Békés Megyei Népújság, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-31 / 307. szám
NÉPÚJSÁG 1983. december 31., szombat o A világ-sorskérdésről Juhász Ferenccel New York palota a Lenin körúton. Földszintjén a Nyugathoz tartozó írók — ma Hungária néven ismert — egykori kávéháza. Legtetején az épületnek — lehet, hogy jelkép e karnyújtásnyi távolság — az Űj Írás Szerkesztősége. A szűk szobák egyikében ülök le. A főszerkesztőt várom. Megbeszélést tart. Utolsó simításokat végzik a folyóirat következő számának kéziratán. Hosz- szú a nyomdai átfutás, két számmal előre dolgoznak. A találkozás esélyeit latolgatom, s megpróbálom újra végiggondolni kérdéseim sorát. Még a végére sem érek, már felpattan az ajtó. Végeztek. Juhász Ferenc a szobájába invitál. Hellyel kínál. Elmerülök a süppedő fotelben. Alig van köröttem tér a mindössze három lépésnyi széles szobában. A fotelok mellett csak egy íróasztal, meg egy folyóiratokkal telepakolt könyvesszekrény fért el. Tér és eszköz annyi, ami a munkához éppen elég. Se több, se kevesebb. Tekintélyt. rangot itt bútor meg szőnyeg nem kölcsönöz. Nem is kell. Juhász Ferencnek van rangja, neve anélkül is. Fiatalon, ahogy mondani szokás, üstökösként robbant be a felszabadulás után megújuló magyar költészetbe. Huszonegy éves volt. amikor első verseskötete megjelent. Huszonhárom évesen már Kossuth-díjas. három kötettel a háta mögött. Tehetségét, teljesítményét a legnagyobbéhoz. Petőfiéhez mérték. Később József Attila-díjjai is kitüntették, s másodszor is megkapta a Kossuth-díjat. Ötvenöt éves. A legtermékenyebb magyar költők egyike, eddig közel harminc kötete jelent meg. A napokban látott napvilágot a legújabb, Remény a halálig címmel. Percnyi hallgatás-burokba zárva ülök mellette. A magnóval babrálok, úgy hiszem a csupa-jelzős versek költőjét csak így lehet majd pontosan visszaadni. Kávéval kínál. Cigarettára gyújt, nagyot szív belőle. Fáradtnak tűnik. Arca a tömött bajusszal, a homlokra húzott hajjal, az apró, élénk, állandó tűzben égő szemekkel olyan, ahogy képről, televízióból megismerni. Keresem a lelke mélyéig vezető utat. A Békés megyei kötődésekről faggatom. Bár a fővárostól húsz kilométerre, Bi- án született, más családi szálak okán többször járt erre. „Budapesttől kétszáz kilométerre erkölcsben, modorban felvilágosodottabbak, önállóbbak voltak az emberek, mint Pest szomszédságában. Persze, ez a Viharsarok volt, a lázadások, forradalmak földje” — nyilatkozta tíz évvel ezelőtt a békési népről. Az apró, széllel, s tanyákkal körülvett békési falvak romantikus máz nélkül, értelmükkel őrződnek benne. — Fiatalemberként azt gondoltam, hogy a főváros közelsége — a körülötte levő 20—30 kilométeres gyűrűben — automatikusan megteremt egy olyan mágneses vonzáskört, a szellem értelmében, amely a felvilá- gosultság felé irányítja az embert. Ez persze csak a képzeletben volt így, a valóságban nem, mert ott ez a Budapest-környék — most persze a háború előtti időre, a nagybirtokokra kell gondolni, hisz a mi falunk a Metternich-birtokok közepén feküdt, Békésben pedig azt hiszem Wenckheimek voltak, meg mások — sokkal inkább őrizte a feudális kötöttséget, szigorúságot, meg homályt is, mint amit én másutt tapasztaltam, adott esetben Békés megyében. Negyvennyolcban kerültem oda először, látogatóba, és olvasó embereket találtam. Embereket, akik Voltaire-t olvastak, meg Rousseau-t. Óriási dolog volt ez, szemben azzal, amit a saját falumban tapasztaltam. Ez egy nagy fénycsóva volt Békésben, ami nekem egy csomó dologra rávilágított. Erre később Gyomán sokszor visszagondoltam. Könyveim egy jó része ott készült a Kner Nyomdában, ami azt is jelentette, hogy időnként lementem oda a kiadó vezető korrektorával. Ott is laktunk egy-két napot. és elvégeztük a hosszú, nagyon hosszú verseknek az utolsó korrektúráját, elkerülve az időt rabló postáz- gatásokat. Így kapcsolt engem szellemileg ez a könyvmegjelenési létforma ennek a megyének, vagy országrésznek a szellemiségéhez. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy — az egész országot, mint egy sok sejtből ösz- szeálló együttest nézve — ott tudott kialakulni egy olyanfajta könyvnyomda, sőt, egy olyan fajta, könyvet csináló szellemi bátorság meg frissesség. meg elegancia, mint amilyen a Kner család révén Gyomán kivirágzott. Visszaemlékezve a magam ifjúságára, az akkor itt megjelent könyvek egy részét pesti antikváriumokban meg másutt megvásároltam. Ezek nemcsak a tartalmukkal bírtak jelentéssel, hanem a módszerükkel, a formájukkal. a papirosukkal, a betűikkel. a betűmetszéssel, a rézkarcaikkal, meg mindennel . együtt. Megáll. Látom, gondolatai között kutat. Elnyomja sokadik cigarettáját. Köhög, nikotintól terhelt tüdővel. Sokat szívok — mondja magának. vagy mindkettőnknek. Aztán hirtelen a mesterekre, a régi barátságokra vált. Féja Géza ürügyén, mert hát neki is volt Békés megyei kötődése. S „ezt a kis békési világot" — ahogy mondja — soha senkivel nem esett oly jóízűen emlegetni. mint vele. Felidézi az első találkozást a költészettel. a La Fontaine társaságot, az első befogadó közösséget a Central kávéházból, s mondja a nagyokat- — Kassákot, Hatványt, Nagy Lajost, másokat —, akik őt. az akkor még 18—19 évest magukhoz ölelték. Vállalt mestereit — az irodalomtörténészek nyomán — már én hozom szóba. Arany Jánost, Petőfit, József Attilát és Illyés Gyulát. Arany nevének hallatán úgy buggyan elő belőle a szó — „mérhetetlenül szeretem, mérhetetlenül, nem kevésbé, mint Petőfit, vagy mást, de mérhetetlenül szeretem” —, hogy érzem, ez a rajongás úgy vésődött bele. ahogy tízezer évekkel ezelőtt a tengeri kágyló képeződött a megkövesedett-megszene- sedett múltba. Illyés az más, több volt, mint mester! — A Nagy Lászlót kivéve — mert vele testvéri viszonyom volt, tehát az egészen más dolog volt, hisz „ együtt nőttünk fel, egy lakásban laktunk — ember még úgy nem hiányzott nekem, mint a halála óta Ily- lyés Gyula. Mérhetetlenül hiányzik. Hiányzik az emberi figyelme, emberi eleganciája, a kedvessége, a papai — nem tudom másként mondani, ilyen papai — csipkelődése, meg visszacsip- kelődése. Nagyon hiányzik, mérhetetlenül. Sokszor vagyok úgy, hogy nyúlok a telefon után, hogy felhívom, és csak utána jut eszembe, hogy máshová, mint a Farkasréti temetőbe, nem tudok szólni, hiszen ott van, már egy fél esztendeje. Ez az egyik dolog. A másik, hogy az Illyés Gyula megadott mindent a sorsnak és a szellemi sorsnak, ami ebben az országban megadható. És meg is kapott mindent — s nem kitüntetésekre, meg ilyenekre gondolok természetesen, hanem, hogy — feladatban, tehetségben, tehetsége gazdagságában, tehetsége tűrőképességében. Megkapott mindent, amit egy költő, egy nagyon nagy költő meg is kaphat. — Mit jelent hiánya a magyar költészetben? — Hogy most mi van nélküle? Hát nélküle csak az van, mint ami minden nélkül. Mert mi történt, amikor a Vörösmarty meghalt, vagy amikor az Arany János meghalt? A továbbélők- nek kell folytatni a munkát. Most is, többek közt annak szellemében is, ahogy az Illyés Gyula csinálta. Költészetének, tartásának lényegét kell megragadni. A modernségét például, azt, hogy ő nem azzal volt modern költő pusztán, hogy a modernizmus különböző vonásai költészetében fellelhetők. Azzal volt modern, hogy Párizsból hazajövet, a feudális Magyarországnak azt a legalsó rétegét fedezte fel, amelyik ott élt ennek az akkori országnak az alján. Meglátta a feudális Magyarországot, amelyik már halott volt, és mégis élt még hosszú ideig. Elhatározta, hogy megénekli ezt az országot, és az alján élő