Békés Megyei Népújság, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-31 / 307. szám
o 1983. december 31., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Fekete Gyula: Nevetni jó Ihaj-csuhaj, megint öregedtünk egy esztendővel! — De mi van ezen ennyi mókázni-, mulatni-, nevetnivaló. hogy öregszünk? Vagy éppen arra szolgál ilyenkor az egész országot betöltő móka, humor, kabaré, hogy ne igen gondoljunk bele az idő múlásába? — bizony, szinte ünneprontás volna születésének éjszakáján idézni Petőíit: ... Még alig hogy játszánk apáink térdén, s már Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett... Csak annyi az élet, mint a futó felhőnek Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet. Akármint van, az év utolsó köznapja — pontosabban: köznap estéje — észrevétlenül ünneppé változott: méghozzá az utóbbi évtizedekben az egykori úri-polgári mulatságból valóságos népünneppé: annyi magánjellegű és intézményes jókedv, az egész társadalmat és minden korosztályt átfogó vidámság egyetlen ünnepünkön sem torlódik, mint az esztendő halotti torán. Hogy miért éppen a múlandóság eme figyelmeztető állomásait cövekeljük ki bohócsapkával, a vidámságok népünnepével? — Nevetni jó, és ami jólesik, abban ne keressünk egyéb logikát; bőven elég az logikának, hogy jólesik. „Ihaj-tyuhaj, sose halunk meg” — akárhogyan nézem, még ebben a kurjantásban is ott ficánkol valami logika. Igaz, a jókedv, a valóság könnyen gyanúba is keveredik — mint minden egyéb, ami jólesik az embernek: szerelem, bor, töltött káposzta. Egyszer talán okkal, másszor ok nélkül. Annak idején pár évig egy szerkesztőségben dolgoztam Darvas Szilárddal, s emlékszem, mennyit gyötörte a főszerkesztőnk a kitűnő humoristát éppen a humora miatt, mondván: ez a humor nem elég előremutató, nem elég „konkrét”, túlzottan öncélú. De nem akarok itt műfaji elemzésbe mélyülni a humorról, megteszik ezt ezekben a napokban a szilveszteri műsorok kritikusai. Engem ez a kivételes szerep késztet erre a tűnődésre, amelyet a jókedv, a jó kedély az életünkben betölt. Hihetetlenül erős vonzása van: ellenállhatatlan vonzása. Erre a magam élgtéből is meggyőző példát mondhatok. Valamikor ‘mi hárman osztálytársak, diákköri jóbarátok, egszerre udvaroltunk ugyanannak a kislánynak a sárospataki Üjtelepen. és — bármilyen hihetetlen — ez a közös ud- varolgatás semmiben sem zavarta barátságunkat. Igaz, nem az a hagyományos — rámenős, célratörő — udvarlás volt ez; még az is lehetséges, hogy nem udvarlás volt — csak épp jól éreztük magunkat együtt. Pedig nagydiákok voltunk már akkor, túl a kamaszkoron; párna alatt vasaltuk a hosszú nadrágot, újságpapírt dugtunk a nyakkendőbe, hogy jobb legyen a tartása, és kezdtük önként — hovatovább rendszeresen — kipucolni a cipőnket. Nos, mi hárman jóbarátok. ha kellemesen akartuk eltölteni a vasárnap délutánt, összeszervezkedtünk, kisétáltunk az Újtelepre, és biztos, hogy kellemesen töltöttük el. Senki úgy nem tudott kacagni, mint az a kislány, Ügy áradt belőle a napsugaras derű, a romolhatatlan jó kedély, hogy mindig és ellenállhatatlanul magával ragadta a társaságot; fölpezsgett volna a vér az ő közelében még az életuntakban is. Fáradhatatlanul repkedett közöttünk, kacagott, csivogott, senki az ő áramköréből nem szakadhatott ki, érzékelni is elfejetettük az idő múlását. Sokszor eltűnődtem én ezen a varázslaton már akkor is. Mert úgy van, igaz: nevetni jó. Vonzza az embert a jó kedély, taszítja a rossz kedv. Igaz, igaz. de azért ez csak a felszín igaza idáig. Ha a szülőfalumra, a családi környezetemre visszagondolok, nem állíthatnám, hogy ott valami nagy becsülete volt volna az önfeledt nevetésnek, a nevettetésnek, a tréfacsiná- lásnak. Gyakrabban mint nem, éppen azt a megrovó minősítést kapta: „helytelenkedés”. És nemcsak a mi családunkban, és nemcsak a falumban. Azt mondhatom: általános volt ez az ítélet; gyakrabban mint nem — elmarasztaló. Figyeljük csak, már a szavak is milyen éles különbséget tesznek