Békés Megyei Népújság, 1984. január (39. évfolyam, 1-24. szám)

1984-01-21 / 17. szám

1984. január 21„ szombat

o

Az igazi kék

Anna Seghers elbeszélései

ld. Markó Károly: Eszményi táj, fürdőzőkkel

Juhász Gyula:

SZAKÁLLSZÁRlTÖ

r r

___ r

A

nna Seghers, a tavaly júniusban elhunyt, világszerte népszerű német írónő, A hetedik kereszt szerzője jól ismert hazánkban is. Főművét, a nagyregényeket (A döntés, Bizalom), és legtöbb elbeszélését szinte valamennyi jelentős nyelvre lefordították.

A mainzi születésű, tehetséges művészettörténészként induló polgárlány, Netty Reiling Rembrandtról és koráról írta doktori disszertációját a heidelbergi egyetemen, s egy XVII. századi holland festő, Seghers nevét választotta magának írói álnévül. Fiatalon csatlakozott a forradalmi munkás- osztályhoz, tagja lett a Német Kommunista Pártnak, és a Proletár Forradalmi írók Szövetségének. Háborúban, békében, emigrációban, és otthon, töretlen szenvedéllyel és erővel harcolt élete végéig az író fegyverével, a szóval.

Történelmi sikerek és kudarcok, forradalmi változások, nemzeti bűn és bűntudat, nemzeti önvád és önvizsgálat, erőfeszítések a Hogyan történhetett? - megválaszolására, emigráció és új haza, majd az új, korábban ismeretlen társadalom építése — Anna Seghers oly korban élt, amikor világtörténelmi események szemtanúja lehetett, maga is formálta, illetve végigszenvedte korát. Irodalmi alakjai századunkban gyökereznek, valamennyit a jellemek páratlan gazdagsága, a csodálatos nyelvművészet, az egyéni meseszövés, az aggódó gyengédség határozza meg, de legfőképpen talán az, hogy a kisembereket úgy ábrázolja, hogy azok szinte gigantikussá emelkednek — hitük, kitartásuk és az ösz- szefogás ereje által.

Ez a nagy mesélő, „az emberiség tanítója” hitt abban, hogy az elbeszélés legyőzi a magányt, az elszigetelődést, erősíti az összefogást, s hogy közösen minden könnyebb. Bízott benne, hogy a könyvek hatnak: az

olvasók szembenéznek önmagukkal, s változtatnak

magatartásukon, életformájukon. És éppen ebben, a békéért, a szocializmusért, az emberiségért harcolók körének tágításában látta az elbeszélés értelmét.

A híres brazil író, Jorge Amado mondta Anna Se- ghersről: „Nem csupán népe, hanem minden ember legnemesebb indulatának tolmácsolója.” Nos, ilyen nemes indulatokról szól a közelmúltban az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet, Az igazi kék minden egyes elbeszélése, az írónő legújabb, a hatvanas és hetvenes évek végén született remekei. Igazi varázsló röpíti az olvasót egzotikus vidékre, Mexikóba, a maya kultúra földjére, Franco Spanyolországába, a távoli északra, Dél-Amerika őserdeibe. A hétköznapok egyéniségeivel találkozik, aki rábízza magát Seghersre; névtelen hősökkel, helytállással, bátorsággal — de álmodozással, szerelemmel, boldogsággal is. A címadó elbeszélés főszereplője például Benito, a mexikói fazekas, aki olyan kék színű és mintájú edényekkel pakolja föl szamarát minden héten, vonul a piacra és büszkélkedik ott, mint rajta kívül senki más. Amikor nem tud több ilyen csodálatos edényt készíteni, mert elfogy a kék szín, és a boltos sem tudja kisegíteni, Benito felkerekedik, hosszú útra indul, hogy megtalálja az igazi kéket. Az egész országot bejárja, sok akadályt, nehézséget kell le- küzdenie, de sosem adja föl a reményt, mindvégig bízik abban, hogy eléri célját, s az igazi kékre lelve térhet vissza családjához.

