Békés Megyei Népújság, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-17 / 65. szám
1984, március 17-, szombat flz 1980-as évek tudománypolitikája tatási rendszernek, a köz- művelődésnek, a közigazgatás és a települések fejlesztési lehetőségeinek kutatásai. Interjú Sarlós Istvánnal, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjával, a Minisztertanács elnökhelyettesével A Tudománypolitikai Bizottság értékelése alapján a kormány nemrégiben áttekintette az országos középtávú kutatási-fejlesztési terv — az első ilyen ötéves munkaprogram — végrehajtásának „félidős” eredményeit. Milyen tapasztalatokra kívánja felhívni a bizottság elnökeként is a figyelmet? — Ez a terv a kormány középtávú tudomány- és fejlesztéspolitikai céljait, az ezek megvalósítását szolgáló legfontosabb tennivalókat, a közvetlen gyakorlati hasznot és gyors alkalmazhatóságot ígérő kutatási-fejlesztési programokat tartalmazza. A terv kidolgozása óta a végrehajtás körülményei megváltoztak: szigorúbb gazdasági feltételek mellett lényegesen magasabb követelményeknek kell megfelelni. — Ennek érdekében új irányítási, szervezési, finanszírozási és ellenőrzési módszereket vezettünk be. A cél az volt, hogy a kutató- és fejlesztő munka megfelelő támogatást kapjon, a programok rugalmasabbak, a munka összehangoltabb legyen. s az eddigieknél jobban kiaknázhassuk a szellemi és anyagi erőket. E módszerek helyességéről a jövőbeni eredmények mondanak majd ítéletet. Növelni kell az innovációs készséget Az bizonyos, feltétlen tovább kell dolgoznunk tökéletesítésükön, hogy hatásuk tartós legyen. Mindez azonban a középtávú program eredményességének csak az egyik feltétele, ugyanilyen fontos a gazdálkodó szervezetek innovációs készségének növekedése, ez viszont függ a változó gazdasági körülményektől. S tény, hogy ez a készség a feltételezettnél lassabban erősödik, a gazdálkodó szervezetek elsősorban termékeik piaci elhelyezésében lettek mozgékonyabbak, maguk a termékek azonban kevésbé változtak. — A kutatás és különösen a technológiai, műszaki fejlesztés szerepe a gazdasági fejlődés meggyorsításában kulcskérdéssé vált. Ezért — a kutatóintézetek és az egyetemek termékeny közreműködésével — nagyobb figyelmet fordítunk a vállalatok kutatási-műszaki fejlesztési tevékenységére, a gazdálkodó szervezetek most kibontakozó innovációs készségének és kapacitásának erősítésére. — A középtávú országos kutatási-fejlesztési programok tapasztalatai arról tanúskodnak: jelentős az előrehaladás a kutatási célok gondosabb megválasztásában, a valóság változásaihoz történő gyorsabb alkalmazkodásban. Az energiatakarékosságot ösztönző, vagy a biotechnológia fejlesztését szolgáló kutatási program például már e tervidőszak alatt született; az előbbi sürgető igények hatására, az utóbbi pedig a gazdaságszerkezet-korszerűsítési célok megalapozása érdekében. — A kormányzati kutatási-fejlesztési programok végrehajtásának tapasztalatait elemezve kirajzolódtak azok a kérdések is, amelyekben további intézkedések szükségesek. Nem sikerült még mindenütt jól kialakítani a vállalatok önálló innovációs tevékenységének kereteit: néhol ugyanis az igazgatás túlságosan beleavatkozik a kutató-fejlesztő munka szervezésébe és irányításába. Az is fontos tapasztalat, hogy kormányzati eszközökkel az innováció elsősorban átfogóbb, új technológiai, műszaki-fejlesztési kultúrák ki- fejlesztése, elterjesztése és az érdekeltség erősítése révén gyorsítható. Ezért a jövőben — terveink szerint — a kutatási programok súlypontja olyan területekre helyeződik. mint a biotechnológiai, a mikroelektronika, a számítástechnika, a társadalomtudományokban