Békés Megyei Népújság, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-17 / 65. szám

1984, március 17., szombat o A GRAFIKUS Mióta műtermében alszik, a sarokban levő széles he- verőn, ezen a csendes éjsza­kai órán tűnik fel, hogy mi­lyen furán világít be a hold. Eddig egyszer sem esett fé­nye arra a szénrajzra, amit csak úgy rajzszeggel erősí­tett fel. És most éppen rávi­lágít a hold. Lehet, hogy nem az égitest? Pedig olyan fe­hér a fénye. A szemközti kertben épül egy villa, a bakterpótló reflektor fénye, igen, igen. És a rajzról Kuti jut eszébe. Szentisten, ez Ku­ti, dörgöli meg bizonyosság okából szemét. Félreismerhe­tetlenül Kuti István. Felül, fülel, semmi nesz. Neje, lánya egy emelettel lejjebb. Most már nem hall­hatják, mit fecseg el álmá­ban. ' A fogolybarakkban hányszor kibeszéltette Tóth Feri, nagyon értett hozzá. Vajon nem beszélgetett most is Kutihoz? A fényre éb­redt fel, vagy hangosan be­szélt Kutival ? Egyáltalán mi köze neki Kutihoz? Évek óta hírét sem hallja, eltemették, elfeledték, és kész. De csak ül a heverőn, ke­zét előre nyújtja lába szárá­ra, és bámulja a szénrajzot. Erős kontúrú, kissé konst­ruktivista formálású fej, Za- pata-bajuszos öreg férfiarc. Nem Kutié a rajz, de raj­zolhatta volna ő is, vagy Hu­ber is, esetleg Nagy István, a bajai. Ajándék rajz, nem tudni, ki véste a pakondek- lire, de ezeknek a bandájá­ba való. Kuti is közéjük tar­tozott. Igazán nincs restellkedni- valója Kuti miatt, önmaga előtt se. Neki úgy mutatták be egyszer, abban a szezon­ban, amikor napi húsz Rá- kosi-fejet rajzolt szénnel, precízebben, mint egy má­sológép. Hogy adjon neki munkát, azzal vezették hoz­zá. Pontosan olyan volt ak­kor is, mint egy kubikos. Ok­levél, ilyesmi, semmi. Emlí­tette szégyenlősen, volt kiál­lításon a Tamás galériában, meg ott volt a szocialista munkásfestők 1941-es kiállí­tásán. Írtak is róla. Közben a főnök már integette hátul­ról neki, hogy nem kell . . . Mire kitalálta volna a saj­nálkozva elutasító mondatot, a fürge szemű kubikos min­dent megsejtett, mi folyik a grafikai műhelyben. „Hát maguk ezt csinálják?” mondta fakó hangon, kérdez­ve, megítélően is. Rámuta­tott előbb a generalisszimusz harmincas szériában- sorako­zó bajszos fejrajzára, majd a Göndörről készülő optimista sorozatra. „Angróban? Mert akkor én ...” És azt se mondta, hogy istenáldja. Ha későbben kezdi is az ember, hallomásból csak emlékszik arra a csapatra, amelyikből ez a Kuti való. Meg hallott Kállai Ernőről, tudta akkor is, hogy valami okból Derkó vagy Huber nem olyan kedves, mint gon­dolhatná az ember. És ak­kor vénebb kiadásban, ugyanolyan topisan kerül szeme elé, mint a rajzon lát­ható, mostanában, pár esz­tendeje, a Szabadság-hegyen. Hajtott kifelé Zöld Miklós kertjéből, és éppen ez a Kuti nyitotta ki a kaput. Fé­kezett, ráismert, lehajtotta az ablakot, majd kimászott. Hát baj az, ha az embernek 1965-ben kocsija van? Hi­szen a volt fogolytársnak, Zöld Miklósnak pedig ma­szek villája van a Sváb­hegyen, a Váci utcában sze­rezte, bőrdíszművesként. Va­lamikor cipészként indult. Ez az ember pedig a vaskapu melletti kis házikóból lép­delt elő. Csúcsos kalapban, mint Kassi. És bakancs volt a lábán. Most