„Semmi nem indokolja, hogy a szerencséje elhagyja. Ezt érezte Gary. Félelmet nem ismert. A szerencse az ilyenek mellé szegődik; Gary ezt meggyőződéssel vallotta...” Ám ez a szerencse, az egykori Vietnamban harcolt amerikai katona, Gary, a Kőkorszak szereplőjének szerencséje mulandónak bizonyul. Már leszerelt, a polgári életben pilóta. Idegen útlevéllel, álnéven él Dél-Amerikában. Állandó rettegésben, hogy kereshetik. Menekül mindenki elől, először a hallgatásba, a- magányba, végül Kolumbia hófödte hegyei között a halálba . . .

Celia és Alfonso — róluk regél a Viszontlátás — forrón szeretik egymást, de a kor, amelyben élnek, bizony nem kedvez nekik. Polgár- háború utáni szétdúlt hazájukban a menekülés, az üldözés, a börtön választja el őket egymástól. Szerelmük erőt ad azonban mindkettőjüknek, hogy túléljék a mexikói emigrációt, az illegalitást Franco Spanyolországában, hogy higgyenek a jövőben, a találkozásban.

Említhetném persze a többi elbeszélést — Hazatalál az elűzött nép, Tuomas ajándéka a Sorsa-félszigetnek, A rejtekhely —, a többi szereplőt — Agathe Schweiger- tet, Susit —, a többi szép mesét is, hiszen hasonló valamennyi : az igazi kékről, az igazi szeretetről, / az igazi összefogásról szól. A legfelejthetetlenebb motívum a kötetben viszont mégiscsak az életmentő nádszál marad számomra abból a történetből, amely elmeséli, hogy a háború idején Berlin közelében, egy tóbap bújtatnak el egy menekültet, a szájába hosszú nádszálat adnak, ez a víz fölé ér, s a menekült ezen keresztül kap levegőt.. .

Niedzielsky Katalin

(Aforizmák)

A hóhérok nem szívesen halnak meg. Attól félnek, hogy a halál majd szemrehányást - tesz nekik, hogy nem voltak eléggé szorgalmasak.

*

Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.

*

Petőfi Apostolát az arany középszer kritikusai különösnek és végletesnek találják. Olyan ez, mintha valaki szemére vetné a Vezúvnak, hogy a lávája nagyon forró!

*

Tiszteld az irodalomtörténet-írókat, hogy hosszú életű légy a földön! — így szól a költőhöz az Akadémia. A költő azonban ma már tudja, hogy az irodalomtörténet-írók sem hosszú életűek e földön. A költők túlélik őket.

*

A királytragédiák főhőse a nép.

' *

A legtöbb költő azért ír egy életen át, hogy egy verssel halhatatlanná lehessen.

*

Költeni annyit tesz, mint elfelejteni az elmúlást.

Sokan azért szeretik és azért írják a fantasztikus regényeket, mivel nincsen fantáziájuk.

*

A női divatban sem a ruha a lényeg, hanem a test.

*

Az iskolában a gyermek hamarabb megtanulja azt, hogy mi a harmadfokú egyenlet, mint azt, hogy mi az elsőfokú teendő!

*

Helyi szerző? Vajon mit szólna hozzá Schopenhauer, ha őt a frankfurtiak elneveznék helyi filozófusnak?

*

A tehetségtelen emberek rossz emberek. Személyes sértést látnak minden talentumban és halálos ellenséget minden zseniben.

*

Minden méltóságtól megfoszthatnak, de emberi méltóságomtól nem.

*

A stílus az ember — mondotta Buffon. A stílus után ítélve nagyon sok majom ír ezen a földön.

*

Némely ostobák különös üldözési mániában szenvednek. Azt gondolják, hogy

amit a bölcsek az ostobaságról beszélnek, az mind órájuk vonatkozik.

*

Az őseim juhászok lehettek. A nagyapám már asztalos volt: Közeledett az íróasztalhoz, amelynél én dolgozom.

*

Légy szerény! — mondja a katángkóró az ibolyának. *

A nap még egyetlen éjszaka után sem felejtett el fölkelni és világítani.

*

Minden vád ellen lehet védekezni, csak az önvád ellen nem.

*

A földrengés nem ismer országhatárokat, akár a gondolat.

*

A dolgozók verejtéke a föld drága gyöngye.

*

Némelyek úgy szeretik a költőket, mint a szárnyasokat: megkopasztva!

