Békés Megyei Népújság, 1984. január (39. évfolyam, 1-24. szám)
1984-01-28 / 23. szám
NÉPÚJSÁG 1984. január 28., szombat Csoór István: Mivé lettél, Zeguholmu?.. . A néhány elszórt tanyából nőtt ki a maroknyi település a dombhátakon, ahol a Berettyó zabolázatlan vize nem ugratta ki az ágyból az igazak álmát alvó embereket. Ám bővült a kor, a Berettyót mederbe szorították és ott is épültek házak, ahol azelőtt víz volt az úr. Az edzett nép dacolt a viharral, jéggel, tűzzel, az ellenség tiprásával és Zeguholmu faluvá nőtte ki magát. Utána összefogtak a gyehennaiak. a szelesiek, a koplalókertiek, a nagygátiak, a Kis és a Nagy utcaiak, a Szívósok, a Túriak, a Pataiak, az Altman- nok és mindazok, akik e szikes földből serjedtek ki és községgé fejlesztették a volt sárfészket.. S néhány lépés és a nagyközségek közé sorolták szülőhazájukat. A régiek, ha látnák! Többek között Baranya, a református templom mögötti kovácsmester, aki T. Jánosnak megszabadította azt az ujját, amelyiken nem nőtt köröm a rézgyűrűtől, ami még gyerekkorában került oda a Libalegelőn. Játékos kedvében oda is felhúzta, de nem jött le. Próbálta szappannal síkosítani a bőrt. de nem használt. Viselte megtermett legénykoráig. Kínlódott- vele nappal és éjjel. Kínjában a meszet kaparta. Az egyik szombati piacnapkor bement Altmann Nácihoz. Bevágott két liter bort és utána Baranya kovácshoz. Kigombolta a nadrágot és mutatta a baját. Baranya segített. Az asszony kötőtűjével emelte ki és patavágóval vágta ketté. Fizetett T. János egy zsák lopott búzával, amit az öregje padlásáról kapart zsákba és éjek éjjelén fütyölve vitte a kovácshoz. Fütyölhetett. hiszen már vígan nézhetett a fehérnép ringó szoknyája után. Ha látná a régi faluját Hőning bácsi, a borbély, aki fogat is húzott, doktorolt is. mert a vérmes emberek hátára piócát vagy köpüt rakott. A lógó tejfogat csak az ujjával húzta ki. Az ordító gyereket nyugtatta: — Ne félj, most nem húzom ki. csak megnézem. S mire a gyerek elordíthatta volna magát, mór mutatta is a vastag ujjai között villogó fogat. — Nesze .. . ! Kargyám csak legyint.ene. Falu. község, város; mindegy. Egy a fontos. S veregetné a hasát. Ez legyen mindig tele. Napszámosa volt mindenkinek. Vágta a herét, nyűtte a kendert és evett, evett és evett. Kaszálni ment ki az egyik tehetős gazdával. Hajnalban indultak és reggelizés táján ki is érkeztek. A tarisznyára nézett Kargyóm. — Falatozni kéne, gazd- uram .. . Falatoztak. Teletömték magukat sózott fehér szalonnával, utána meghúzták a csecseskorsót. Kargyámnak még korgott a gyomra. Szólott is: — Nem ehetnénk meg egyúttal az ebédet is ... ? — Hát . . Nyújtotta neki a tarisznyát. Kargyám megette az ebédet is. A gazda már fenni kezdte a kaszát, amikor újra megszólalt: — Én úgy gondoltam, hogy verjünk oda a vacsorának is ... A gazda csak tátogott. Nem szólt semmit, csak mutatott a tarisznyára. Kargyám magába tömte a vacsorát is. Meghúzta a korsót és hanyatt vágta magát. A gazda nógatta: — Ha jóllaktál, foghatunk is hozzá ... Kargyóm csak pislogott és az álom határáról szólt viszsza: — Bolond ember az, aki vacsora után munkához fog... * Kargyámnak még talán a pap sem ismerte az apjától kapott nevét. Mindenki csak így nevezte, mert a csuklóján bőrből készült csatos érmelegítőt hordott. Szerinte az idő viszontagságai ellen szolgált. Nagy Dávid is csodálkozna. a gátőrből lett hentes, aki a tizenkilences nagy árvíznél eltömte a Menhely melletti zsilipet. Félreverték akkor a harangot. A Berety- tyó vize nyalta a gát koronáját és a Koplaló felől törő szél felverte a vizet a part tetejére. Nyúlgátat húztak végig és a zsilipnél -megkezdték a munkát. Hordták a földet saroglyával. talicskával, kassal és öntötték be a zsilip torkába. Nem használt semmit. Pocsolyává áztatta a víz a földet és fekete bucsborékokat és erős vízsugarat spriccelt a falu felé. Az embereket zsákért, abroszért, ágyterítőért zavarta haza. A Libalegelőn megtöltötték földdel és eregették le a zsilip szájához. Reggelre, amikor Csökmő felől derengeni kezdett, megállt a víz. Szólt a harang, de már istentiszteletre hívta az imádkozni vágyó népet. Gátszakadástól menekült meg akkor már réges-regen Szeghalom. Lehet, hogy nagyot