jókedv és jókedv közt, s ugyanazt a fogalmat olyan eltérő értékjelzéssel, értékítélettel, olyan ellentétes hangulati hatásokkal fejezik ki, hogy már-már nem is azonosítható önmagával a fogalom. Azt mondjuk például: mosolyog, nevet. De milyen más az ítélet ebben: vigyorog, acsarít. Mondhatom valakire: kuncog, de mondhatom azt is: vihog, nyi- hog, vihorász. Mondhatom: jóízűen kacag, s ugyanarra a kacagásra: viháncol, nyerít, röhög. A köznyelv, a szállóigék, a közmondások értékítélete a nevetőkről és a nevettetőkről — meglepően szigorú. Még abban is árnyalatnyi ítéletet érzek, amikor azt mondják a kedélyes emberre: ..jó természete van”, „könnyen veszi az életet az ilyen”. De lássunk egy csokorral a megrögzött tré- facsinálókat, a könnyen nevetőket, és folyton nevettetőket elmarasztaló népi ítéletekből: „Ki sokat nevet, nem sok esze van annak”. „Vincsorog, mint a pap kutyája”. „Vigyorog, mint fakutya dz oltáron". „Sok nevetés okosból is bolondot csinál”. „Szapora tréfa — ritka okosság”. „Ki sokat nevet, keveset elmélkedik”. És így tovább. Vajon mi lehet az oka, hogy a közmondásokban kifejezett népi értékítélet ilyen mostoha a jó kedélyhez? Vagy csupán a mértéktartásra int, mondván: „Jó a tréfa, de nem mindétig...’'? Eszerint a népi értékítélet a kellemességek közé sorolja a tréfát, a jó kedélyt, de éppen ezért alkalmazza rá a „jóból is megárt a sok” intelmeit — mint mindenre, ami jólesik az embernek: szerelemre, borra, töltött káposztára ... Vagy csupán a felszínes kedélygskedést ítélik el a közmondások. az erőszakolt tréfacsinálást? Netán az is lehetséges, hogy napjainkban ezek a népi bölcsességek már elvesztették érvényüket, mitnhogy a nehéz élet. a nélkülözések, a létbizonytalanság talaján fakadtak valamikor? Emlékszem Veres Péternek egy régebbi írására: Szilveszter esti tudósítás Balmazújvárosról. 1936 Szilveszterén, nyolc óra tájban járja a csendes, sötét utcákat: az ablakok sötétek; tíz-húsz házat is elhagy, míg egy világos ablakot lát; ott sem mulatnak, legfeljebb kártyáznak, esetleg fekvőbeteg, vagy gyermekágyas asszony mellett pislog a lámpa. A szegénysoron még ez sincs, csak végig a vaksötét; járda sincs, a fagyos rögökben bukdácsol az író; itt még a kutyák sem ugatnak, nincsenek már kutyák; nem fizettek adót értük, s elvitte őket a sintér. Vajon ez a társadalmi háttér magyarázza, elődeink ítéletében mitől vált a jókedv olyan könnyen helytelenkedéssé? Csakhogy van nekem másfajta emlékem is ugyanerről a társadalmi háttérről. Gyermekkorom Sándor -bácsija, a szentistváni Ináncsi Sándor, aki első kaszás volt és bandagazda az aratóknál, tekintélyes embernek számított a maga 1 körében a munkában is, meg abban is, hogy a kis aratóközösség érdekeit munkáltatóval, hatósággal szemben ő képviselte. Nos, vacsora után, meg hosszabb pihenőkön nem volt nála mókásabb ember: tréfált, utánozta a többieket, maskarának öltözött be, magára szedte a matyólányok sok- ráncú szoknyáit, a másik legidősebb aratóval, a szintén hatvan felé tartó Koncz Antal bácsival együtt kis jeleneteket rögtönzött, s mindez nem ártott a tekintélyének. Sőt: átragadt a jókedve a többiekre — tanú vagyok rá —: kemény munkában megfáradt, nehéz életű, sokat nélkülöző társaira. Lám, jólesett a nevetés nekik is. De vajon annak a nyugdíjas csepeli munkásnak nem esett jól, aki az Olvasó Munkás Klubban azt mondta egy kabaréműsorra: jókat röhögtünk, s épp azon a legjobbakat, amin inkább sírnunk kellene ... Nem szaporítom tovább az ellentmondásokat, hiszen csak jelezni akartam, mifajta ítéletekre, nézetkülönbségekre is okot adnak jóízű nevetéseink. Szó sincs arról, hogy ezt a — nyelvi emlékek bizonysága szerint: évezredes — vitát, megítélésbeli különbségeket itt és most döntésre akarnám vinni, befejezve a befejezhetetlent. Maradok én csak a magam receptjénél: nevetni jó. Feledtetni a szárnyas idő múlását az egymást érő Szilveszter-estéken. Pihenésnek is jó — az olyanok számára tudniillik, akiknek mindig van miben