is. Kinyitotta szolgálatkészen a kaput. Pro­filját mutatta a reflektor fé­nye, ugyanaz volt, mint a grafikai műteremben, tizenöt éve. Egy grafikusnak jó blikkje kell legyen, hát neki van. Ráismert Kutira, azért kászálódott ki. „Maga ... nem Kuti? Nem Kuti Ist­ván?” Csontmerev lett a pa­sas. „Az volnék. Miért?” „Emlékszik rám, Pista bá­csi? Mit keres itt?” Hátra­húzta a kapuszárnyat egé­szen, biztosan időszerzésből. „Itt vagyok helyben. Ker­tész. Itt lakom ...” Csak tá- togni tudott. „Itt? Zöld Mik­lósnál?” Nézett rá Kuti. „Fest még? Rajzol?” Gyana­kodva húzta keskenyre sze­mét. „Mi köze hozzá? Ha csinálom, akkor is. Zöld úr­nak pedig mindegy.” Egyál­talán sejti ez a Zöld Miklós, kit kertészkedtet házában ? Meg is kérdezte. Kuti kur­tán válaszolt. „Nem mindegy neki?” Aztán csak fogta a kapuszárnyat, és várta, men­jen már. „Emlékszik rám, Pista bácsi?” hebegte még egyszer zavarában, s meg- * kapta a választ. „Valami raj­zoló az úr, biztos” — ez volt az elköszönés. Annyira izgalomba jön, hogy felkél, papucsot húz, odacsoszog a mosdóhoz. Egész pohár vizet lehajt. „Na és mit akar? — fordul a kép felé. — Másnap már elmen­tem az Alaphoz. Fél napig magyaráztam magáról. Majd megnézik, felelték. Elmen­tem a szakszervezetbe is. Okos asszony volt akkor a titkár. Felírta a nevét, meg­nyugtatott. Mit akar még, Pista bácsi? Én vittem el a színészházból is. Mármint a cuccát. Elfelejtette, hogy én fuvaroztam a szociális ott­honba is? Mi kéne még?" A SZAKSZERVEZETI TITKÁR (A hagyatékban talált napló részlete) Berobbant 11-kor szokott vehemenciájával Berczeli, a dagi grafikus, a munkakö­zösség elnyűhetetlen főnöke, szociális ügyeink képviselő­je, és lihegte: — Tudod, ki­vel akadtam össze? Kuti­val! ... Sejtelmem se volt ki­csoda, felhúztam vállam, s pislogtam zavaromban. öm- leni kezdett belőle az infor­máció, rakta az asztalra a Népszava-kritikát, amit akarsz, mindent. Kiderült, hogy ez a Kuti a szoc. műv. csop. munkástagja volt, autodidakta, sokra tartotta Kállai Ernő. (Igaz, nem sej­tem, ma le lehet-e írni ezt a nevet, vagy még nem ildo­mos. Gimnazista korom óta sokat adtam véleményére, még a Pester Lloydban ol­vastam számos cikkét, jó­formán megalapozta képző- művészeti ismereteimet né­metül írt cikkeivel.) Szóval ez a Kuti kiállított a Ta­másban, a vasasoknál is ott volt, és most kertész egy Meskó Anna—Póka György: Ex libris Varga Imre: A festő utólagos felderítése budai villában. Fel kell vé­tetni azonnal az Alapba, kö­vetelte B„ a szakszervezetbe is természetesen, túl van a hatvanon, rendszeres segély­hez kell juttatni, felszerelés­ben- segíteni, etcetera ... Hajtotta a magáét. Néztem, mi zargatjá ezt a menő mes­tert, akinek lakása mellett emelettel elkülönített műter­me van, régi kocsija, telke a Balaton mellett. A lelkiisme­rét?. .. És hogy menjek ki a villához, nézzem meg, szí­vesen elkísér. Jó, feleltem, megbeszélem a főtitkárral. Mire ő: mert ebben is fon­toskodtok. A dokumentu­moknak se nem hisztek. Fe­leltem, hogy ilyen esetekben nem árt, ha mások is ’ tud­nak a dolgokról. Esetleg na­gyobb lehet a nyomásunk. Persze tudom, főtitkáromnak aztán gőze sincs a festőről. Ha még színész volna ... (Későbbi bejegyzés.) A