népet. Ekkor születtek remekművei, a Három öreg, a Puszták népe, a Hősökről beszélek, az Ifjúság és a gyönyörű versek. Az ő modernsége és az ő lírai forradalma tehát az volt, hogy fölfedezte ezt az országot, és ennek az országnak a szíve mellé állt vallomást tenni, és kérni, sőt, követelni azt, hogy ez változzon meg. Másrészt meg egy olyan kohó volt, amelybe mindenféle dolgot beleöntött az ő költőagya, és ez egy megmásíthatatlan, kizárólagos illyési érccé forrt össze. Harmadrészt meg tudott egyesíteni dolgokat, és ez az ő legszebb hagyatéka. Egyszerre tudott lenni hazafi és internacionalista. A kettőt nem tartotta ellentmondásosnak, és ennek a kettőnek az egységében tudott működni és dolgozni, körülbelül úgy, mint a Petőfi Sándor. Ha mi, valamennyien, a mai költészetet gyakorlók meg tudjuk azt csinálni, hogy egyszerre figyelünk a világ dolgaira, meg a hazánkéra is, akkor talán nem fogunk haszontalanul élni és dolgozni. — Illyés nagysága, meg európaisága okán kérdem — mert hát keveset tud róla is a világ —, nem vagyunk-e kicsik, elszigetelt nép és nyelv, melynek bezáró burkát nehéz áttörni? — De, nagyon. Ez egy komisz, keserű tapasztalat, tudjuk mindannyian és nagyon. Azt szoktam mondani: a nyelvünk olyan, mint egy gyönyörű börtön, amelybe be vagyunk zárva, olyan, mint egy gyémántsír, amibe be vagyunk temetve. Alig lehet belőle kikapaszkodni. Aztán vannak itt rejtélyek is, hogy például egy nyelvben megteremtett szellemi produktum mikor válik a világ számára érdekessé? Talán akkor, ha egy másik nyelvnek az irodalma, vagy akár egy másik ország ugyanolyan történelmi vagy szellemi szituációba kerül, mint mi. Sajnos tény, hogy borzasztóan kevés a világon a magyarból fordítás. Ha pedig megjelenik valami, általában furcsa csönd veszi körül, amelynek nem a mű minősége az oka. Egy különös csönd-burokban van ez az egész magyar nyelvünk és a magyar irodalom. Nagyon nehéz elviselni! Ha az ember belegondol, akkor tényleg ebbe a gyémántsírba temetve érzi magát, ha nem is halottnak, de legalábbis tetszhalottnak. Ki fogja ezt kibányászni, lehet-e kibányászni valaha? Gondoljunk bele, olyan monumentális lángelmék, mint az Arany, a világ számára egyszerűen nem fedeződtek fel, s alig van rá remény, hogy valaha is meg fogják ismerni. Juhász Ferenc széttárja karjait. A kávéscsésze után nyúlok. Alján vastag, száradt kávéból merevedett vonal keríti be az utolsó cseppeket. Az ajtón át írógép kopogása, telefonok csörgése, a szerkesztőségek megszokott zaja szűrődik be. Készül az Üj Írás egyik következő száma. Eltűnődöm. Mivégre hát a Sziszüpho- széhoz mérhető küzdelem és a Prométheuszéhoz hasonlítható kín. amelyet a világ vagy legalább Európa szellemétől eredő megbecsülésért folytatunk és elviselünk? Juhász Ferenc egv életet áldoz a magyar nyelv, a magyar költészet szolgálatára. A közel harminc kötet mindegyike újabb remény és biztatás, hogy egyszer a világ felfigyel ránk, s rá. és elkezdi érteni és becsülni szavainak szépségét és értelmét. Magyar sorskérdés — mondom félhangosan, szinte magamnak. — Én azt hiszem, hogy világ-sorskérdés van! Ez most a fönnmaradás vagy nem-fönnmaradás sorskérdése. Ezen belül a nemzetnek vannak sorskérdései. Magyarországnak éppen a különös történelme folyamán történetileg adottak, meg történetileg hozottak. Most amit tehet az ember, író meg nem író. költő meg más, hogy tűnődik ezeknek a sorskérdéseknek a megoldási módján, vagy megoldási lehetőségén. Van itt egy csomó olyan kérdés, amely bele van szőve a világ történetébe, Közép-Európa történetébe, és amelynek én csak — józanul — valami közös megoldási lehetőségét látom. Ismétlem, nem kizárólag a mi részünkről, mert egy szövedéknek a részei vagyunk. Ezért nem hiszem, hogy ha reálisan tudomásul vesszük, hogy ezek a problémák