nézne Sebes tanító bácsi, Patai Gyulával, Török áccsal és a többiekkel együtt, akiket össze fogdosott a csendőrség, és napokig sepertette velük a Nagy utca kövesútját. — Felforgató kommunisták ...! A szukalaposi B. nagygazda azt a parancsot kapta, hogy lazán rakott szalmáskocsival vágtasson végig a Nagy utcán. Hullt a szalma, mint az őszi falevél. Seperjék a szalmát, ne csak a követ piszkálják az aljasok, a bitangok, a hazaárulók . .. Ha Nuszbaum doktor bácsi most is rendelne . . . Biztosan nem a régi szóval szólna és nem a régi receptet írná fel. — Keserűsó! Mert minden bajt a bendő okoz .. . Tavasszal az éretlen eper, a bódi szilv^, a zsombékok- ban összeszedett fiókás tojás, az uraság földjéről lopott zsenge tengeri ... Olyan gyenge a bél, mint az avult pókháló. Húst csak akkor lát a szem, ha a kerítésnyíláson beles a gazda portájára. Látja a tyúkot, a disznót, a pulykát és nyeli a nyálát. . . Dörög, dörög, de a szíve mást mond. — Van hat krajcárod a keserűsóra ? — Nincs . . . — Tessék . ..! Fizetett a nép. Felásta a kertjét, elvetette a krumplit, dugdosta a hagymát és sokszor annyian kapálták a kiskertet, hogy nem látszott a Simái kisdedóvoda fehérre meszelt hátulja . . . Imába foglalta a nép a neved, jó öreg Nuszbaum bácsi. Az a kis lakatosinas is, akit fültövön rúgott csép- léskor a gyarmati mester Hozzád vitt az útja. Megtapogattad a daganatot és a rendelő sarkába küldted: — Dugd be a jó füledet a mutatóujjaddal és figyelj!! Halkan súgta: — Kapsz egy pengőt . .. ! A kisinas már nyújtotta is a markát. — Nem leszel süket. Ud-, vözlöm édesanyádat: Liszkát, és -mondd meg neki. hogy melegítsen korpát egy zacskóban és néhány napig rakja a füledre. Neked meg azt mondom, hogy jelentsd fel a mestert ... Csápolt a kezével. — Döglött lovon patkó . . . Minden mester rugdos . . . Ginszler bácsi, ha ott állna a boltja előtt, és most is mutatna a Nagy utcára. — Ha annyi pengőm lenne. amennyi fűszál nőtt az idén az árok partján . . . ! De nem állt ott. Régen eltávozott az örök mezőre, még mielőtt a Schillingerek- kel, Braunokkal, Deutsch Pirkével, Schwartz Ferkó- val és a többiekkel elment volna az elkészített gázkamrák sötétjébe. Gress bácsi, a (réplakatos is ámulva nézné a csodát. A községi kávéház nagytermében rendezték be a mozit. Négy gerendára építették fel a vetítőt, két lyukkal. Az egyiken a fénysugár szóródott a fehér lepedőre, a másik jyukon Gress bácsi dugta ki a fejét, és hangos szóval mondta a kísérő szöveget — Ég az erdő. Menekülnek a vadak. A téglákra helyezett fosz- nikon ülő nézők ámulva bámulták az új csodát és rémüldöztek, amikor a gyorsvonat szembe jött velük. Ez a mozi is kinőtte magát, és újat épített Fabulya János kőműves. Felső és alsó páhollyal, zsöllyével, és az első sorokban az inasok és a cselédek is karosszéket kaptak... Emberek, házak és a publikációs szék... Ott állt a piactér végében. Négy oszlopon, három lépcsővel, hegyes zsindelytetővel, és vasárnap délelőtt megjelent az elöljáróság embere és nyálazta a papírokat. — Közhírré tétetik, hogy Marton János asztalosmester összes ingósága elárverezte- tik. Egymás után sorban. Kinek a házát, kinek a két lánc földjét. Utána mást. Balogh János elszegődne mindenesnek. Az elemi iskolát hagyott lány cselédnek. Százan és százan. Kiszáradt a torka a publikációs embernek, mire a paksaméta végére ért. Ott állt a gazda és olt állt. az erejét, az egészségét, az életét felkínált legény. A lovat nem mustrálja jobban a lókupec, mint a gazda a szegődményesl. Tetőtől talpig. Még a fogakat is. Ha nincs foga, akkor gyomorbajos, ha beesett a melle, akkor meg mellbajos, ha kicsi a tenyere, nem ér semmit, mert nem tud markolni, ha tapos a hasa, az jó. mert akkor összeszikkadt a belseje, és keveset ^eszík, hajtva, de bírja a munkát . . Néhányan marékba csaptak, és sok százan elmentek haza, gs reménykedve várták a következő vasárnapot, amikor rájuk süt a szerencse napja . . . Eltűnt a publikációs szék, a régi emberek is örök nyugalomra tértek, az új, friss, erős emberek pedig összefogtak és téglát téglára raktak. Segítettek a Kisek, a Nagyok, a Maróthyak, a Hajdúk, a Vighek, a Boru- zsok, a Kerekesek, a Kozákok, a Miklyák és a címfestő, aki a régi