Békés Megyei Népújság, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
1984, március 3., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A Bibliotheca Bekesiensis-sorozatbon Életrajz Vidovszky Béláról Festőművész-monográfiával jelentkezett a Bibliotheca Bekesiensis. A Békéscsabán megjelenő rangos könyvsorozat legutóbbi, 25. kötete Vidovszky Béla életrajzával látott napvilágot. A száz oldal terjedelmű, 16 színes és 24 fekete-fehér képet tartalmazó csinos kis kötet a művész születésének centenáriumán jelent meg Láng Miklós tollából. Vidovszky Béla 1883. július 2-án született Gyomán. Iskoláit Gyomán, Békéscsabán és Szarvason végezte. Mesterségét a fővárosi rajztanárképzőben, kiváló tanárok, többek között Edvi Illés Aladár és Ferenczy Károly keze alatt sajátította el. Az iskola elvégzése után ösztöndíjas volt Münchenben és Párizsban. Első képét 1901 - ben gimnáziumi iskolatársáról. barátjáról. Gyóni Gézáról festette. A portréféstést később sem tagadta meg, de tájképfestészete és enteriőrjei tették naggyá. Csendéleteivel is sikert aratott. ..Fényei, levegője, színe, vonalainak festői harmóniája megnyugtató. Becsületes fel- készültség, szabatos rajz . . . jellemzik. Művein emellett dominál a líra, a halk romantika, a még halkabb pátosz, s utánozhatatlan, intim természet-megfigyelése” — írta róla Jajczay János művészettörténész 1935-ben. Valóban. Vidovszky igazi mestere volt szakmájának. Tájképein a hangulati hűség, és a színek eredetisége ragadja meg a nézőt. Enteriőrjeit a féhyek áradata és az árnyékok mélysége uralja. amitől meghitté válnak, érezni a bútorok között terjengő illatot. Bernáth Aurél a két világháború közötti képzőművészet stílusirányzatait elemezve úgy látta, hogy a természetelvű festészet Vidovszky Béla és Czó- bel Béla között terül el. Vidovszky a leghűbb, Czóbel pedig azt a határt jelenti, ameddig a festészet — ha tradicionális — torzításban még elmehet. Vidovszky Béla korának — a század első felének — ünnepelt művésze volt. Azt festette, amit a kor ízlése megkövetelt. Képeivel szinte valamennyi tárlaton megjelent, és sikert aratott, önálló kiállításai voltak szerte az országban és Európa több városában. A felszabadulás után — bár továbbra is jelen volt művészeti életünkben, és elismerésekben is részesült — sajtója visszafogottabbá vált. Tíz évvel ezelőtt, 1973-ban hunyt el. A kötet szerzője, aki mellesleg a Budapesten működő Vidovszky Béla Baráti Kör vezetője is, az országban talán páratlan szívóssággal, tiszteletre méltó kutatómunkát végzett. Ennek az óriási gyűjtőmunkának a hatása érzékelhető a könyv olvasásakor is. A monográfia az életút megrajzolásában részletes, adataiban pontos, egykori kritikai méltatásokban gazdag. Végigvonul az a tisztességes törekvés, hogy Vidovszky- ne merüljön a feledés homályába. Ebbéli igyekezetében azonban sajnos, arányt téveszt, és ez az életrajz kárára válik. Egyoldalúnak tűnik az elénk tárulkozó Vidovszky- kép. Olyan érzésünk van — a művész emberi és szakmai nagyságának sorozatos, kri- tikátlan méltatása láttán —, mintha több évtizedes valós vagy vélt mellőzöttség után történelmi igazságszolgáltatásra lenne szükség. Ezt a szándékot talán még becsülni is lehetne, de ha ez már egy kötet központi kérdésévé válik, akkor szóvá kell tenni. A könyv lapjain végighúzódik annak bizonyítása, hogy a művészt a felszabadulás után mellőzték, mégpedig alaptalan vádak alapján. A ráaggatott jelzőket — „apolitikus”, „a szalonok festője” — úgymond a rossz- indulat és az irigység szülte. Ha pusztán a leírtakból indulunk ki, _feleslegesnek és i dőszerűtlennek tűnik a „rehabilitációra” tett terjedelmes kísérlet. Ám, ha a tényeket is számba vesszük, végképp olyan érzésünk van. mintha árnyékbokszolás folyna a lapokon. Vidovszky művészetét elemezve szembetűnik, hogy ugyanazt festette több mint hét évtizeden keresztül, pik- túrájában annak legkisebb érzékelhető jele nélkül, hogy közben forradalmak és ellen- forradalmak zúgtak el feje fölött. Tájképein várak, kúriák, és a rezdületlen magyar