kocsit nem engedtem be az utcába, elküldtem a pilótát. Gyalog mentem oda a villá­hoz. Éppen olyan gyanak­vással fogadott, mint vár­tam. A kertben ásott. A be­járati vaskapu mellett kis házikó, szoba, konyha, vécé. Ebben lakik. Pénzt nem ád neki a háztulajdonos, de vil­lanyt, tüzelőt, kosztot kap. Reggel és este. Délben nem eszik odahaza a cipész, illet­ve a szalontulajdonos, nem főzet. Mikor bemutatkoztam, készséggel elmondta mindezt. Aztán támaszkodott az ásó nyelére, és nézett rám. „Mi­ért jött most az asszonytárs? Kérem, én nem vagyok mű­vész, nincs semmiféle doku­mentumom. A művész urak engem úgyse vesznek be . . . Hiszen amikor ötvenhétben... a Jókai Klubban, a hegyen... az a kopasz szemüveges csi­nált egy kiállítást... nem akarták bevenni a dolgaimat. Csak Kassák erősködött, meg Gadányi . .. úgy van, Ga- dányi Jenő . . . csak vegyenek be. Olyan is volt, aki hóna alá fogta saját képét és el­vitte. Mert ő aranyérmes, meg ilyen-olyan elismert fös- tő, én meg csak ... Szóval érti az asszonyság, akarom mondani... az elvtársnő, mit kezdjek én, bakancsos festő, az Alappal, meg a töb­bivel? Zöld úrnak, ha sok a pénze, vagy jó napja sikere­dik, ád egy krétarajzért há­romszáz forintot is, ráadásul egy üveg bort... Én már csak az leszek, ami voltam, kérem, napszámos.” És neki­kezdett ásni. Olyan jó ott­honi földszag volt, mint Vá­sárhelyen, vagy Szentesen. És sírni szerettem volna mér­gemben. Legalább mutassa meg a nála levő dolgait, kér­tem. Nehezen állt rá. Oda- menet kétszer is megállt. „Maga tényleg titkár a fes­tőszakszervezetben ?” kérdez­te az ajtajában is. Nem mondta, de éreztem tekinte­téből, amolyan naccságának gyanít. Nehezen szokom meg ezt a kétkezi proletároktól. Csomagolópapíron, dobozal­jon zsírkrétarajzok, tájak, precízen, vaskos kontúrral határolt fejek. Idős emberek, parasztok, kendős asszonyok, simlis munkások. Volt. vagy két tucatnyi. Azt mondtam a végén, a szakszervezet meg­venne párat belőlük. Kurtán felelt, egyik sem eladó, s becsukta az egyetlen szek­rénybe. A SZÍNÉSZ Ebben a szobában lakom. Természetesen egyedül. Ez már voltaképpen manzárd. Legfelső szoba a szállóban. Azért is vagyok itt. Hogy lá­togatóim ne zavarják a töb­bieket. Azok ugyanis vének, tetszik tudni,' magánakvaló mindenik. Én viszont ma is frekventált színész vagyok, noha nem vagyok társulathoz szerződve ... Igen, igen, rá­térek. Ha szabad tudnom, ez a felvétel a televízió adásá­ban megy majd, a híradóban, vagy esetleg ... Ö, csak film lesz? Igen, értem, dokumen­tumfilm. Értem... És felve­szik az egészet? Ha előre tu­dom, kérem, akkor ... Tehát ez az ágyam, nahkasztlim, asztalom, e mellett tanulom szerepeim. Ez a másik ágy csak úgy van itt. Végszük­ségre, tetszik tudni. . És magukat most ponto­san az érdekli, hogy ki aludt ebben az ágyban? Bízom benne, kérem, hogy . . . nem egy meglett színész kaland­jairól akarnak dokumentum­filmet .. . Hja kérem, nem véletlenül mondom ezt, ma mindenre van ember, pénz, filmszalag. Csupáncsak a mások iránti figyelem ve­szett ki az emberekből. Tud­ják, hogy volt? Erre az ágy­ra, kérem, egyszer csak be­fektettek egy bakancsos, vén. gondozatlan, szőrmók, valódi napszámost. Ügy, ahogy