*

Eljő még az idő, midőn egyetlen nagyhatalom lesz e földön: a munka!

*

Mennyi szépségversenyt rendeznek ebben a csúnya világban. Jóságversenyt még nem rendeztek soha.

*

A gyermek szeme a jövő tükre. Jaj annak, aki elhomályosítja.

Kántor Zsolt:

A dolgok érdes oldala

Legdrágább ékszerem a titok, mit más előtt nem, előtted megnyitok. Tudakolod szerkezetét, faggatsz természetéről, boncolgatod, elemzed, milyen ötvözet?

Milyen sugárzás árad belsejéből, melyik érzés illik hozzá, mely öltözet?

Végül együtt örülünk; ez az épülés hava; ebben a közös munkában egymásra ismerünk, ez te vagy, az meg én, a dolgok érdes oldala.

Az önismeret játszmájában is nyerünk.

Bába Mihály:

A pusztai milliomos

A kocsi lassított. — De szép ez az emeletes ház — mondta Fazekas az agronómusnak, aki egész délelőtt a kísérője volt.— Biztosan az orvosé, a kerület leggazdagabb emberéé.

Az agronómus mosolygott.

— Valóban az orvosé, de nem a leggazdagabb embere. A leggazdagabb, a milliomos, a puszta szélén lakik. Mármint a volt puszta szélén, mert a pusztát, a hajdani „grófi szérűt”, ahogy mondani szoktuk, a város bekebelezte, a város kinyújtózott a puszta széléig.

Fazekas már nemigen figyelt a múlt és a jelén ecsetelésére, de még a presszóban is, amikor a búcsú feketét itták, azon töprengett, hogy biztosan csak amolyan mendemonda ez a pusztai milliomosról. És amikor elbúcsúzott az agronómustól, intett a sofőrnek, hogy tesznek egy kört, s meglátogatják a legendából szőtt embert.

Alacsony, sovány, borostás arcú ember állt az udvaron, a vendégek láttán hátra parancsolta a kutyákat. Az új ház hatalmas, üveges verandáján egy öregasszony üldögélt, s amikor a kutyák elhallgattak, odakiáltott emberének:

— Gyertek a verandára, csak nem az udvaron fogtok ácsorogni.

— Jó, jó — mondta az öreg.

És elindultak. Fazekas arról dünnyögött közben, hogy a tsz-bert jártak, valamit írni akar róluk, és most azért jött ide, mert úgy hallotta, hogy itt a híres milliomos él.

Az öreg arca meg se rebbent. Leültette vendégeit. Az asz- szony szó nélkül bort hozott.

— Ez nem nova — tette le a kancsót és a poharakat. — Apjuk, töltsél.

— Nem igaz a mendemonda? — kérdezte Fazekas, amikor megkóstolták a bort.

Az öreg letette a poharat, néhányszor körbe forgatta. Felemelte a fejét, Fazekasra nézett.

— Bár ne lenne igaz — legyintett. — Anyjuk, hozzál mán pogácsát is.

Megvárta, míg a felesége bemegy a szobába, aztán csendesen azt mondta:

— Egy gyermekünk volt. ötvenhatban ő is ott volt a hangoskodók között, aztán a vihar után az egyik tekergővel kiment külföldre. Télen már levelet írt Ausztráliából. Meg küldött száz dollárt, tavaszon ötvenet,, aztán még egyszer vagy kétszer. A levelek is elmaradoztak. Tizenöt éve nem tudunk róla.

— Tegnapi sütés, kóstolják — csoszogott az asztalhoz az asszony.

Leült, de már egyetlen szót sem szólt többet.

— Nem kerestették?

— Kerestettük mi, én magam mentem be a városba, a Vöröskereszthez, vittem a tőle jött leveleket is, de hiába. Talán egy év múlva kaptuk az értesítést, hogy valóban élt Ausztráliában egy ilyen nevű bevándorló, de eltűnt. Hová lett, hogy pusztult el, senki se tudja.

— Lehet, hogy él valahol — mondta Fazekas, de maga se hitt szavainak.

— Lehet. Azóta várjuk, várjuk, mert mi mást tehetünk. Itt minden az övé lenne, meg a családjáé, ha volt neki. Gürcöltem én látástól vakulásig, hogy legyen neki mire hazatér. Sokszor még magamtól is megvontam a jó falatokat ... Na, de igyunk is.