pedig a gazdaságpolitika, a társadalom szerkezetének kutatása. E hangsúlyváltási szándékában már érvényesül a korábbiaknál egyértelműbb és a - vállalatok önállóságát valló felfogás az állam és a vállalatok, egyéb intézmények közötti munkamegosztásról. Ennek lényege: a gazdaságban a napi, a rövid távú műszaki-fejlesztési feladatokat a vállalatoknak kell megol- daniok, az állam pedig egy^- re inkább az átfogó, a fejlesztést megalapozó kutatások támogatására koncentrál. Egységes kutatóképzés Hogyan váltak be a tudományos munka követelményeinek emelésére az elmúlt években hozott intézkedések: milyennek bizonyult az új, egységes kutatóképzési rendszer, a három fokozatú tudományos minősítés? — Az egységes kutatóképzésről a kormány 1982 decemberében hozott határozatot, amelynek az a célja, hogy a tudományos pályára készülő diplomás szakembereket fiatalabb korban, nagyobb létszámban, intenzívebb képzés keretében és magas színvonalú kutatóhelyeken készítsék fel fáradtságot, türelmet és igen elmélyült ismereteket igénylő hivatásukra. Az új kutató- képzés első évfolyamára jelentkezett mintegy 700 fiatal közül 400 szakembert választottak ki, akiknek képzése az új rendszer szerint 1983 szeptemberében megkezdődött. Mintegy 250-en részesülnek állami ösztöndíjban, lényegesen többen a korábbi évek aspiráns és tudományos gyakornoki létszámánál. Figyelemre méltó, hogy közöttük százötven a 25 éven aluli pályakezdő fiatal. Az új rendszer átfogóbb értékelésére az első évfolyam hároméves tanulmányainak végeztével vállalkozhatunk majd. — A három fokozatú tudományos minősítés bevezetéséről tavaly novemberben hozott kormányhatározat szerint az új rendszerű egyetemi doktorátus tényleges bevezetésének határideje 1984 szeptember elseje. Jelenleg az egyetemeken felülvizsgálják a doktori szabályzatokat, a doktori vizsgakövetelményeket, és szervezetileg is megalapozzák az emelt szintű egyetemi tudományos fokozat bevezetését. — A „tudományos kandidátusi” és a „tudomány doktora” fokozatokkal kapcsolatos rendelkezések már életbe léptek; s a pályázókkal szemben támasztott követelmények szintjének emelése a kutatók, a tudósok egyetértésével találkozott. A Tudományos Minősítő Bizottság szerint alábbhagyott a korábban tapasztalt „nagy tolongás” a tudományos fokozatokért. A pályázók tudományos témáiban is megindult bizonyos átrendeződés: a korábbi, olykor csak öncélú témák helyett mind többen mélyebb elméleti igényű, illetve hasznosítható alkalmazott kutatásokat feldolgozó, továbbá időszerű társadalompolitikai kérdéseket tárgyaló témákat választanak. Melyek a kutató-fejlesztő intézmények szervezeti továbbfejlesztésére vonatkozó elképzelések, hogyan érhető el, hogy a kutatóbázisok és a termelőüzemek együttműködését, a közös érdekeltséget a szervezeti keretek is ösztönzzék? — A kutató-fejlesztő in-' tézmények szervezeti továbbfejlesztése egyik eleme a tudományos munka eredményességét előmozdító erőfeszítéseinek. Az elmúlt három évben a kutatóintézeti hálózat szervezeti rendszerében jelentős. — sok vonatkozásban újszerű — átalakulások kezdődtek el B tudomány és a gyakorlat kapcsolata Az intézkedések mindenekelőtt arra irányultak, hogy javuljon a tudomány és a gyakorlat kapcsolata, a kutatás eredményessége, a kutatóbázis jobban tudjon alkalmazkodni a változó és növekvő követelményekhez. — A legjelentősebb előrelépést minden bizonnyal a műszaki-fejlesztő vállalat — mint új szervezeti forma — létrehozása és elterjedése eredményezi. A műszaki-fejlesztő vállalatoknak, a kutatóhelyek és a termelő szervezetek között „átvivő” szerepük van; elsődleges feladatuk, hogy a kutatási eredményeket összegyűjtsék, a fejlesztés és a gyakorlat számára hasznosítható formába hozzák, s előmozdítsák minél gyorsabb és szélesebb körű alkalmazásukat. Az innovációt olyan szabályozási rendszer segíti, mely számol az esetleges kudarc kockázatával, megteremti a kutatók és az üzemi, vállalati szakemberek közös érdekeltségét az új eredmények hasznosításában, a piaci siker elérésében. A műszaki-fejlesztési vállalatok száma már meghaladja az ötvenet, s van közöttük olyan is, amely az országhatáron kívül kívánja menedzselni az új műszaki eredmények gyakorlati bevezetését. — A tudomány és a gyakorlat kapcsolatának erősítését számos más szervezeti forma és ezek kombinálása is lehetővé teszi; a leányvállalati szervezetekből több vállalat közös kutatóintézetéig, a szűk kapacitást bővíteni képes néhány tagú gazdasági munkaközösségektől az országos kutatási programok végrehajtását elősegítő keretintézetek létrehozásáig. Sokszínű, változatos, a kutatási-fejlesztési tevékenység sajátosságaihoz jobban igazodó intézmény- hálózat kialakulása kezdődött tehát el, melynek új vonása a nagyobb nyitottság, a rugalmas alkalmazkodóképesség. — Az eddigi tapasztalatok arra hívják fel a figyelmet, hogy a szervezeti átalakítások során mind jobban kell élnünk a kutatóhelyek és a kutatók érdekeltségének növelését szolgáló szabályozási. irányítási eszközökkel. Nagyobb figyelmet kell fordítani az egyetemi és a vállalati kutatóhálózat fejlesztésére. A vállalati és központi anyagi eszközöket jól meghatározott, pontosan ütemezett feladatokra kel] fordítani, mindinkább konkrét kutatásokat, s nem az intézmények egészét finanszírozva. A tudományos kutatóhálózat távlati fejlesztési koncepcióját — a tudomány és a társadalmi gyakorlat igényeire egyaránt figyelve — még az idén kidolgozzuk és életbe léptetjük. Hogyan járulnak, s járulhatnak hozzá a társadalomtudományi kutatások kiemelt társadalmi programjaink megvalósításához, társadalom irányítási rendszerének tökéletesítéséhez? — A hazai társadalomtudományi kutatások átfogják a társadalom funkcióinak és működésének teljességét. Ez történeti értelemben is igaz: alaposan foglalkoznak mind a múlttal, mind pedig a jövő távlatainak elemzésével és természetesen a ma kutatásaival. De nemcsak a társadalmigazdasági viszonyokat, feltételeket, intézményrendszereket- vizsgálják, hanem az ezeket hordozó emberek, csoportok, rétegek sajátosságait is. Marxista válaszra van szükség — A társadalomtudományok művelőinek alapvető feladatuk, hogy felismerjék korunk fő kérdéseit, s tanulmányozzák azokat. E munka azonban — eszközeinek, módszereinek szigorú, tudományos kötöttségei ellenére — nem lehet steril, nem lehet önmagáért való. A kérdésekre valódi megoldást kínáló marxista válaszra van szükségünk. Ezért nehezedik roppant felelősség társadalomtudósainkra ; eredményeik szervesen beépülnek ideológiánkba, önmagunkat meghatározó és cselekvéseinket irányító tudatunkba.- — A társadalomtudományok alapvető funkciója a valóság feltárása. Lényeges, hogy ezt a valóságot a maga teljességében értelmezzük, valódi bonyolultságában, közvetlenül nem észlelhető mély rétegeivel együtt. A feltárt valóságot azonban nem csupán leírni kell, hanem állandóan szembesíteni is a róla alkotott képünkkel, így a tudománynak közvetlen tudatformáló szerepet is kell vállalnia. Ez a funkció ütközések sorozatával jár, hiszen szüntelenül újjárajzolja a társadalomról alkotott képünket, új értékeket épít be, és régieket bont le; egyéneket és kis csoportokat, rétegeket és osztályokat, nemzetiségeket és nemzeteket késztet önértékelésük megváltoztatására. — Á társadalom és annak minden alkotó eleme a fejlődést elősegítő stabilitásának és folyamatosságának fenntartására törekszik, ezért a társadalmi folyamatok újonnan feltárt objektív tényei és törvényei egyszersmind fejlesztik, szintetizálják is a társadalom eszme- rendszereit. Az elmúlt évek társadalmi-gazdasági folyamatai mélyreható változásokat érleltek, amelyeknek azonban nem spontánul, hanem á lehetséges legnagyobb irányítottsággal és társadalmi ellenőrzéssel kell végbemenniük. Ezért erősödik fel a társadalomtudományok művelőinek döntéselőkészítő tevékenysége, nő a változások hatásainak elemzésében, ellenőrzésében, értékelésében vállalt szerepük jelentősége. — További szocialista fejlődésünket, gazdaságunk teherbíró képességének növelését több átfogó kutatás alapozza meg. Eredményesen vizsgálják a gazdaság- politika továbbfejlesztésének módozatait, a gazdaság szervezeti rendszerét, a szocialista vállalatot, a magyar gazdaságot érő világpiaci hatásokat. A társadalmi struktúra, az életmód, az értékek tartalma és szerkezete; a szocialista, a nemzeti és nemzetiségi tudat; a szociálpolitika gyakorlata és elmélete; a népesedéspolitika; a társadalmi beilleszkedés mechanizmusai és zavarai; az ifjúságpolitika témaköreit elemző kutatás és az ezekhez kapcsolódó javaslatok egy korszerűsödő társadalompolitikai eszme- és intézményrendszer körvonalait vázolják fel. Társadalmunk alkalmazkodóképességének növelését alapozzák meg a köznevelésnek, az okNépgazdaságunk jelenlegi helyzetét tekintve biztosítottnak látja-e az alapkutatások anyagi fedezetét? — Kétségtelen, hogy az alapkutatásokra fordított összegek aránya a kutatásra és fejlesztésre felhasznált anyagi forrásokon belül — évek óta csökken: az 1980. év; 13,3 százalékkal szemben 1982-ben már csak 11,6 százalék volt. Az alapkutatásokat szolgáló nagy értékű műszerek pótlására, illetőleg újak beszerzésére csak igen kis mértékben került sor; márpedig a korszerű berendezések nélkül a kutatás legtöbb területén szinte lehetetlen színvonalas eredményeket elérni. A gazdaságirányításban, a műszaki fejlesztésben dolgozók közű] is egyre többen emelnek szót az alapkutatások fokozottabb támogatása érdekében. Helyes értékrendek és prioritások kellenek — Mégis úgy vélem, itt nem csak — vagy nem elsősorban — anyagiakról és nem csupán a szűkebben vett alapkutatások gondjairól van szó, hanem arról is, hogy nem alakultak ki a helyes prioritási arányok és értékelési módszerek, azaz nem elég differenciáltan kezeljük a tudomány művelésének, a kutatási-fejlesztési folyamatnak belsőleg is különböző szakaszait. Az alapkutatások kétségtelen anyagi gondjait azt hiszem ebben az összefüggésben jobban fe] lehet tárni. A tudományban és a műszaki fejlesztésben is csak a várható magas színvonalú eredmény lehet — a társadalmi, gazdasági igények mellett — a támogatás, a kiemelés, a preferálás alapja. Csakhogy az elméleti, alapozó kutatásokban a magas színvonalú eredmények törvényszerűen lazább összefüggésben vannak a közvetlen gyakorlattal, mint a műszaki fejlesztés produktumai. Ha tehát nem eléggé árnyaltan fogalmazzuk meg a követelményeket és a gyakorlati, gazdasági alkalmazhatóságnak adunk egyoldalú előnyt a tudomány és a kutatásfejlesztés egész folyamatában, akkor előbb-utóbb érték-, illetve értékelési zavarok keletkeznek. — A társadalom erkölcsi és anyagi elismerése ma elsősorban a gyakorlati, gazdasági hasznot hozó kutató- fejlesztő tevékenységet honorálja. A kutatóhelyeken jelenleg azok járulnak hozzá elsősorban a kollektíva anyági emelkedéséhez, akik a gyakorlat által felvetett témákon, megrendeléseken dolgoznak. Ez a kutatók, a kutatóhelyek között értékzavarok, nem