Békés Megyei Népújság, 1984. január (39. évfolyam, 1-24. szám)
1984-01-28 / 23. szám
1984. január 28., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Továbbadni a virágzó zöld ágat Garabuczy Ágnes festőművész otthonában Csöppnyi finom ital, éppen csak koccintásra való. Forró kávé, hogy még kellemesebb legyen a hangulat. Apró teasütemények. Puha otthont, meleg asszonyiságot áraszt a műteremlakás. — Számomra mindig legfontosabb volt a család ösz- szetartó ereje — mondja a ház asszonya, Garabuczy Ágnes festőművész. — Vésztőn születtem, édesapám pedagógus volt. Mindig védettséget adott az ő közelléte, anyukám segítő keze pedig biztonságot, később is, amikor már felnőttem. Nincs nagyobb boldogság, mint hogy most is együtt van a családunk. Három nemzedék: apuka, 76 évesen még mindig aktív tanár, időnként festeget. Férjem szintén festőművész, s a fiam is itt él velünk, ő a fotózással kötött barátságot. Ha visz- szagondolok a vésztői gyerekkoromra, mindig csupa szépre emlékezem. Beleszü- lettem a festészetbe. Lakatos Menyhért, akit apuka tanított, ma is mondogatja, hogy volt a kertünkben egy barackfa, s engem mindig alatta látott, ahogy rajzolok. Talán az otthoni indíttatás ereje is segített, hogy nekem minden olyan magától értetődően sikerült. Természetesnek tartottam, hogy felvegyenek a képzőművészeti gimnáziumba, s természetesen a főiskolára is. Hamar összeházasodtunk a férjemmel, s emlékszem, amikor Lacikát vártuk, tanárom, Pór Bertalan egyszer rám csodálkozott: „Magának babája lesz? Abba ne hagyja a festést!" Megfogadtam a mester tanácsát, s amikor az Epreskertben a diplomamunkám készítettem, már a kétéves kisfiam játszadozott körülöttem. Koccintunk. Jólesik megpihenni az elomló fotelben. Képeket nézegetünk, régebbi alkotások reprodukcióit. Meglep, milyen erősen érződnek az arcokon az ikonok vonásai. — Első külföldi tanuf- mányutam Leningrádban volt. A Puskin Múzeumban, az Ermitázsban és másutt is bűvkörébe vont az ikonfestészet. Mennyi emberséget, fájdalmas nyugalmat tudtak kifejezni általa! Tudatosan kerestem önmagámnak is ezt a formát, amelyben régi értékeket lehet őrizni, s kifejezni modem életérzéseket. Talán női mivoltomnak, asz- szonyiságomnak is köszönhető, hogy szeretném óvni. megmenteni a kincseket. Van bennem valami ősi hit, jófajta életösztön, amely azt sugallja, hogy a szépnek élnie kell, nem szabad, hogy a pusztítás diadalmaskodjék. Szeretném, ha késői unokáink tudnák, milyenek voltak a régi falak, milyen volt Szentendre és Óbuda. Milyenek a felhők, a madarak, s az ember, aki szereti ezt a világot. Milyen csodálatosak a katedrálisok, s mennyire féltjük a pusztulástól Velencét, féltjük önmagunkat. Jó kóborolni szűk utcácskákban, jó hazamenni. Hallgatni öregek meséit, látni a tengert, a végtelent, a ránk boruló kék eget. Tovább szőve a mesét mindennapok apró csodáiról, álmainkról. Továbbadni a virágzó zöld ágat, ez a dolgunk, ez a boldogság. Természetesen a festő élete nem csupa libegő hangulat, szerteomló álom. Valós feladatokat kell legyűrni, hétköznapi harcokban kell dulakodni. — Szerencse is kell, ez kétségtelen. Különösen eleinte, a pálya kezdetén, jókora hit, hogy alkotni érdemes. Mert ugyan hol van biztosíték arra, hogy amit csinálunk, szüksége van rá a világnak? Ráadásul belőlem még hiányzik is az az ügyesség, amelyből, ha több lenne, nem ártana. El sem tudom mondani, milyen jó biztonságot ad például a Képcsarnok Vállalat és az állami mecénatúra, amely megélhetést nyújt. Aztán, ha az ember rátalált saját kifejezési eszközeire, hangjára, és van mondanivalója, már könnyebben benne él a mai képzőművészvilágban. Egyéni és csoportos kiállítások, díjak, tanulmányutak. Nem sorolom. Szép kavargás, tartalmas alkotó munka az élet. így érdemes csinálni. Persze hogy