Békés Megyei Népújság, 1984. január (39. évfolyam, 1-24. szám)
1984-01-07 / 5. szám
1984. január 7,, szombat o igrsmETM Tóth-Máthé Miklós: A színészházban A színészház olyan hely, aho] mindent lehet csinálni, csak lakni nem. Tóföldi legalábbis ilyen következtetésre jutott, és bizonyára nem csupán ö vélekedik így a lakók közül. Erős kivételnek talán csak Csutorjai. a szobatársa számít, aki füldugót használ, és lefekvés után még egy nagyobb ösz- szegért sem hajlandó kiszedni. Ilyenkor megszűnik számára a világ, és Tóföldi esetleges közlendőit a szájmozgásáról olvassa le. — Vegyél te is — mondja Tóföldinek —, s meglásd rögtön egy szanatóriumban érzed majd magad. No igen, ez is megoldás — töpreng el ezen Tóföldi, de azért mégsem vásárol füldugót. Csutorjai az más, ő már megteheti. Tíz éve ténfereg a pályán, egyik színészházból ki. a másikba be. ö már eleget hallott ahhoz, hogy tikár egész életében füldugót használjon. De egy induló színésznek még nem lehetnek rigolyái, elterjed, rossz fényt vet rá .. . stb. Neki még mindent hallania kell, akár akarja, akár nem. — Tudod — mondja Csutorjai —, rólam már annyira elterjedt ez a füldugózás. hogy sokan azt hiszik, nappal is használom. Ezért nekem nem mondanak semmii. előttem nem reszelnek, fúrnak senkit, békén hagynak. Azt is észrevettem. hogy kedvesebbek hozzám, mintha csakygyan süket lennék. Tóföldi bólint, megérti • Csutorjait. Nem éppen erős tulajdonsága a tehetség, így azzal pótolja, ami inkább megadatott neki. Udvariassággal például Ilyen udvarias emberrel még nem találkozott. talán nincs is. Csutorjai úgy udvarias, ahogy más levegőt vesz. Nem lehet megelőzni a köszönésben, nem lehet utána bemenni egy ajtón, nem lehet . . . egyáltalán felsorolni is lehetetlen, mit nem lehet még, hogy Csutorjai legalább egyszer kizökkenjen az udvariasságból. — Bocsáss meg, ha horkolok — mondta mindjárt a-z első nap Tóföldinek —, és költs fel nyugodtan, kérlek. Tóföldi megfogadta a tanácsát, és íelköltötte, mert nemhogy horkolt, de szirénázott. — Ne haragudj — motyogta félálomban —, igazán nem akarattal .. . Egyébként is — mint később kiderült —. mi az ő horkolása a kinti zajokhoz képest! Egy tüntetési menet maga a lábujjhegyen osonó suttogás némelyik szinészhá- zi éjszakához viszonyítva. Rajki László: Találkozás Az ajtók dörejszerű csapkodása már megszokottá vált, egy-egy alkalmi „házaspár" civódása is elviselhetővé langyult, hanem a tehetség italtól nehezen forgó nyelvvel. mindazonáltal üvöltve hangoztatott bizonygatása — már több a soknál. Különösen hajnali kettőkor, amikor már egy tisztes polgár virágos rétről és döngicsélő mé- hekről álmodik. — Atombomba vagyok sőrétek között! — üvölti egy hang, történetesen a Lányaié. és Tóföldi szívét, bár felriad rá, mégis melegség járja át. A mondás ugyanis tőle ered, ö jelentette ki ezt nemrégen, ugyancsak kissé felajzott állapotban, és lám. máris átment a Köztudatba. Akár valamely népi (népszínészi) szólás terjed majd. és így anonim módra bár. de mégiscsak begyalogol a színházi világ halhatatlanjai közé. Ez pedig rendben is van. a szerzői büszkeség legyűri a zaj okozta felgerjedést. de Lányai nem elégszik meg ennyivel. Saját szöveggel is kibővíti. — Nekem mondja Zselatin. hogy merev vagyok, én úgy mozgok a színpadon, mint egy hirdetöoszlop?! Nekem, akinek a mozgását megirigyelheti egy baletttáncos? Az aljas! Már régen bíróság elé kellett volna állítani! Mert aki ilyet merészel mondani egy Lányaira, az liliomtipró. betörő, gyilkos! Ide