táj. Nagy számú enteriőrjein a főúri kastélyok és gazdag polgárlakások világával találkozunk, A könyvből megtudjuk, hogy ezek a képek általában több hónapos ottani vendégeskedés alatt készültek. Mit mondjunk erre, és hogy értelmezzük azt, hogy csak ritka véletlenként örökítette meg a szegények, a dolgozó ember világát? Maradjunk abban. hogy nincs apolitikus művész. Amit lát (észrevesz), amit és hogyan ábrázol, az politika! ítéletet mondani innen fél évszázad után oktalan lenne. Hogy Vidovszky „tör- leszkedésből”, vagy a művészet iránti örök hitvallásából következően tett eleget a meghívásoknak, ma már nem fontos, a kérdés felvetése pedig egyenesen felesleges. De ugyanilyen szükségtelen ezt magyarázni, úgy beállítani, hogy ez csak nyereség nekünk, mert „így tudta megörökíteni sok szép műemlék kastélyunkat, azok pompás termeit, parkjait”. Szintúgy kár volt észrevenni, hogy „1919/20 telén, amikor éppen csak uralomra jutott az ellenforradalom”, Vidovszky „változatos anyaggal jelentkezett” a Műcsarnok-beli kiállításon. Akkor történt ez, amikor a művészszövetség festészeti szakosztálya tagjai közül — ahová egy évvel korábban nagy kitüntetésként beválasztották — többeket üldöztek. Be- rény Róbert, Czigány Dezső, Kernstok Károly, Pór Bertalan, Vértes Marcell, Zádor István emigrálni kényszerült, Uitz Bélát pedig letartóztatták. Szükségtelenek, és a szimpátia helyett ellenérzést váltanak ki az olyan megállapítások is, hogy „örült, ha folyamatos, szorgalmas munkájával a tisztes mindennapra valót megteremtette...”, miközben az is "kiderül (két sorral feljebb), hogy két-há- rom festményének ára egy munkásember 2-3 évi keresetének felelt meg. „Természetes hát, hogy képeinek vásárlói ezekben az években is a felsőbb körökből származtak” — olvassuk a könyvben. Kinek higgyünk ezek után? Az ötvenes évek művészetpolitikusainak — akik állítólag Vidovszkynak szemére vetették, hogy „a két háború között a kiváltságosokkal barátkozott, az ő ízlésük szerint, szinte nekik festett” —, vagy pedig a szerzőnek, aki mindezt „alattomos, rosszindulatból, olykor irigységből fakadó vádaskodásoknak” minősítette? Különösen zavarban vagyunk, ha arról akarunk meggyőződni, mellőzték-e, vagy sem a művészt az ötvenes években. Tény, hogy már nem rajongták körül, s ünneplése is elmaradt. De ezen csodálkoznunk aligha kell. Egy új társadalom útkeresésének időszakában, amikor az új művészet is éppen csak formálódott, s egyetlen elfogadott és értékelt művészeti irányzat a szocialista realizmus volt, Vidovszky csendes elismerésénél többet reálisan elvárni nem is lehetett. Végtére is ennek a hatalomnak kellett igazságot osztania a munkásosztály korábban mellőzött nagy művészeinek, többek között Dési Hubernek és Derkovitsnak. Valljuk meg, ezt tisztességgel — de nem kritikátlanul — elvégezte, s közben másoknak is hagyott még levegőt. Mert tény, hogy az 1950—55 közötti időszakban Vidovszky 13 kiállításon vett részt (többön díjat is nyert), beutalót kapott alkotóházba, a Galéria vásárolt tőle képeket, és reprodukciói jelentek meg a Magyar Fotóban. Ezt csak a két évtizeddel korábbi fogadtatásához képest lehet mellőzésnek nevezni! Vidovszkytól számonkér- ni azt, amit nem lehet, persze értelmetlen és illetlen dolog lenne, de a tényeket nem tudomásul venni, másként értelmezni, vagy környezetükből kiragadni, egyszerűen történelmietlen. Régi igazság, a művészt munkája minősíti! Ez lehet Vidovszky megítélésének is egyetlen alapja. El kell ismerni, a legjobb tájkép- és enteriőrfestőink egyike. Művészete az egyetemes magyar kultúra része. Többet kell róla tudnunk, nekünk, Békés megyeieknek különösen. Ehhez gyengéi ellenére is hozzájárul a Láng Miklós írta monográfia. Érdemes volt megjelentetni. Felhív Vidovszkyval szembeni adósságainkra, de arra is figyelmeztet, milyen kevés a múltba veszett művésznagyságainkról a monográfia. Árpási Zoltán Vadon nőtt gyöngyvirág (Emlékezés két könyvben) Több mint tizenkét év telt el azóta, hogy megjelent Tamás; Gáspár emlékezéseinek első könyve. Aki