mon­dom. Nem törődött, kérem, senki azzal, hogy én aktív színész vagyok, noha nem állok státuszban, de szépen foglalkoztatnak, tanulnom kell, hosszú szövegeket me­morizálnom . . . De a minisz­tériumból erősködtek, hogy ide tegyék azt az embert. Egy festőt. Egy állítólagos festőművészt. És kérem, an­nak diplomája se volt, se ki­tüntetése, vagy címe, teszem azt érdemes művész, vagy efféle. Akkor vették fel fris­sen a Művészeti Alapba is! Éppen az érdekli önöket, hogy hogyan élt ez a ... fes­tő? Kérem, mért nem ezzel kezdték?! Előrebocsátom, engem nem akart ő zavarni, világért sem állítom ezt. Csakhát fordított életet él­tünk. Tudják, milyen a szí­nész élete! Éjjel későn jövök Újházy László: Petőfire fölkattintom a világot a csöndet megkondítom bújjon elő az igazság új eszméket szívok mellre lángot fújok mellékelve sárba-hóba nem virág az akasztója fölkattintom az életem épp tizenegy óra 0 1) P -y­M jjj-i "p~T rendszerint haza, ő viszont reggel öt órakor felkelt. Csak úgy kapkodva megmos­dott, ment ki, hogy rágyújt­son a folyosón valami ékte­len büdös cigarettára. Ké­rem, ez a dohánybűz egész nap érződött a szobában. Utána leült katonaládájára, amit az ágy végén tartott, s támasztotta a fejét. Sose lát­tam rajzolni, pláne nem fes­teni. Pedig egy autóval hoz­tak neki papírokat, festéket, krétákat... Állványt is, mindent. Amint megvolt a reggeli, fogta magát, s el­ment. Volt úgy, hogy csak estére keveredett haza. Nem is sejtem, kérem, hogy hol bóklászott. Pénzt is hozott neki a postás, nemegyszer, de csak az irodában tehette le, senki se tudta, mikor le­het otthon lelni. Én próbál­tam kommunikálni vele. Rá akartam arra is bírni, hogy öltözzön fel ren­desen, hiszen egyszer is valami ötezer forintot ka­pott. Rám nézett, s annyit jegyzett meg, hogy hallott maga báró Mednyánszkyról ? Nevettem, kérem, micsoda badarság! „Mit jön maga ne­kem most holmi báróval?!” mondtam neki. Akkor meg­kérdezte: „A festőről tud?” Rávágtam, hogy igen. Igen­csak sejthette, hogy azért fo­galmam sincs róla. Folytatta: „Az kérem dúsgazdag ember volt, de igazságtalannak tar­totta az egész életet, a ren­det. Ezért járt úgy, mint a proletárok. Egyetlen dolog volt előtte szent, a festés. Semmi más nem érdekelte. Látja, nekem könnyebb, meg nehezebb is. Világéletemben földhöz ragadt szegény vol­tam. Az igazságért vereked­tem én is ifjabb koromban, én sem a magam javára. Festeni azonban nem tanul­hattam soha iskolán. Ezért maradtam ilyen. Eztán is ilyen maradok. Érti már?” Esős nap volt, emlékszem rá, de nem várta meg az ebédet, elment megint. Engem más­nap elvitt a filmgyár vidéki forgatásra. Egy egész hétre. Mikor hazaértem, nem lel­tem itt. Holmijáért valami autós pasas jött. Képeiért pe­dig valami állami elvtárs nyugtát adott az otthonnak... Hát, közvetlen tapasztalatból ennyit tudok. A kollégák mondták, hogy visszament abba a ... budai kertészla­kásba. Csakhogy az a gazdag bőrös addigra már felvett oda egy házaspárt. Annyit hallottam még, hogy ide töb­bet ezt a festőt nem lehetett visszahozni. . . A GONDOZÓNŐ Hogyne ismertem volna! Hiszen olyan árva volt, mint egy öreg madár. Ahogy be­hozták, nagyon megesett raj­ta a szívem. Nem olyan volt, mint