nézzetek. hogy (mozgok?! Na, ezt figyeljétek meg! Valami robajlik, dűl. csattan. üvegcsörömpölés. — Kuss! — csendül valahonnan egy karikás hang. — Hát már dögleni sem lehet ebben a rohadt házban?! — Csendet kerek! Főpróba! — üvölti vissza Lónyai. — Ki tehet arról, hogy itt civilek is szállást kaptak?! — Civil az. a holdkóros, beteg lelked — így ismét a karikás hang —. ne éjjel jusson eszedbe a szakma, hanem nappal! — Az igazi színésznél nincsenek napszakok — vonít újfent Lónyai. — Mert a művészete mindig éber. Ha nem tetszik, keress magadnak egy lakatlan szigetet. De mielőtt odahurcolkodsz. add meg az ötvenesem! Tóföldi magára húzza a takarót, a párnát a fűjére nyomja, és amit világéletében utált, számolni kezd. De hát mi az a semmi párna. a színészház csak most kezd élni. Valahonnan hegedűszó. ,.Hej. deládé, delá- dé . . . " Kurjongatások, dübörgések. Az ablakok, rezegnek. a plafon táncol, a padló, mint kiöregedett cirkuszi unterman. nagyokat recs- csen, nyög belé. És ebben a ..lagziban" még a legcsendesebb sarok az udvarias Csutorjai és az ő egetverő hor- tyogása. t Aztán mégis valamiféle szendergés, talán álom is, sziklákat görgető elefántokkal . . . De mi ez? Máris itt lennének az elefántok? A szikla dörgött az ajtónak? — Tóföldi! Mi az? Alszol? Tóföldi nem válaszol. Hanem Lónyai — ki is lehetne más? — nem hagyja abba — Tóföldi! — bömböl, míg a bezárt ajtó kilincsét rázogatja. — Mi van? Csakugyan alszol? Tóföldi felnyög. majd a füléhez ragadt párnát az ajtóhoz suhintja. — Mi a fenét akarsz?! — Szóval mégsem alszol — így diadalmasan Lónyai —. csak imitálod az alvást. Jellemző, ezt megjegyzem magamnak. Kenyered van? — Micsoda? — Kenyér! Érted? Adj egy falást. Azt akarod, hogy itt dögöljek éhen az ajtód előtt? Tóföldi kimászik az ágyból. megkeresi a kenyeret, kinyitja az ajtót, kidugja. — Fogd ... — mondja, és csukná vissza az ajtót, ha Lónyai lába engedné. — Szalonnád is van? — Nincs! — Semmid? — Semmim. — Kenyeret zabaljak magúban ? — Zabáid! — hörgi Tó- földi. aztán valami eszébe jut. — Sercegi csomagot kapott. de el ne pofázd, hogy tőlem tudod. — Sercegi? — Igen. Disznósajtot evett az este. Láttam. — Kösz. Tóföldi, rendes vagy. A láb Lónyaival együtt elmegy. Tóföldi bezárja az ajtót, visszatántorog az agyba. Amíg Sercegi megérteti Lónyaival. hogy nem kapott csomagot, addig majdcsak reggel lesz. És reggel sokkal elviselhetőbb a színészházban, akkor már félájultan alszik mindenki. Rajki László: Az idős Kossuth A4ucs/ József: Dallal ékesített... Dallal ékesített este kedvem bánattal cinezte. Odavan a védelmező, feketeben fehér mezó. Egy-két órát, ha szenvedett, halom nyúlik a sir felett. Lassan-laxxan megjön a tél. mire beáll.' elfeledtél. Fújton-fúj az északi szél. mar az emlékem se beszél Eltűnők, mint egy gondolat, mely a világűrbe szaladt. Valentyin Merkurjev: A Sámánkő A hóvihar az úton kapott el. A bányafával megrakott ZIL-lel éppen a Sámánkőnek nevezett hegyre kapaszkodtam fel. A szél olyan erővel vágta a havat, hogy az utat sem láttam, még a fényszóró sem tudta áttörni a sűrű kavargást. A ZIL egyszer a szakadék széléig csúszott ki, másszor meg a bal oldalon majdnem fennakadt a kiálló sziklákon. A motor dühödt bikaként erőlködött, a kerekek szerteszét fröcskölték a havat. A szakadék sötét torka minduntalan elnyeléssel fenyegetett. Hirtelen egy át- fúvás zárta el az utat. Megálltam a torlasz szélén, leállítottam a motort. A szakadékban. ezt már hallottam, mint egy óriáskígyó, kőágyba süllyedve gyors patakocska