koppanását az asztalon.

— Anyuka, mi löhetött az? — szólalt meg később halványan Ica nénénk, legidősebb testvérünk, aki a kuckó szegletében ült ötőnk sorában, legbelül.

Anyánk éppen gyufa után kotorászott a kemence vállán és röviden csak annyit mondott:

— Tudtommal nincs semmi a ház hátulján, ami eldűlt volna.

Sercent a gyufa, lángja lobbant, s a petróleumlámpában életre kelt az enyhet adó, szerteáradó fény. A vízgyöngyök megszínesedtek a mennyezeten, sziporkázó ragyogással csillogtatták szivárványukat, püffedt csepp; jeik leszakadoztak és halk pukkanással veregették az asztal lapját és a szoba nyirkos mázolatát. A falakon kívül önfeledten duhajkodott a tél, s én apámra gondoltam, hogy ha ő most nem katonáskodna Kevermesen, biztosan fogná, magát, kinézne a ház mögé, hogy ott valójában mi is történhetett?

* * *

Hajnalra kiadta ugyan mérgét a tobzódó vihar, de iszonyatos hótömeget hagyott maga után. A tetők roskadoztak a roppant fehérség méteres vastagsága alatt, fény csak az ablakkeret felső csücskén szűrődött be a szobába, ajtókat nyitni hiábavaló kísérlet maradt. A tél soha nem látott hótorlaszokkal zárta el a falakon kívüli világot. Isten csak a megmondhatója, hogy az öreg béres, Deák Menyhért miként viaskodta magát keresztül a hóhegyeken, hogy megütögesse a dókának nevezett ekevasat, az ökrös béresek jól ismert ébresztő vekkerét. Hangjára dünnyö- gő erőlködések, tarka káromkodások leheletes váladéka ömlött ki a feszített ajtók résnyi nyílásain, a felpattanó havas ablakokon, s mindazonáltal, mire előmásztak válogatlanul gányók és béresek, a feltáró hajnal elérkezett.

Lapátot ragadtak mind- ahányan, embernek és jószágnak járható utakat vágtak, a tapadó hótömeget oldalra hajigálva. Az északra néző ablakok mögül néhány

családot valóságos hótemetőből kellett kiszabadítani.

Elképesztő munkát és keservet hozott a bőszült haraggal alázúdult tél. Teljesen betemette a kismajort özön havával, lehetetlenné tette a mozgást, utakat kellett vágni a tágas udvaron keresztbe-kasul, az épületek mindegyikéhez, a kúthoz, át a szérűsbe és még a trágyadombhoz is. A majorudvar kifürkészhetetlen hálózatú futóárkoktól szabdalt hadszíntér látszatát keltette.

Míg szüléinknek egyképpen keserűséget, gondot, addig nekünk felemás osztásban hozott jót, rosszat a tél rendkívülisége. A dohánykertészek, legkülönösebben pedig anyánk szájából bugyborékolt folytonosan a panasz, hogy elvágta a hó a csomózásra ígérkező kígyó- si rokonok útját, napszámost keli fogadni' a béresasszonyok közül, akkor pedig marad is, meg nem is a mázsálás után. Ez minket elszomorított, mert akkor nem lesz a karácsonyfa alatt narancs, füge, meg mindenféle mézeskalács, díszek, hanem még a szaloncukrot is nekünk kell csinálni, miként előző évben, amikor a kockacukrot tekergettük krepp-papírba. A hóba vágott labirintusokat élvezettel használtuk játékainkra. bújócskára és csúszkálásra, szánkózásra is, ám kezdeti lelkesedésünk hamar lelohadt, mert a felnőtteknek lába alatt lévén, kitiltottak bennünket.

Egyik napon, déli itatáskor, különös esemény rázta fel a házsorokat téli szundikálásukból.

— A tinók belesüppedtek a gödörbe! Gyorsan, embö- rök, aki csak talpra állhat! — lármázta fel a pusztát Bence Pista bácsi basszus hangja.