amilyen a többi vén- ség. Aki odahaza láb alatt van, és ide gyömöszölik be, mert a sírba még nem dug­hatják. Kérem, ez a Kuti Ist­ván mielőtt idekerült, ősz­szel, a nagy esőzés idején, valami szerszámos bódéban •húzta meg magát, mint va­lami bujkáló. Ott leltek rá, én nem tudom, milyen jó­emberei. Akik idehozták. Nagyszavú emberek lehettek, kérem, mert mindjárt sike­redett neki ágy. Pedig tele van a házunk, faldőlésig ... ö maga csak ült az ágya végén, inkább csak katona­ládáján, és nézett belé a vi­lágba. Az irodában világosí­tottak fel, kérem, hogy za­lai. Mikor rábakkantottam nagy örömmel, hiszen kevés erre a földi, láttam a sze­mén, megörült. Hallja, igaz az, hogy maga szentmihályi? Mert én meg istvándi lennék. Le akart ültetni, de nem ér­tem rá. Máskor meg azt kér­deztem tőle, amikor találkoz­tunk, hogy mikor járt oda­haza. Csak legyintett, és azt mondta, amikor a fogságból hazakeveredett. Senkije se maradt, földje se volt, így került fel Pestre. Puhatolóz­tam, hogy nincs-e idefent hozzátartozója, de csak fejét rázta. Nagyon elzárta titkait Kuti István. Azután egyik vasárnap délután a kertben lerajzolt. Nekem adta, oda­haza őrzöm a szekrényben. Nem sokat lehetett belőle ki­szedni az életéről. Azt gya­nítottam, hogy nem érzi jól magát ebben az otthonban. Juliska, mondta egyszer, tud­ja, azt szerettem, amikor ott volt nekem egy kert, dolgoz­tam, amit kellett, amit a ter­mészet rendje diktált. Ha meg kedvem volt, elővettem a krétát. Vagy valamelyik könyvem. Van néhány jó könyvem. Meg elmentem a múzeumokba. Ha tehettem... Én, Horváth Julianna anal­fabéta vagyok a rajzoláshoz, festéshez, de éreztem, ké­rem, hogy ez a Kuti István istenáldott. .. Mért nem ad­ta rá magát, István, csak a rajzolásra? — mondtam néki egyszer. Szemembe nézett egyenesen. — Öregecskén hogy foghattam volna hoz­zá, kinevetnivaló lett volna! Ilona pedig, akivel összeköl­töztem Csepelen, nem állhat­ta. Amikor meg eljöttem tő­le, se lakásom, se semmi. Gondolja, hat elemivel, ru­ha nélkül, a régi ismerősök, barátok nélkül. Meg aztán... a kedvem is elsoványodott, Juliska... Később ennyit se mondott. Csak sejtettem, megéreztem, hogy minden­nap eljárt arra, ahol látha­tott. Nem szólított meg, csu­pán nézett. De hát mit te­hettünk volna, tessék mon­dani? Én a hetvenöt éves anyámmal húzódok meg egyetlen szobában, ö az én keresztem. Még egyet a vál- lamra? A SZAKSZERVEZETI TITKÁR (A hagyatékban talált napló­ból) Ma eltemettük Kuti Ist­vánt. A rengetegnagy teme­tő szélén, szimpla fakereszt­tel. öten kísértük ki. Fájós lábamra tekintettel a főtit­kár ideadott egy Moszkvicsot. Persze, nem a világoskék meseautóját. Ez is sok volt. Egy bőrsapkás, hetven körü­li férfi mondta a sírnál, hogy rendes munkásember volt ez a Kuti a csőgyárban. S még vitte volna valamire, ha nem veszi el az eszét a piktúra... Nem szóltam bele, pedig tud­tam, hogy nekem szánta a mondat élét. Az ismeretlen nagyságának. Meggyőzni ott úgyse tudtam volna. Bizto­san villamossal jött Csepel felől. Különben az ilyen na­iv, tiszta, szent piktorok szakszervezetében szeretnék titkár lenni. Meskó Anna—Póka György: Ex libris

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents