Békés Megyei Népújság, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-31 / 77. szám
1984. március 31., szombat o Kőváry E. Péter: Gólya a szobában Részlet a „Nem jön többé a drótostót” című regényből Fölkaptuk a fejünket valamennyien. Valami nagyot puffant az udvaron. Felugrottam nagyapám térdirői s futottam Joli után. Apu utánunk kiáltott: — Ajtó! Kihűtitek a lakást! Nagyanyám szólt vissza neki kívülről: — Gyorsan, gyorsan! Hi- bajtye csak! Edon gólya je tu! Nagyapám hitetlenkedett: — Gólya?! Ilyenkor?! Ilyen időben? Nővérem körülugrálta az áléit madarat: — Még él! Még él! A gólya szétterült szárnyakkal feküdt a havon. Apám félretolt bennünket. Gyanakodva kérdeztem: — Mit akarsz csinálni vele? Nem válaszolt, csak föl- nyalábolta az elernyedt szárnyast,. a hóna alá kapta s vitte befele. Kértem, hogy tegyük a tűzhely alá, ott jó meleg van. Azután összevesztem a- nővéremmel azon, hogy melyikünkkel alszik majd az éjjel. Apu egyelőre a konyha közepire fektette, anyu. meg kihozta a spájz- ból a legnagyobb szakajtót, amiben még majdnem én is elfértem. Kezdte volna akinőtt melegítőimmel kibélelni, de akkor megszólalt a csengő. Apám fölkapta a kosarat és a kezembe nyomta. — Gyorsan be a szobába! Mondtam neki, hogy ott hideg van, erre rámmordult, hogy „mars befele!”. Anyu hozta utánunk végül a nagykabátokat. A gólyát szakajtóstul a rökamiéra tettük. Amikor nyílt a konyhaajtó, a kulcslyukhoz lopakodtunk. Nem sokat láttam, mert a Joli mindig elrángatott. Azt azért meg tudtam állapítani, hogy a rendőr Rabóczki van itt, akiről a barátom, a Ribi is megmondta, hogy őrmester. Ha visszafojtottuk a lélegzetünket, akkor mindent nagyon jói hallottunk. — Na alezredes, elő a papírt, ceruzát! — kezdte rá a szokásost az őrmester. Ko- torászás hangja szűrődött be a szobába, biztos a kredenc- ben keresgélt az apu. Meg is kérdezte: — Már megint önéletrajz? A rendőr megszívta az orrát. — Unjuk, unjuk?! A tittó- bagázzsal meg paktálunk? Már megint ez a „tittó”! A múltkor is erről beszélgettek a szomszéd Péter bácsival, amikor meg faggattam utána az aput, azt állította, hogy én rosszul értettem, mert a városligeTITÖ- ról beszélgettek. De hiába is erősködik, mert én nem szoktam semmit rosszul érteni. Megint apu hangját hallottuk. — Mi értelme van ennek, Rabóczki elvtárs? Éppen én álltam a kulcslyuknál, meghűlt bennem a vér, az őrmester kikapcsolta a pisztolytáskáját és kitette a revolverét az asztalra. — Én neked nem vagyok elvtárs! Rozumjes? Hányán emlékeznek rá? Talán a hírt is kevesen hallották: Kacsó Sándor meghalt. Meghalt a Brassói Lapok egykori legendás szerkesztője, illetve főszerkesztője. S ez is csak azoknak mond valamit, akik tudnak a Brassói Lapokról, akik olvasták egykoron. A két világháború közötti romániai magyarságnak jeles lapja volt, olyan rangot vívott ki Kacsó Sándor idejében, mint a ’60-as években a bukaresti Ifjúmunkás a maga tériy- és dokumentumriportjaival, avagy a ’60-as ’70-es évek sepsiszentgyörgyi megyei napilapja, a Megyei Tükör, amely országra ható szellemi pezsgést tudott teremteni. Kacsó Sándor is a legen- daterefntő öregekhez tartozott. A romániai magyarság szellemi életének egyik jelentős egyéniségét búcsúztathatjuk