kívánatos érték- konfliktusokhoz vezet; fennáll annak a veszélye, Hogy a tudományos teljesítmény és az anyagi elismerés között a kívánatosnál lazább lesz a kapcsolat. — A jövőben ezért egyértelműbbé kell tenndVik, hogy az alapkutatásban, a fejlesztésben az állam milyen mértékű és jellegű felelősséget és feladatokat vállal. Szükséges végiggondolni ezen belül azt is, hogy a differenciáltabb megítélés érdekében a támogatás, a szabályozás, az értékelés területén milyen további lépéseket kell tennünk. Egy bizonyos: arra kell törekednünk, hogy mindenütt kellő figyelmet fordítsanak az alapkutatásokra, hiszen az e területen elérhető eredményeknek a jövő megalapozásában van nélkülözhetetlen szerepük. Márpedig a várt gazdasági fellendülésre ma kell felkészülnünk, hogy mindig gyorsan, határozottan és kapkodás nélkül tudjunk cselekedni — mondotta végezetül Sarlós István MOZI Nőrablás Az egyik dél-szerbiai kolostorban furcsa festményt őriz a fal. Bozontos szerb vitéz cipel a lován egy csaknem meztelen, angyal arcú asszonyt; alattuk hatalmas sárkány nyújtogatja felfelé iszonyatos fejét. Ez a freskó nagyjából el is mondja a Nőrablás című jugoszláv— NSZK film történetét. Strahinja kisbán, „Szerbia hőse” elindul, hogy visszarabolja asszonyát, Andját a gyülekező török sereg egyik szabadcsapatának vezetőjétől, Vlah-Alijától. Furcsa, vad kor ez; tele kegyetlen, furcsa emberekkel, akik a humánum árán is betartják, betartatják a törvényt. Vlah- Alija — saját érzelmeit sem kímélve — árulás miatt kínhalálra ítéli testvérbátyját, mert a törvény ezt követeli. Bogdan fejedelem, Alija apja nem indul lánya megmentésére, s amikor az visszakerül, követeli számára a hűtlen asszonynak járó büntetést. Csupán Strahinjának és Andjának, ennek a szép, nemes emberpárnak van ereje ahhoz, hogy semmibe vegye a törvényt, amelyet emberek hoztak, tehát emberek meg is másíthatnak. így he- pienddel végződne a történet, ha nem szólna bele — sajnos csak egy rövid felirat erejéig — a történelem, amely Rigómezőt a szerb nemesség temetőjévé tette. A történelem egyébként is meglehetősen a háttérben maradt. Csupán egyetlen mondatból — mintegy mellékesen — tájékozódhattunk arról, hogy a fejedelmi udvar reménytelen tárgyalásokat folytat a törökkel. Pedig a történet jó keretet adott volna arra, hogy egy — a miénkhez hasonló történelmű — nép sorsfordulójával legalább tőszavakban megismertessen. De ha a történél miség igényével nem is lépett fel a produkció, azért több volt, mint egyszerű kalandfilm. Bepillantást engedett a középkor európai gondolatvilágába, erkölcseibe, életmódjába, kiemelve azt, ami speciálisan középkori, és azt, ami egyetemesen emberi. A nézőt többé-kevésbé sikerült beleringatni a korba; azért csak részben, mert ez a szemmel látható törekvés néha a visszájára fordult. Nem árt, ha a rendező felvillant valamit azokból a szörnyűségekből, amelyek részei a kornak. De ellenérzést vált ki egy mai nézőben, ha a film időtartamának jelentős részé* teszi ki annak bemutatása, hogyan húztak karóba egy embert. A fölnégye- lésről, lefejezésről és egyéb „csemegékről” nem is szólva. Ennek semmi köze nem volt a mondanivalóhoz, csupán elborzasztott, meghökkentett. A történetet — amelyet Aleksandar Petrovic forgató- könyvéből sokszínűbben is kibonthatott volna Vatroslav Nlimica rendező — remekül támasztotta alá a zene. Franco Nero, a film férfisztárja meggyőző alakítást nyújtott, s nem maradt el mögötte filmbeli vetélytársa, Drágán Nicolic sem. Jelentős szerep jutott még az Andját megformáló Sanja Vejnovicnak, aki nemcsak szépségével, de hiteles alakításával is emlékezetessé tette nevét. — gubucz —