vannak hullámvölgyek, mélypontok. De ha az ember dolgozik, olyankor mindig könnyebben „történik valami". Emlékszem, még 1965-ben nagyon rossz viszonyban voltam a szerencsével, s ekkor, mint a mesében, jött egy öregember és azt mondta ... Azt mondta, hogy csak festenem kell, semmi mást. A többi az ő dolga. A lánya látta a kiállításomat a Mednyánsz- ky teremben, s vett tőlem egy képet, amelyet kivitt az USA-ba. Egy galériatulajdonos felfedezett magának, és ő rendel tőlem. Három évig. csak festenem kellett. Akkor Washingtonban csináltak egy kiállítást. Mondhatom, tanulhatnánk egyetmást szervezésből, propagandából és üzleti érzékből is! Micsoda sajtófogadás, gála, koktélparti, televíziós közvetítés volt! A Washington Posttól kisebb lapokig számtalan méltatás, kritika, amely általam üdvözölte a magyar kultúra jövetelét. Videofelvételeket készítettek, s még az egyetem művészettörténeti szakán is előadási „téma" lettem. Szép három hónapot töltöttem kinn, s anyagilag sem volt megvetendő. A Nagy Kaland, a washingtoni kiállítás után különösen termékeny hazai hétköznapok következtek. Elhozta képeit a szülőfaluba, Vésztőre, s el Miskolctól Pécsig sokfelé az országba. Garabuczy Ágnes neve jól cseng nem csak a képzőművészkörökben, de a tárlatlátogatók fülében is. — Örülök, ha számon tart a „szakma”, de még jobb, ha a közönség is szívesen látja a képeimet. Az ikonkorszak után most a sejtelmes, kék színek közt érzem jól magam. Próbálok kifejezni valami időtlent, messzi múltban gyökerező, mának és a jövőnek is szóló emberi üzenetet. Különösen izgat a mítoszok, a mesék világa. Letűnt ősi kultúrák emlékeit kutatom, s igyekszem visz- szaadni a vásznon, hozzátéve a mai kor gondolatait, érzéseit. És ahogy én vonzódom a régi emberek alkotásai után, hasonlóan remélem, hogy a mi munkánk eredményei is megmaradnak. Szeretném, ha tiszta maradna az égbolt. Szeretném, ha a XX. század pokla nem érne utói bennünket. Élnünk csak e reményért érdemes. Andódy Tibor Garabuczy Ágnes: Etűd Gafabuczy Ágnes: Töredék r \ Lajosházi Éva: Fotó Látom, ahogy ülnek arcukon a megkövült mosollyal, lábukat gálánsán keresztbevetve, mennyire odavalók és mennyire idegenek! Ügy látszik én nem vagyok arravaló, hogy csak úgy simán megszülessek és felmutassanak rózsaszín popsikkal, én nem sikongok, én foltos vagyok, és ezek a foltok messziről ordítanak, ordít, mint egy szabadvers, ahhoz is ordít, kit gyűlölök, — hisz én még gyűlölni sem tudok! — Még ha akarnám sem szürkülhetnék be most. Itt ülök, érzelmekkel telizabálva és csak meredek ki a fagyos levegőre Öblös a szám és félek jóformán mindentől ezen a Földön. Hiszen mit is tehetnék mást, mint félni, félni még egy légytől is, — mit Juhász oly ízületi pontossággal rakott papírra. — hiszen a Dögöt hurcolja magán az is Milyen magamnakvaló vagyok! Cakkos a szám a visszafojtott szavaktól Belepte a salak a telkemet. (Némelyek azért köpik ezt papírra, hogy megszabaduljanak tőle?) Már ez is, ez az örökös monotonság, a maga kis depressziójával! A tetszetős luxus-képiszavak, a nyakatekert, ízületi bántalmakban szenvedő motívumok. Meg úgy általában az egész. (1979) Fehér Mária: r Eri, a bátor Én, a bátor könnyen járok és sok helyre eltalálok magam is. Én, a bátor nekivágok és sok mindent megcsinálok magam is. Én, a bátor sokszor mondtam, hogy ami a szívemen van számon is. Én, a bátor mégsem szólok, néha én is gyáva vagyok bánom is. Én, a bátor sosem szólnék, mindig ilyen gyáva volnék egymagám. Én bátor csak azért vagyok. mert tudom, hogy már nem vagyok egymagám. Madár János : Hallgatásnyi föld Akácok messzi tájait, a rügyekhez szoktatott tüzet keresem. Fölgyújtani gyermekkorom eltévedt labirintusát. Horzsolódva kőhöz, fához — menekülök arcoddal. Anyám Elveszíthető ‘‘már:------------az ének.