A gödör a kúttól távolabbra volt, valamikor régen, a majortelepítés idején vályogot vertek belőle, a szélei is beomladoztak már, mélysége azonban az öt métert is kitette tán, esős években vize felszaporodott, s a disznók, bivalyok fürdetésére szolgált. Most hó lepte be színültig teljes mélyét, hófúvás domborzata emelkedett felette, s jaj a gyanútlan élőnek, aki a fehérség alattomos süppedékébe beletévedt! Ajtók csikordultak sorra, csuszamlós léptek koppaná- sa hallatszott mindenfelől, a major apraja és nagyja a kút felé törte magát, miként tavasszal, amikor is ugyanezek a tinók a hereföldön fölfúvódtak, és bicskát kellett vagdosni a hor- paszukba. Különös látvány tárult a szemünk elé.

A tinók egy része hasaljig a hóba merülve, tehetetlenül kínlódott, panaszos bőgőssel vonszolta előre magát. s közben mind mélyebbre furakodott, némelyeknek már csak a feje látszott ki a hókatlan falának öleléséből. Hátborzongató volt hallani elnyújtott bőgősüket. s látni hiábavaló vergődésüket.

— Valamitül mögijedtek. oszt nekiugrottak — magyarázta Csernók Lajos bácsi. a gulyás, aki oldalt állt tőlük, maga is derékig merülve, s egy odanyújtott lapát nyelét markolgatta. hogy kikeszmeregjen a hó fogságából.

— Néköd mán befelleg- zött, Lajos! Tavasszal fölfúvódtak, most mög itt őszi a fene ükét! — keserítette el még jobban Deák Menyhért, az öregbéres. — Ezért elkerget tégödet az uraság.

— Takarodjon innen a jó édesanyjába, maga vén gaz- embör hajcsár, mert mög- ölöm! — rontott neki Csernók Lajos, s bizony ha útját nem állják, tán meg is teszi.

Béresek és gányok, lehettek vagy ötvenen, lapáttal, ásóval körbefogták a gödröt, lapátolni kezdtek, ökrös szánkók álltak a kihaji- gált hótömeghez és megkezdődött a mentés. A tinók elgyengült, gőzölgő teste párába borította a gödör terjedelmét, szótlan és kíméletlenül kemény munka folyt, a lapátok suhanó hangja keveredett a küzdők lázas és szapora lélegzetével, s úgy tűnt, mintha seregélycsapatok röpködnének a puszta felett.

Alkonyaikor már az utolsó lapátokat dobták a katlan fenekéről, miközben a tinók egymás mellé húzódva, bámész tekintettel meredve felfelé, vártak sorsukra. A kimerültség szelíddé tette őket, odaadóan tűrték, hogy körülkantározzák vastag kötelekkel gőzölgő testüket. Járomba fogott ökrök és emelőfák segítségével szabadultak ki a hókatlanból, meleg istállóba kerültek, s hamarosan felszáradt lucskos szőrzetük. Bamba tekintetükön átsugárzott a hálájuk Csernók Lajosra, aki körbesétálgatta, tapogatta őket, akárcsak sajátjait, és száraz szalmával almozott. S a gödör pedig, melyben kis híján vesztüket lelték, meredeken kínálkozott oldalaival feledhetetlen szánkózásaink színterévé változott.

* * *

A tavasz nekem egy locs- csanásnak tűnt; akként, mint kegyetlen előde, váratlanul csapott rá a pusztára, a járdákon bokáig latyakban jártunk, a lapályokban hasig érő vizek keletkeztek, nyomorúságosán összeesett a hó, de a házak mögötti árnyékban tovább tartotta magát. Kis szánkókká] hordoztuk onnan felnőttek parancsára és kedvtelésből is.

— Nézzétök csak! — kiáltott fel a konyhaablakunk alatt lapátoló Süli Illés, s valamit felemelt a hóból.

Fogolymadár volt döglötten, hólatyakos szárnyakkal, s aztán előkerültek társai, vagy húszán, huszonötén, sorba terítettük őket, /nint vadászaton.

— Legalább két fészekalja — jegyezte meg az odabicegő Csernók Lajos bácsi. — Biztosan a vihar vágta a falnak őket. Jobban mög- járták, mint a tinók.