legkedvesebb virága nevét választotta könyve címéül, Tamási Áron édesöccse. A Vadon nőtt gyöngyvirág első könyve már rég könyvritkaságnak számít. Tamási Gáspár újra tollat vett munkához érdesedett kezébe. Ennek köszönhetjük, hogy elkészült emlékei második könyvével, melyet az elsővel együtt kap kézbe az olvasó. Vonzó, de nem könnyű feladat Tamási Gáspár könyvét bemutatni. Annál is inkább, mivel tizenkét év múltán. már az idő is igazolta az első kiadás sikerét. Ha vannak könyvek, melyeknek kézbevétele, kinyitása örömet okoz, akkor „Gáspár bátyánk” könyvéről ezt. nyugodt lélekkel elmondhatjuk. Aki majd kezébe veszi a könyvet, s elolvassa Kányá- di Sándor két előszavát, mely csodálatos harmóniával kapcsolódik az emlékezésekhez — talán éppen ezért — előkészíti az olvasót a befogadásra. Az emlékezés két könyve szervesen egészíti ki egymást. Tamási Gáspár múlandó világa a bensőjében elmúló gyermekkorral kezdődik, s a század sodra által hányatott emberek sorsa a betakarítás. írásainak legbecsesebb értéke, hogy történeteit egy táj nyelvi közösség tagjaként a falu már-már mitikus környezetében formálta meg. A hazai táj, az élet mindennapjai cizellálták képzeletét. A könyv olvasásával nem egyszerű utazást teszünk a múltba. Az emlékezések élményanyaga szorosan hozzánőtt az élethez, mondanivalója túlnőtt a puszta közlési szándékon. Vajon törvény- szerű-e csodálkozásunk, hogy Tamási Gáspár szemléletessé tudta tenni mondanivalóját? A jó emlékezőtehetséggel, öniróniával és erős akarattal megáldott szerzőnek sikerült az autodidakta-kezdők előtt álló akadályokon átküszködnie magát. írásának hitelességét a köznapi gondok, a természettel szoros kapcsolatban élő ember nyelvi gazdagsága biztosítja. Az élet olyan pillanatait örökíti meg, melyek az olvasóban élményvalósággá ' válnak. Megörökítésre szánt világában benne van a szülőhely hangulata, az utak. házak jellegzetesen erdélyi formája, mindez olyan benyomást kelt az olvasóban, mintha Farkaslakáról a szerzővel együtt menne a Gordomba füvet kaszálni. A hegyvidéki gazdálkodás nagyobb erőfeszítést, kitartóbb munkát, nagy szorgalmat és gondosságot igényel. Amikor Tamási Gáspár a betűt kezdte vetni, ugyanezzel a gondossággal járt el. Vigyázott, Hogy ahol a bátyja már eljárt, még egyszer be ne vesse. Emlékezéseinek második könyve számbavétele annak, amit még érdemes elmondani, s ezt megtoldotta — néhány említésre méltó — az első könyv megjelenése óta történt eseménynyel. (Az 1970-es árvíz, a farkaslaki Tamási-emlék létrejöttének eseményeivel.) Tamási Gáspár hervadhatatlan emlékezéscsokrához leginkább Comeniusnak, a nemzetek nagy tanítójának több mint háromszáz éve leírt sorai illenének mottóul: .......Légyen ezért arany szabálv, hogy amennyi lehetséges, minden bemutattassék”. Tamási Gáspár könyve létezésénél fogva összekapcsol bennünket a nyelvvel, így válik a gondolkodás és megértés hordozójává. Egyszerűnek látszó eszközeivel odaállít bennünket a végső titkok megfejtésének küszöbére. (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983.) Verasztó Antal Rajki László: Forrás Begzijn Javuhalan mongol költő: Nem hasztalan születtem én... Nem hasztalan születtem én, nem hasztalan hordott anyám, kis mongolfit, jól sírtam ám, áldást hozott a jurta rám, Nem hasztalan születtem én. Nem hasztalan születtem én, jól madarásztam mint gyerek, s á gyerek felcseperedett. Gyermekkor, nem felejtelek, Nem hasztalan születtem én. Hiába nem születtem én, nem lettem pásztor hasztalan, és tavasszal ábrándosán szerelmes, űzött, nyugtalan, hiába nem születtem én. Nem hasztalan születtem én, én is ringattam már fiat, kezdet kezdetét, sarjamat, Apaság, tovább így haladj! Nem hasztalan születtem én. Hiába nem születtem én, mert nékem is megadatott látni anyát, dalt hallgatót, amint sír — s én is dalolok. Hiába nem születtem én. Nem születtem én hasztalan. Hazám hiába nem lakom, megéneklem szülőhonom, Gondolnak majd rám egykoron, mert nem születtem hasztalan. Szokolay Károly fordítása Rajki László: Kórusnapok, Orosháza (érem)