rohan, és nem messze Bodajbótól, a bővizű Vi- tyimbe ömlik. Arról is tudtam, hogy valahol mélyen lent a patak partján — azt hiszem, éppen fölötte álltam meg — magányos sír áll. Egy sofőr sírja, aki az útról a szakadékba zuhant. ... Meglehetősen régen történt. Szállásadóm, Glafira Nyikanorovna így mesélt az esetről: „Ä bányához egy szép arcú fiatalember jött, és beállt sofőrnek. Meglátta egysz.er a fiút a sámánlány, aki azon a magas hegyen lakott, amely mellett a fiú a bányához járt. Meglátta a lány, és beleszeretett. Akárhányszor arra ment a fiú, mindig kérlelte: Gyere hozzám vendégségbe. Az én sátram a te házad lesz. Tudok nagyon sok sárga fémet arra, és a távoli bércekre mutatott, ahová a jakutokon kívül még senki sem jutott fel.. . A jakut lány hűséges feleség lesz! — mondta a fiúnak. Válaszul azonban csak a kocsi füstjét1 és a sofőr vidám kacagását kapta, ami valósággal a szívébe hasított. Nagyon megharagudott a lány, és amikor a fiú újra arra járt, hatalmas vihart támasztott.. A szél lesodorta az autót az útr ól, és -a szakadékban teljesen összetört. A sámánlány pedig sellővé változva levitte a fiú holttestét a patakból a tengerbe.” Másoktól tudtam meg, hogy a vadászok gyakran hallanak a Sámánkő szakadéká- ból motorzúgást, de kocsit még soha nem láttak arra. Még azt is mesélték, hogy viharos időben a hegyen bolyong a magányos jakut lány, és akit meglát, annak régen rossz. Lezuhan az úttól, és menthetetlenül megfagy a hóban. Engem nem ijesztettek ezek a mesék. Ezen a keserves éjszakán is arra gondoltam, hogy nem jutok el időben a bányához, és az embereknek nem lesz miből építeni a dúcolást. Nem tudom, mennyi idő telt el, már a kormányra dőlve kezdtem szenderegni, amikor meghallottam a motorzúgást. A zaj hol erősödött, hol hirtelen abbamaradt. Ügy hallatszott, ahogy az emberek mesélték. A tenyerem a fülemre szorítottam — a zúgás megszűnt. Elvettem a kezem, újra hallottam. Még mintha dudált is volna egyet, ... majd ismét ... és még egyszer. Nemsokára gyengült a vihar, -és a motorzúgás megszűnt. A tépett felhők közül időnként előtűnt a sápadt hold. Amikor a szél teljesen elült, kimásztam a fülkéből, és óvatosan elindultam szemügyre venni az utat. Mindenütt hatalmas hóbuckákat találtam. Egyedül se fel, se le nem indulhattam. Visszamentem a kocsihoz, begyújtottam "a motort, és a kormányra támaszkodva pihenni készültem. Majd az ügyeletes traktor segít kimászni ebből ~a helyzetből. Talán egy félóra múlva arra eszméltem, hogy recseg a hó. Felemeltem a fejem, és még a lélegzetem is elállt. A kocsimhoz szélés sítalpakon a jakut lány közeledett. Megdörzsöltem a szemem. A jakut lány nem tűnt el. Tehát nem álom, amit látok, hanem valóság. Bekapcsolom a fényszórót — gondoltam —, és akkor eltűnik. Kezét azonban szeméhez emelte a vakító fényben, és mosolyogva a kocsimhoz lépett... ... ekkor ismertem fel. A bánya büféjében dolgozó lány állt előttem. — Telefonáltak — kezdte Zina mesélni —, hogy te még elindultál, ezért meghagytam neked a vacsorát. De csak nem jöttél. Tudtam, hogy az emelkedőn lehetsz, ahol a viharban mindig elakadnak a kocsik. Ahogy véget ért a vihar, elindultam hozzád a vacsorával. Mondd, tegnap óta nem ettél ? — Nem — feleltem, és hálásan néztem a csinos „sá- mán”-ra. Nem a szerelem hozta ide ezt a kislányt az éjszaka közepén, hanem az, hogy forró kávéval itassa a sofőrt... . .. Véget ért a viharos tél. Lassan beköszöntött a nagyon várt nyár. A csupasz nyírfák egy éjszaka alatt csillogó, zöld leplet öltöttek, és kedvesen hívogatták a szerelmeseket nyugalmas ligeteikbe. A telep lakói munka után az erdőben sétálgattak, gitár mellett dalolgattak a szerelemről, az életről. Az egyik meleg napon horgászni indultam a Sámánkő szakadéka felé. Különösebben nem érdekeltek a halak, hanem inkább barangolni akartam a hatalmas sziklák között, gyönyörködni Észak zöldjében, virágaiban. A hegyi patakban a nap csillogott, sugarai szikráztak a vízfodrokon, amikor odaértem a tragikusan elpusztult sofőr magányos sírjához. A látvány egészen lenyűgözött. Nem az, hogy a frissen gyomlált síron élővirágkoszorú pihent, hanem az, hogy a sziklán egy ismeretlen, tréningruhás lányt pillantottam meg. A lány a szikla réséből fémből készült csillogó lemezeket szedett ki. és óvatosan törölgette azokat zsebkendőjével. Közelebb léptem, és köszöntöttem. A meglepetéstől felkiáltott, és hogy le ne essen, belekapaszkodott egy éles perembe. — Hogy megijesztett! — mondta, és szép arcán megnyerő mosoly jelent meg. Bocsánatot kértem. miközben figyelmesen megnéztem. A lány zavarba jött. — Ejnye, hát még soha nem látott nőt? — mosolyodon el ismét. — Dehogynem, de olyant, mint maga, még nem. — Engem nem is láthatott, mert nem vagyok idevalósi. — Rögtön gondoltam. De, bocsásson meg, mit csinál itt messze mindentől a szakadékban? — Technikai szemlét tartok az autómon — felelte. — Autón? — csodálkoztam. — Milyen autón? — A lehető legegyszerűbbön. Ha ide jön. maga is megnézheti. Gyorsan felkapaszkodtam a sziklára. A hasadéiban légrésekkel ellátott rézdobozt láttam, amelynek belsejében kürtök és rozsda- mentes acélból készült bordák helyezkedtek el. — Ez a maga autója'’ — kérdeztem. — Igen. — Ne haragudjon, de ez inkább gramofonra hasonlít. — Hajoljon közelébb, és fújjon ide — mutatott az egyik résre. Könnyedén belefújtam. — Erősebben! Teljes erővel fújni kezdtem. és a doboz egyszer csak olyan hangot adott, mint az emelkedőre kapaszkodó teherautó motorja. — Most pedig ebbe fújjon! — mutatott a másik résre. Belefújtam, és a szakadékot autókürtre emlékeztető hang töltötte be. Most világosodott meg előttem, hogy milyen kocsi jár a szakadékban a téli viharok vagy a szeles nyári napok idején. Eszembe jutott a téli kaland, és nevetve meséltem el a lánynak, aki szintén jót kacagott rajta. Később elgondolkodva mesélni kezdett: „Arra kérem, beszéljen az embereknek az autómról, hogy ne higgyenek természetfeletti erőkben. Ezt az apám iránt érzett szerétéiből készítettem. Az apám emlékére,'akit- sohasem láttam. Huszonnégy éve jött ide Szverdlovszkból. a kutatáshoz. Egy hatalmas viharban éppen gépeket szállított; a bányához, ahol akkor kezdődött meg a feltárás. És a viharban lezuhant az útról, ebbe az átkozott szakadékba. Anyám repülőgépen jött ide, és a katasztrófa helyén temette el. Én nem sokkal ezután születtem. Később apám barátai mesélték, hogy jgazi, bátor sofőr volt. Két éve fejeztem be az elektrotechnikai főiskolát. Megterveztem ezt a gépet, és felállítottam itt. Ha fúj a szél, a kürtök és a membránok olyan hangot adnak, mint egy működő autó. Anyám elbeszéléséből tudom, mennyire szerette a motorzúgást az apám." Ezzel megoldódott a Sámánkő rejtélye. Néhány nap múlva elvittem Galina Rasz- kovát — így hívták a lányt — a bodajbói repülőtérre. Mielőtt elbúcsúztunk, kicseréltük címeinket. A szakadékban levő szerkezet pedig a Galina apjának oly kedves motorzúgást dalolja. Azt a dalt, amelyet hallgatva a sofőrök soha» sem érzik magányosnak magukat. Fordította; Sass .-tfttila i