így. De Kacsó Sándor embersége intő példa kell legyen. Kacsó Sándor erkölcsi posztulátum lett nemzedékek szemében. Maga vállalta szellemi őrhelyét soha el nem Anyu gyorsan bort tett az asztalra, a Rabóczki közelebb húzta magához az üveget. — Na gyerünk, ki-ki a dolgára! Föllélegeztem. Az őrmester is megenyhült, mire evett-ivott. Tette utána, hogy nagyon siet. Éppen gombol- kozott, amikor fölhangzott hátunk mögött a kelepelés. Azt se tudtam, hova legyek, ugrottam oda kínomban a rökamiéhoz, hogy befogjam a bolond madár csőrét. — Mi volt ez? — támadt közben a kintiekre a rendőr Rabóczki, újra előkapva a fegyvert, mi meg gyorsan pokrócot kerítettünk a szegény párára. Szerencsére apu azonnal föltalálta magát. — öreg a bútor, vetemedik! Ez egyébként igaz is volt. — Csak semmi huncutkodás! — figyelmeztetett bennünket a körzeti megbízott, nyomatékül még hozzátette: — Rövidesen folytatjuk! Végre elment, lökdösődtünk kifelé a konyhába, a nővérem nem állta me2 szó nélkül. — Meddig eszi ezt még ide a pusztulat? — A számtannal törődj, jó?! — intette le apu, és ez talált is, annyi szent, mert Jolinak nem volt valami erős oldala se a számtan, se a mértan. Gilicének neveztük el a gólyát, és én etettem. Amint meglátott, mindjárt hangos kelepelésbe fogott. Ha jóllakott, órákig fél lábon állt, vagy a kályha meg a röka- mié között lépdelt föl-alá. Nemsokára megindult az eresz odakinn. Másnapra már a foltokból is eltűnt a hó. Apu egy nagy bádoghordót gördített a csörgő csatorna alá. — Jövő vasárnap föltesz- szük Gilicét a kéményre — jelentette ki, mire anyám kiegyenesedett a teknő mellett. — Remélem, hogy a Ra- bóczkinak se lesz semmi kifogása ellene! Apu nagyot rúgott a hordóba. — Ehhez meg mi köze lénne?! — Csak várjuk ki a végét! Apám legyintett: — Vészmadár! Az a pár nap hamar elment. Kedden-szerdán ördöglakatot hajlítottunk valamennyien, hogy a nagyanyám kivihesse eladni őket a csütörtöki piacra. Amikor elment, apu nagyníosdást csinált, pedig ez nálunk csak szombaton volt szokás, ehhez tudniillik két nagy fahagyta. Ennek a tartásnak volt sugárzása, ez adott példát. A jeles erdélyi publicista, Balogh Edgár írja Kacsóról a Toll és emberség című könyvében: „A spanyol polgárháború erdélyi frontján című „Kacsó-vezércikk” — fogalom volt éz akkoriban — a Brassói Lapok hasábjairól közvéleményt tudott támasztani a kisebbségi magyar közéletben is megbúvó „aprócska Mussolini s törpe Hitlerek” ellen, okos kitartással védvén minden demokratikus vívmányt. Az eszmények élő tartalommal kezdtek megtelni, a való élet követelményeivel, s logikusan következett az emlékezetes fellépés a fiatal honi magyar értelmiség marosvásár- helyi találkozóján: szemben mindennemű nemzeti elzárkózással. 