Egy pillanatra rájuk szakadt a csend. Majd koccantak a poharak az asztalon. Fazekas az asztalkendőt bámulta. Nem volt ereje, hogy szokásához híven az öregembert figyelje.

' — Mi úgy élünk most is, mint negyven évvel ezelőtt, egyszerűen, majdnem szegényesen. Pedig megtehetnénk, hogy másképpen éljünk. De hiszi, nem hiszi, nem visz rá a lelkiismeret. Felépítettem ezt a házat, fürdőszobával, pincével, a nyári konyhát, meg mellette egy kis szobát magunknak, vénségünkre. Mert úgy gondoltuk, ez lesz az övék, mi meg ott húzzuk meg magunkat. Már fél milliónál is többet ígértek érte, de nem adom. Minek nekem a pénz? Van nekem, bár ne lenne annyi.

— Mennyi? — röppentek fel váratlanul a szavak Fazekas ajkáról.

— Sok, sok — ismételte meg az öregember. — Különben kiszámíthatja. Amióta a fiam kiszédült az országból, én mindennap, télen, nyáron, esőben, hóban ötven liter tejet viszek be a csarnokba. Az ára ment a bankba. A mai napig

egy fillért se nem vettem ki belőle. Elég volt az, amit a tsz-től kaptam. De a bankba ment a hízott bikák ára, a borjúk ára, meg amikor még jobban bírtam erővel, a hízók ára. Tíz, tizenöt hízót adtam én le egyszerre az államiaknak mindig . . .

— És nem irigyelték? Nem kértek kölcsön maguktól?

— Dehogynem. Csakhogy én nem adtam. A fiaméból? Különben, amikor mi nagy szegénységben voltunk, senki sem segített rajtunk. Senkitől sem kaptunk mi semmit, a magunk erejéből lett itt minden. Hanem rosszul mondom — nyúlt a kancsóért, hogy teletöltse a poharakat. — Egyszer mégis adtam. Talán öt éve ennek. Meghalt egy rendes ember, itt a pusztán, öt árvája maradt. Az asszony sírva szaladt, hogy segítsek rajta. Mondtam, hogy nincs nekem pénzem. Elment. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Hát ha az én fiam is meghalt hirtelen, és árvái maradtak Ausztráliában, vagy másutt. Biztosan rajtuk is segítenek. Szóval reggel felkeltem, elmentem az asszonyhoz, és mondtam neki, hogy jöjjön velem a városba. Kivettem hetvenezer forintot a bankból. Tíz-tíz a gyerekeké, húsz meg a magáé, adtam oda erővel az asszonynak a pénzt. Mert ngm akarta elfogadni, hiszen ő csak a temetésre kért párezer forintot. Fogja, majd megadja, erősködtem. Elvette. Megadom, ledolgozom, meghálálom, szipogta a szerencsétlen özvegy. Majd a fiammal elszámol, ha megjön. Mert az övé ez a pénz, mondtam, és otthagytam az árvát.

A poharakat nem koccintották össze, de kortyolgatták a bort, lassan, óvatosan, mintha tüzes vizet nyelnének. Az öregasszony, aki a beszélgetés alatt némán ült egyre ösz- szébb görnyedve, mintha itt aszalódna, szipogott, szemét törölgette. És sóhajtott. Mintha jajgatna. Fazekas letette a poharat. Az üveg csengése felriasztotta az öregembert is.

— És mi lesz a...

— ... a vagyonnal? Ezt akarja kérdezni, ugye? — emelte tekintetét Fazekasra az öreg. — Nem visszük a sírba. De nem is herdáljuk el. Rendelkeztünk. Minden az államé. De, ha mégis hazajönne a fiam, vagy hazajönnének a leszármazottai, akkor az övék.

Az asszony bólogatott, szemét törölgette. Az öregember még két pohár bort is felhajtott egymás után.

—• Higgye el, boldogabbak lennénk, ha szegényebbek vó- nánk, ha a fiunk, a menyünk, meg az unokák miatt lassan még a tehénkéinket is el kellene adogatni, hogy nekik legyen meg az, ami kell.