elfáradniuk. Kikapcsolódásnak is jó, nehéz, emésztő gondok áramköréből — azok számára tudniillik, akik ilyen áramkörökbe be vannak kapcsolódva. Pataki Edit: Pillanatkép A távolsági járat tömve, már a lépcsőn is állnak. A kalauznő a fejek fölött osztja a jegyeket. A buszvezető még kinn áll, ráérősen vált pár szót egy egyenruhás férfival. Egy fiatalasszony jön, emelkedne feljebb a lépcsőn a vállak és hátak mögött, a jobb karján gyerek, a másik kezében bőrönd, szoknyáját balról egy kétévesforma csöppség húzza. — Helyet a kisbabának! — kiabálja a kalauznő. Az álló emberek összébb húzódnak, próbálnak utat engedni — nemigen lehet. Nagy nehezen sikerül helyet találni a bőröndnek a lábak, piaci kosarak, utazótáskák erdejében. Az asszony a lépcsőről a két széksor közé kerül, jobbján a gyerek, a másikat a térdével tologatja előre. Az elvész a nagyok közt, fogja a szoknyát, másik mutatóujját a szájába akasztja. Az álló utasok lefelé néznek, mintha még mindig utat akarnának engedni. Az ülők — alig túl a beszállás és a helyfoglalás közelharcán, a belsők a fedezékben meghúzódva, a külsők kissé kényelmetlenebbül — védik a biztonságukat, elfordítják a fejüket, kifelé bámulnak, el- merülten nézik az egyforma buszokat és az állomás egyforma ablakait. Van, aki éppen alvásra rendezkedik be, más a cipője orrát vagy a táskája fülét tanulmányozza, ráncokat gyűr a homlokra ez a nagy igyekezet. Egy napszemüveg viszont jó szolgálatot tesz ilyenkor: eltakarja az ember szemét. Mert veszélyesek az ilyen későn jövők. Aki most átadja a helyét, aztán másfél óráig préselőd- het a zsúfoltságban, a cigaretta- és italbűzös leheletek közepén, váltogathatja a lábait, dülöngélhet a kanyarokban, érezheti a gyomrában a szomszédja könyökét. Sokan ki is jöttek hamarabb, hogy biztosan legyen helyük. Az asszony hajladozva keres fogódzót, támasztékot. — Gyere, babikám, az ölembe veszlek — nyúl az álló apróság felé egy idősebb néni. A száj legörbül, a mutatóujj kiakad, tétován kaparász az állón, a két szem tanácstalanul néz fel, hátrafelé. — Eredj, Évikém! Évikém botladozva tipeg a lábak közt, szót fogadna, húzza a szoknyát is, az anya csak üggyel-bajjal tud kiszabadulni a pici marokból. — Nem bánt a néni. Egy fiú áll fel, nehézkesen, szó nélkül, valóban a legfiatalabb a szélen ülők közt, elvegyül az állók közé. — Tessék leülni — szól örömmel a szomszédja, egy bajuszos férfi. S a fejek befelé fordulnak, a szemek kinyílnak, az arcok kisimulnak, a tekintetekben lágyság. — Aranyos két kicsi — a szemben ülő fiatalasszony a picinek nyújtja az ujját. — Nekem három van. — Rossz így utazni, csomaggal, gyerekekkel — kész- ségeskedik a bajuszos férfi. Az asszonyka kifulladva helyezkedik el, a kicsit megfordítja a karján, hogy Évikét is az ölébe vegye, kipi- rultan mosolyog. A vezető a volánhoz ül, indít. r Velekei József Lajos: Szilveszter Soss Ervin: Tíz négysoros Lovagkori túszul ejtett a vár tornyán fekete zászló kavarog lőrésnyi bennem az élet valaki néz s én maradok Nem imádság most és mindörökké ennyi ettől kell az égbe menni mert tiéd lett a hatalom a dicsőséget akarom Albinoni mintha most születnél sírva virágokat szórsz egy sírra elgondolod az is játék hogy létezel mire vársz még Távcsőben amott egy város közeleg embererdők és kőhegyek szavak szürke menedéke hófehér köztük a béke Hangulat szavamra olyan ez a nap mint elnyűtt szélű rossz kalap ha kedve tartja elrepül de ha nem a szívemre ül Hadaim kérgük alatt vasfegyelem a fák az én hadseregem koronáik kitárt karok dárdák remények csillagok Koncepció ez a hajó kalózhajó tiporja örvény a mélybe a parton ágyú daloljon olajfán üljön a béke Madách Nagy Fényhozó van még remény gúláink mélyre ásva mind de hol a Föld mely téreken köröttünk vagy bennünk kering Jóslat jobb sorsra vársz ugyan minek szívverésed ki érti meg maradsz egy vers vagy csak két tor és gyűlölet csendben néhol XX. század repülünk együtt arctalan összecsukott idegenek a magasság épp tízezer nem is látsz ha integetek