1937 őszén, zékban keli a sparherton vizet melegíteni. A vizet meg a Thurzó utcai kútról kell kiskocsin kannákban elhozni. Szóval megfürdött, meg is borotválkozott, addig anyu vizes kefével megtisztogatta az öltönyét, amit sose hordott. Ahogy kész lett, mind- annyiónkat homlokon csókolt, úgy ment el. Rosszat sejtettem, mert egyébként igazámrem voltunk egy pu- szilkodós család. Igazam is lett. Rövidesen visszatért, leroskadt az elő- szobapadra, olyan furcsa, öreg arccal nézett maga elé. Anyu beküldött a szobába bennünket. Eleinte nagyon csendesen beszélgettek, nem is hallottunk semmit, de a végén apu csak kitört: — Mind be van rézéivé! Ha megjelenik náluk ez a Rabóczki, mind összetojják magukat! Ez is azt mondta, hogy munka van, éppen csak engem nem vehet föl! Miért csinálják ezt velem, miért?! — Csst! A gyerekek! — próbálta csendesíteni az anyám, ám ez csak olaj volt a tűzre: — Hadd hallják! Hadd tudják, hogy jár az, aki ezért az országért dolgozik! Berontott a szobába, m; a nyakunkat behúzva siklottunk ki mellette, szegény Gilice meg a kályha mögötti sarokban keresett menedéket. Apu még pénteken is ágyban maradt, anyu érdekes módon nem szólt rá, csak szombat reggel: — És a gólya? Erre fölült az ágyon, kezét végighúzta szakállasodé arcán, ránk mosolygott, ott álltunk az ágy végénél várakozva. — Na, gyerünk! Egész délelőtt a fészekrakással kínlódtunk, mígnem apu megunta a dolgot. — Egye meg a fene. Föltesszük a szakajtót. Anyu tiltakozni próbált, igaz, nem valami meggyőzően, mert azt mondta, kotlóst akart beleültetni, de hát ezt minden tavasszal elhatározta, és még sohase lett belőle semmi. Addig vergődött ott apu a tető gerincén, míg a Pánmajszter is meg nem jelent, ö segített végül felrakni a kosarat a kéményre. Amint lejöttek, apu kezet nyújtott a cipésznek. — Köszönöm, Dübánszki úr! A cipész hosszan rázta apu karját. — Mondjon csak nyugodtan Pánmajszternek, így hí az egész környék! Hanem, ha ilyen szépen összejöttünk, nacionalista uszítások hullámlökései közepette, a fasiszta megosztás praktikáival szembefordulva, Kacsó Sándornak volt bátorsága kimondani: „Mi az erdélyi magyarság és a román nép építő együttélésének a feltételeit és útját keressük!”. Alakját pedig . így rajzolja meg Balogh Edgár: „Ennek az írói pályának a humánum sohasem volt csak irodalmi jelenség, hanem mindig közéleti szerepet fejezett ki. Irt Kacsó Sándor novellát is, regényt is, de igazi terepe a közírás. Vérbeli, teljes-igaz publicista: számára az irodalom közügy, s ez ad megjelent írásainak és íróportréinak minden tananyagi eszté- tizáláson vagy szociologizálá- son túlmenően értéket és jelleget. Aki az írásban nemhadd kérdezzem meg, szóval, hogy Sóvágó úr, magának ugye világviszonylatban is komoly beosztása volt még nemrég odafönn? Fejbiccentéssel, szemhu- nyorítássai jelezte, hogy mit ért az „odafönn” alatt. Sokatmondó arckifejezéssel rázta még egy darabig apu jobbját, azután gyorsan elköszönt. Amikor a Rabóczki őrmester a kosárban kelepelő gólyát meglátta a kéményünk tetején, elvörösödött, ezt ki merem jelenteni. Még dadogott is, ahogy megkérdezte: — Ezt meg hogy képzelik? Apu hunyorogva nézett föl a tetőre. — Kérdezze meg talán a gólyát. Azt látni kellett volna, ahogy a rendőrünk szája tát- va maradt, ült vissza azonnal a biciklijére. — Hallatlan! Pont ide fészkel, amikor az utca teli van becsületes munkás- és parasztcsaládokkal. Apámból kitört a nevetés. Ott állt az egész család az utcaajtóban, nevetett az anyám is, 'hát szabadjára engedtük mi is a jó kedvünket, bár nem tudtuk pontosan, hogy mi a nevetséges. A Rabóczki rendőr beletaposott a pedálba. — Csak azután el ne menjen a jő kedvük! — kiabálta. Másnap