táblát lecserélte, újat állított helyébe, amin szeretettel üdvöz- lik a város lakói a városba érkező vendégeket. Zeguholmu . . . Várossá lettél .. . A földedre lépő régi fiad is szeretettel üdvözöl. Csernák Árpád: A sárkány-család (mese) A város szélén, kis tó — vagy tengerszem — partján állt az öreg ház; hulló vakolatával, omladozó falaival, vak ablakaival, rozsdás kopogtatójával, matt-zöld pati- nájú rézkilincseivel, bedőlt kapuja fölött rozsdás lámpavassal. öreg volt, de szép. Kicsit ferdén állt. a tó felé — sőt, szinte fölé — hajolva; mintha nézné magát, és valóban kirajzolódtak a víztükörben sokat megélt vonásai. Egy napon zajos gépek — dömperek és markolók — vonultak a tó partjára, kék ruhás munkások lepték el a házat, és bontani kezdték. A szakemberek megállapították, hogy a víz túlságosan alámosta; meg kell semmisíteni. Errefelé még zsombékos vidék volt; nádas és bozót, fészkek bújtak a lombok között, és madarak röppentek fel nagy csiviteléssel, de kissé távolabb már ott sorakoztak a panelházak szürke kockahalmazai. Némó kutyámmal erre szerettem sétálni, mert itt szabadon engedhettem, és vidáman futkározhatott a fák és bokrok között. Ahogy munkához láttak a csákányos emberek, meg a markológépek, az öreg ház falai a tóba dőltek; szinte hangtalanul megadva magukat, lassan alámerültek, megzavarva a víz alatti világot, mert egy sárkány dugta ki a fejét, és rémült tekintettel szemlélte az eseményeket. Én kicsit távolabb álltam, de amikor megláttam a sárkány ijedt-szép gyermektekintetét, a házrombolókhoz léptem és — fejemmel a sárkány felé bökve — megkérdeztem: „Mi lesz vele?” — Csak a váltakat vonogat- ták. Volt aki vigyorogva azt felelte: „Betemetjük” — volt aki azt: „Majd elmenekülnek.” A sárkány kimászott a vízből — most látszott, hogy inkább egy nagy gyíkhoz hasonló —, és elindult a város irányába, amerre egyáltalán nem volt víz, csak beton, beton, és az építkezések után ott maradt hulladék. A bokrok közül előmászott két egymásba csimpaszkodó kölyke. Hasonlítottak az apjukhoz, csak a bőrük simább volt és világosabb. Aztán jött az anyasárkány is; kétségbeesetten szemlélte, mit művelnek kedvenc tavával: lakóhelyükkel. Az öreggel útközben találkozhatott, mert ő is vele volt. A kölykök is csatlakoztak hozzájuk. Beszélgettek. Csodálkozva vettem észre, hogy értem a nyelvüket. Eleinte félve, óvatosan közelítettem, aztán, amikor kiderült, hogy nem bántjuk egymást; egészen közel merészkedtem. Némót pórázon tartottam; nehogy galibát okozzon meggondolatlan ugrándozásával. Elmagyaráztam, hogy — sajnos — tovább kell vándorolniuk, de ne a város felé menjenek, hanem ellenkező irányba; ott, a fűzfák felé mocsaras a vidék, és arrafelé nem élnek emberek. Megfogadták a tanácsomat: elindultak a füzes felé. A házat tovább bontották. Szerettem volna belőle valamit megőrizni; a rozsdás kopogtatót, vagy a lámpavasat, de semmit sem sikerült leszerelnem. Mindez a falakkal együtt alámerült. Újházy László: Most még kóstolgatom a várost még semmit se értek, nem befolyásol pedig se kényszer se érdek kóstolgatom a várost f embereit kóstolgatom még bennem reked a szó falja lélegzetemet mert most szeretek egy várost folyójával gesztenyéivel szeretem hogy van nyüzsgése biztonsága és tévedése most még szeretek egy várost és tudom majd később dől el ő is szeret-e vajon vagy mégse ' _____________________________________ Gara buczy Ágnes: Mitológia Mester Attila: Tótágas A folyó mintha állana, a part meg mintha szállana. Egy kecske — fához kötve lánccal — sodródik fölfelé az árral. Sodródik vele a malom, eperfával az udvaron, két tarka nyúl a fa tövében egy hullám tetején van éppen. Láttál már suhanni falut? Tajték völgyekben fut az út, s billeg a templom tornya, mintha a komp mellett a bója ringná. Úszik az ég — visszafele. Két hullámzó part megy vele Kotyog a csónak: sehova — de ez már filozófia . . . Verasztó Antal: Karácsony, emlékezetből A sötétség szivén, fagy foga rdg a látóhatáron hajnal motoszkál a lassan előtűnő fák tetejéről vén padlásokra szökik a homály a csend, madárhang után kutat erejét próbálni a szél, rétekre suhan álom gázlókon át Karácsony közelit talpig sugárzó fényben, reggelre ott áll a kapuk előtt.