Lehangoltan bámultam a szerencsétlen áldozatokat, s a borzongató puffanásra gondoltam, meg apámra, aki biztosan kinézett volna a ház mögé.

Nyolcvanéves lenne...

Nagy István emlékezete

Nyolcvanéves lenne a kolozsvári munkásíró, aki a fel- szabadulás utáni romániai magyar irodalom politikus írójaként egy időre meghatározó szereppel is bírt. Szépírói tevékenységének értékeit tekintve alapvetően a két világháború közötti korszakban alakult ki írói arcképe, kiemelkedő műveinek sora.

Nagy István, aki 1904. február 22-én született Kolozsváron, munkásíró a szó sokféle értelmezésében. Munkáscsaládból származott, talán egy kicsit, vagy nagyon is (?) olyan József Attila-i sors az övé. Asztalosinas lesz, aztán korán, alig 15 esztendős, amikor bekapcsolódik a munkásmozgalomba. 1920- ban ő az, aki a kolozsvári gyufagyárban megszervezi az inassztrájkot. 1922 és 1927 között vándormunkásként járja be Romániát, majd a Román Munkássegélyben tevékenykedik. 1933-ban a gri- vitai, valamint az országra kiterjedő hatalmas méretű vasutassztrájk résztvevője, aminek utána két évet börtönben tölt. 1937-ben közelebb kerül a népi írókhoz, részt vesz a vásárhelyi találkozón.

Nagy István elkötelezett munkásíró volt, témavilágát tekintye is egyértelműen így sommázhatjuk. Műveit mindvégig áthatja az a miliő, amelyben felnőtt, amelyben élt, akikért vállalt. Ez bontakozik ki élete utolsó évtizedében írott négykötetes önéletrajzi regényében (Sáncalja, 1968; Ki a sánc alól, 1969; Hogyan tovább? 1971; Szemben az árral, 1974),

amellyel a családregények sajátos formáját teremtette meg. Ez a sajátos családregénytípus „a proletár család- regény” — amely műfaját tekintve egyetlen ilyen vállalkozás irodalmunkban. E vállalkozás kapcsán elmondhatjuk róla, hogy „saját életében az osztályöntudat kristályosodásának, a mozgalmi harc vállalásának a történelmi példáját írja meg”.

Ügy érzem azonban, hogy Nagy István írói tevékenységénél még egy dolgot feltétlenül hangsúlyoznunk kell (bár mindvégig hangsúlyozottan áll az előtérben proletár-írósága), történetesen azt, hogy ő is, mint mások is, már a két világháború közötti időszakban felismerője annak a sajátos helyzetnek, amely 1919 után Kelet-Európában, a kárpát-medencei térségben kialakult. A megoldás keresője is, azok közé tartozott, akik a kisebbségi sorsban való élés viszonyai között keresték a lehetőséget, amely a Duna menti „rendezni végre közös dolgainkat” magatartásból fakad. Több mint tény, nagyszerű gesztus is az Oltyánok unokái című regény, amely egy román család regénye, s egy magyar író írta azt. A Kárpát-medencében való közös lét példázata is ez a regény, úgy értelmezve, hogy egyik nép kizsákmányoltjának sem volt jobb a helyzete. Ilyen értelemben kéznyújtás is ez a könyv, a bizalomépítés gesztusa, mint ahogy még annyi hasonlót találhatunk ebből az időből, és ezt követően is.

Két világháború közötti időszak írásainak sajátos vonása a külváros proletárnegyedének dokumentumszerű megjelenítése (Szomszédság nevében, Oltyánok unokái, Réz Mihályék kótolója). Sajátossá teszi ezeket a műveket az is, Nagy István mindent a forradalom szemszögéből mérlegel. S ez jellemzi a felszabadulás utáni időszak valóságlátására is, habár ezáltal hősei egysíkúb- bak lesznek, eszményített figurákká válnak, a romantikus szemléletű forradalmiság héroszai.