reggel csattogásra ébredtünk. Ahogy kimentünk a ház elé, a Rabóczki éppen újratöltötte a légpuskáját. A gólya a ház fölött körözött. Magasan. Nagyon magasan. Majd végképp eltűnt a szemünk elől. — Erre meg mi szükség volt?! — fakadt ki az apám. — Nem tartozom számadással, alezredes. De ha annyira kíváncsi, hát nem engedhettem, hogy ez a megtévedt madár elhordja a becsületes munkások meg parasztok udvaráról a kiscsirkéket! A többit már nem hallottam, mert a nagyanyám a kezemnél fogva berángatott az előszobába. Még azt se hagyta, hogy köszönjek az őrmesternek. Igaz, nem is akartam, jobb lett volna valami csúnyát mondani neki, ha merek. Gilicét nem láttuk többet. De a Rabóczkit se. Péter bácsi azt mondta, biztos iskolára küldték. „Vagy letartóztatták, mert túl sokat járt Sóvágóékhoz” — kontrázott rá a Pánmajszter, akire azért haragudtam egy kicsit, amióta a Ribi elárulta, hogy ő szólt a csirkék miatt a rendőrnek. Szerintem inkább csak irigykedett, hogy nem hozzájuk fészkelt a Gilice. A gólyát azután szép lassan elfelejtettük, csak az óvó néni panaszkodott az anyunak, hogy az öcsém mindig szobában sétáló gólyákat rajzol. Pedig hát a gólya nehezen tűri a rabságot. Ez köztudott. csak formát és tartalmat, hanem — személyi magatartásként — emberséget is keres." S a mai emlékező számára álljon itt néhány adat, amely az embert azonosítja az időben, de nyilván az emberi lényeget a bennünk értelmezett világ sajátos kivetítése adja, ez az, ami érték lehet. A székely származású szerkesztő Mikházán született 1901-ben. Tanulmányait Marosvásárhelyén és Kolozsvárott végezte, s eljegyezte magát az újságírással. A Keleti Üjság, Az Üjság című lapok munkatársa, 1927-től pedig Erdély egyik legolvasottabb lapjának, az 1895-től megjelenő Brassói Lapok szerkesztője, később főszerkesztője lett egészen a lap betiltásáig, 1940-ig. 1940 és 1944 között az Erdélyi Gazda című lapot szerkesztette. Közölt az Erdélyi Helikonban, a Pásztortűz- ben és a Havi Szemlében. A felszabadulást krwetően könyvszerkesztő, s tanulmányíró. Fiilöp Béla Kacsó szerkesztő úr Emlékezés egy mór-mór legendára Gaburek Károly: Ruzicskay György portréja BényeiJózsef: Majd elfárad Majd. elfáradnak a folyók, medrük sárgára szárad s otthontalanul kering fölöttük megrabolt sirály-had. Majd elfáradnak a szelek s kiszikkad az olajfa, virága illattalanul omlik szomjas avarba. Majd elfáradnak az esők s a mechanizált űrből fáradt olaj pereg csak s égető sugár-tűz jön. Majd elfárad a két kezem tartani egy világot s a zajba roppant fülemből szelíden vér szivárog. Majd elfárad az énekem, rekedt kolomppá romlik s a szívdobbanás ritmusa fásultan meghasonlik, s ha a világ ember megszakad viselni terhed élet, — utolsó búzánk szétpereg: szívben őrzött remények. Károlyi Amy: Korom A befejezett kerek életek párája nyomtalanul el-lebeg, de vissza csapódik keserű korma a lángnak, ami még égett volna. Fehér Mária: Ahogy jöttünk Száll az idő jár az óra jut belőle rosszra, jóra. Albumunkban gyűl a fénykép csontjainkban a keménység. Nyár aranya tél ezüstje holnap lángja tegnap füstje. Terv előttünk tény mögöttünk úgy megyünk el ahogy jöttünk. Nem kérdezi tőlünk senki akarunk-e végleg menni.