vannak és élnek, akkor kevesebbet teszünk, mint hogy ha csak kiabálunk vagy hangoskodunk. A kiabálástól mi fog változni? Semmi. A baj az, hogy ha a maga sokszor nem is olyan édes realitásaiban értelmezi az ember ezeket a dolgokat, akkor nem azt mondják, bogy józanul jár a feje, hanem azt hiszik, hogy önvédő módon belenyugszik a dolgokba. — Két éve azt nyilatkozta, „József Attilával tartok, a szocializmushoz vagyok hűséges". Miben gyökerezik ez a költői programban is vállalt hitvallás? — Egyszer azt írtam, hogy hiszek a szocializmusban. Ezt kérdések tömegének föl- tolulása, és a múltam mondatta velem. Bennem ez egy eredendő hit, amely kora ifjúságomtól vagy késő gye- rekségemtől kezdve alakult ki, épült ki, és amely —bátran merem mondani — éltet a mai napig. Ezt a hitet nem a mai tudati fokon, de tudatosan hozta létre, táplálta bennem származásom, táplálta az, hogy honnan jöttem, táplálta az, hogy hogyan nevelkedtem, táplálta sok minden más gyermekkoromban. Az is táplálta, hogy láttam, felismertem, Magyar- ország történetében annak a struktúrának, amely struktúrában én még a gyermekkoromat és a kamaszkorom jó részét töltöttem, meg kell változnia, össze kell törnie, es helyette egy másik szerkezetet kell létrehozni. Ez jelentette a hatalmi viszonyok megváltoztatását, de jelentette például új birtok- viszonyok létrehozását is. Hát ezeket nem tudta megváltoztatni az ember szívében semmi, még az sem, hogy katasztrófát előidéző politikusok is voltak ennek a 35 évnek a történetében. Ez legfeljebb nagyon keserűvé tette az embernek a gyakorlati és sokszor a szellemi életét is. Én hiszek abban, hogy ennek az új struktúrának a létrejötte szükségszerű volt, történelmileg szükségszerű. Hiszek abban, hogy ezt visszacsinálni nem szabad, nem lehet, még hogy ha a létét vagy létjogosultságát különböző okok miatt különböző csoportok itt meg másutt részlegesen vagy törmelékesen kétségbe is vonják. Erre még az sem lehet ok, hogy naponta problémákat hordoz magában, meg újratermeli azokat. Legföljebb az ember fiatal korában, vagy kamaszként áhítatosan naiv volt, és azt gondolta, hogy minden olyan rendesen fog történni, minden olyan szépen fog történni, hogy aki többet dolgozik, az többet keres, meg a szabadságnak ilyen és ilyen kategóriáit építette ki a szívében. Hogy ez nem úgy történt, az egy más kérdés, de ez az én életemen, az én felfogásomon semmit sem változtat. A magnót kikapcsolom. Menni készülök. Az ablakon át Erzsébetváros háztetőire látni. A cserepek fényesek, szitál az őszi köd. Lassan besötétedik, a kémények mögül felsejlik a Rákóczi úti neonok villogása. Kezet fogunk. Lenn a Lenin körúton megcsap a felélénkült forgalom zaja. Magyarország most indui haza a munkából. Mintha csütörtök este lenne, babonák napja. Arpási Zoltán Juhász Ferenc : A rejtelmek hajnala (Részletek) Ős-szélben gesztenyefák A fák kopasz ágai, hervadt zörgő lángjai, a kúsza ón-szövevény között a kék ősremény. Az ős-szél, ős-suhogás, neonfények, semmi más. Fénypontlángok a vizen. A hömpölygő elemen. Földgyaluk, gépek, salak, sáska-óriás vadak: gép-árnyak, gödrök, csövek. Gesztenyefa-levelek. Pad. Uszályok. Kőfalak. Mert én így akartalak: Halál, Halál, Életem. Nincs Múltam. Csak jelenem. Az én hajnalom A hajnali köd tántorog, a hajnali köd rámforog. És hajnal van. És semmi más. Vér. Arany köd-láng olás. A vedlő aranycsipkeláng-oszlop Aranyat vedlő jegenyén ugrál a rigó feketén. Aranypikkely-lángokat: rugdos rothadt tollakat. Mint nagy fekete A-betű ugrál a kő-tekintetű feketerigó a jegenyén. Csipkés a hulló láng-remény. Hull pörögve lefele a jegenyefa levele, a tar ágak közt égve hull. Nézem mosoly talonul. Arany csipkeláng-oszlopon, aranytollcsipke-kőrúdon ugrál a rigó. Mi jogon? Meghalsz? Meghalok. Jól tudom.