Beke Györgynek adott interjújában sommázza így elkötelezettségét, írói magatartását: „Bennünket, már akkor művelődő, öntudatosabb munkásokat mindig is izgatott a munkás-paraszt ösz- szefogás és a nemzeti kérdés. Erről is bőven vallók önéletrajzi regényem első két kötetében . . . Mindig az elnyomott munkásosztály egyetemes célkitűzéseinek, a nemzetek dolgozó fiainak szocialista összefogása, uralkodó osztályai hatalmának megdöntése érdekében cselekedtem, hogy azok kerülhessenek hatalomra, akik alkotó munkájukkal, haladó eszméikkel elősegítik nemzetük, nemzetiségük fennmaradását, továbbfejlődését...”

Nagy István életműve a magyar irodalom része, maradandó, példaadó. Harcos, nehéz életút volt az övé, kevesen vállalták volna. Nagy István vállalta, a József Attila-i sors is erre ösztönözte.

Fülöp Béla

Rajki László: József Attila (érem)

Vajnai László:

Szabad ég

Hogy lehetne meghonosítani szitakötők hártyaszárnyán a gondok súlytalanságát a külső és belső képzelet egyenlegét

a szívek vérpiros erdejében a szerelem tisztaságát Ó, szabad hűs ég ha divattá válna a hűség.

Arcok

közelről

SzekerczésJózsef

Pedagógus. Megszakításokkal tanított, de már hosz- szabb ideje a véradó állomás főelőadója, s szervezéssel foglalkozik. Irodalmi működését versekkel kezdte, aztán hamar a prózához pártolt. Miért?

— A barátaim biztatására. S a próbálkozások után magam is úgy éreztem, ez a nekem való. Mindig a közéleti gondok, a társadalom mozgása érdekelt, s ennek a kifejezésére a prózai ábrázolást tartottam megfelelőnek.

— Közéleti alkattal, érzékenységgel születik az ember?

— Szüleim egyik uradalomból a másikba mentek. Sok gyerekkel. Ez a lét, a szegénység, meghatározó.

— Minden írása, a novellák és a regény cselekménye is a szülőföld, Újkígyós és szűkebb-tágabb környékén játszódik. Ilyen erős, elszakíthatatlan a múlt vonzása?

— Legdöntőbb hatással rám is a gyermekkori élmények voltak, majd az a világ, amelyben később éltem.

— Aránylag hamar, 1962- ben jelent meg egy nagy regénye, a Járatlan út. Milyen volt a fogadtatás?

— Ennyi idő után is csak azt mondhatom: jó, hiszen a közönség elkapkodta. A kritikai hang már vegyes volt, de általában kedvező.

— És az ÉS?

— Hát igen ... Az egy igen rövid, de igen magvas recenzió volt. Elutasító, ami a magabiztosságomnak nem használt. Válaszoltam rá — persze nem kellett volna —, a Kritika tévedése címmel, le is közölték a viszontválasszal együtt. Az meg a Kiadó tévedése címet viselte. Szükségtelen polémia volt, de ha már megtörtént, akár tőkét is kovácsolhattam volna belőle, de hát más alkat vagyok.

— De kihatott a további nagyobb lélegzetű munkákra?

— Abba más is belejátszott, főleg az évekig tartó megfeszített kenyérkereső munka. Meg az is igaz, hogy nem használtam ki eléggé a publikációs lehetőségeket, sem azt a kezdő népszerűséget, amit a könyv adott. Abban az időben sok író-olvasó találkozón szerepeltem együtt Rideg Sándorral, Hegedűs Gézával, Csoóri Sándorral, Ladányi Mihállyal. Nagy élmények máig, az ösztönző erejét viszont nem értékesítettem. Vagy közel sem eléggé.

— Teljesen a rövid prózával foglalkozik?

— Igen is, nem is, mert a regénytől csak nem tudtam szabadulni. Évek óta az elbeszéléseim mind regény- részletek. Annyi van együtt, hogy négy regényt kellene befejeznem.

— Melyikre számíthatunk és miről fog szólni?

— Leghamarabb az Égő hajú ember-t szeretném befejezni. Ez nem paraszti téma, és a mai közéletiséggel foglalkozik. Röviden talán úgy mondhatnám, hogy a dolgok és a magatartások viszonylagosságáról szól. Hosz- szabban pedig majd beszéljen róla maga a könyv.

Vass Márta