Békés Megyei Népújság, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-03 / 285. szám
1983. december 3., szombat KÖRÖSTÁJ AURORA KULTURÁLIS MELLÉKLET Tíz éve jelent meg először az Új Aurora AURORA IRODALMI ÉS MŰVÉSZÉT! FOLYÓIRAT . 1983-2 ........... I llyés Gyula írta az Űj Auroráról az Új Aurora 1977. évi első számában: „A véletlen az 1974. év második számát adta a kezembe ... Ez a folyóiratszám úgy versenyez az ország többi folyóiratával, hogy épp „provincializmusa” révén emelkedik melléjük, a vidéki „helyzetet”, és az országos igényt tekintve.” Most, hogy az Üj Aurora megjelenésének tízéves jubileumához érkezett, hogy a szerkesztőséget kitüntették a „Békéscsaba városáért” oklevéllel és emlékéremmel, Filadelfi Mihálytól, a folyóirat főszerkesztőjétől kérdezzük: Ha Illyés szavainak tiszta értelmében mérlegre teszi az elmúlt tíz esztendőt, mondhatja-e, hogy céljaik megvalósultak? — Azt hiszem, mondhatom, habár erre a kérdésre válaszolni nem én vagyok illetékes. Ha a kérdés azért is hangzott el, mert a szerkesztőséget kitüntették (aminek nagyon örültünk, és amit köszönünk), akkor annak kellene válaszolnia, aki a kitüntetést adta. De mivel a kérdés most tőlem vár választ, akkor hadd mondjam el, mit gondolok én a mi tíz évünkről? Azzal kezdem, hogy amikor megindítottuk a folyóiratot, szerkesztőségi koncepcióként a következőket tűztük magunk elé: a sajátost, a tájit, a jó értelemben vett provinciát kötni az egyetemeshez. (Ahogyan erre kilenc éve Illyés Gyula is intett bennünket.) Volt olyan is, hqgy Békés megye, tovább ennél: Délkelet-Magyarország irodalomtörténeti vonatkozásban szinte szűzföld, ami feltárásra vár. Tehát feladataink voltak- vannak az irodalomtörténet számára az aprómunka területén. Ogy vélem,, ezt folyamatosan megtesszük. Aztán volt olyan is, hogy ez a táj hosszú évtizedeken, századokon keresztül mindenkit, aki akart valamit a szellem területén, csak elbocsátott. Az Üj Aurora azt tűzte ki feladatául, hogy visszahozzon szellemben ide kötődő embereket. Aztán megint egy mäsjk tennivaló, amely- lyel bekapcsolódhattunk az elmúlt tíz év folyamán az egész magyar folyóirat-szerkezet gondolatkörébe: a Du- na-mentiség. A híd-szerep- nek mi azért is kívánunk eleget tenni, mert Békés megyében öt élő nyelv van, a magyaron kívül négy .élő, beszélt nyelv, következésképpen a népek békés, testvéri együttélését az Új Aurora is szolgálni kívánja, első számától kezdve. Amit még felvállaltunk, az hogy a Tájunk nevet viselő rovatban olyan helytörténeti, néprajzi, népéleti gondolkodás- módra utaló írásokat közlünk, amelyek Békés megye sajátosságai, de úgy hiszem, hogy ezek sok-sok szálon kötődnek a délkelet-magyarországi, tágabb tájegységhez éppúgy, mint gyakorlatilag az egész Duna menti tájhoz. Amikor a Duna-mentiségről beszélek, arra gondolok, hogy ez minket arra is kötelez, hogy Helsinki, Belgrád, Madrid után elkövetkezhessen a kis népek egymásra találása. Ehhez feltétlenül szükség van nemcsak nagy hidakra, hanem kis pallókra; egy ilyen kiss palló kíván lenni szerényen, de azért tudva önmagát az Új Aurora. — Jelentős az a tevékenység, melyet a szerkesztőség a helyi könyvkiadásban vállal. Ügy tudom, ebben nagy szerepe van a békéscsabai vezetőknek is. — Az Űj Aurora indulása előtt már megszületett az a törekvés (és a gyakorlat kezdeti lépései), hogy a túlzottan Budapest-centrikus könyvkiadással nem ellenkezve, hanem mellette kapjon szót a decentrum, a vidék is. Nevezetesen, hogy az itt élő vagy ide kötődő írókat könyvekben, füzetekben megjelentessük. Ez gyakorlatilag 1965 óta egyetlen folyamatot jelent, hadd ne mondjak számokat, de több tucat könyvről van szó. Ezekben szerepel a szépirodalom mellett helytörténeti kutatás, szerepel honismeret, szerepel szorosan vett tudomány, és szerepelnek egyéb, az ismeretterjesztés és tájmegszerettetés fogalomkörébe tartozó kiadványok. Vannak önálló kötetek, vannak antológiák, amelyeket mi adtunk ki. Nos, a mecenatúra: én ezt úgy fogom fel, hogy tisztelet jár azoknak, akik felismerték kötelezettségüket, hogy az e tájhoz kötődő írók (itt a szellemre gondolok elsősorban, nem topográfiára) műhelyének teret, lehetőséget adjanak. Ez a felismerés nagyon fontos, és a bölcsességnek egy olyan szintjét jelenti, amely a városiasodással parallel, amely érzi, tudja, hogy nem a tízemeletes házaktól lesz egy város, és nem az alagcsa- tornázástól lesz város egy város, egy település csupán; hanem attól is, ha a szellemnek is erecskéket nyitunk. Ilyen erecskének érzi magát az Üj Aurora, és ilyen erecske az a kiadói tevékenység, melyet a város támogat, elősegít, amelyre ösztönöz. — Mennyiben békéscsabai a folyóirat? — Azt hiszem, nemcsak attól, mert a békéscsabai Városi Tanács valóban messzemenően támogatja anyagilag az Üj Aurorát, és vállalja a megjelentető kiadó szerepét. Békéscsaba decentrum Budapesthez viszonyítva, de centrum egy más, szűkebb tájegységhez viszonyítottan. Nem követeli magának ezt a jogot, de vállalja azokat a kötelezettségeket, hogy amit netán Orosháza, Gyula, Szarvas, Békés, vagy Sarkad nem tud megtenni, azt felvállalja. Nem is kevés konkurrenciával. hiszen nagyon kjs unolíaöcsként jelentkezett és jelentkezik a nagy múltú Debrecen, Szeged, és a jelentős sikereket elért Kecskemét között. Ügy gondolom, hogy Délkelet- Magyarországnak ez a csücske. amit az Üj Aurora fog össze a maga koncepciójával (azzal, hogy a sajátost az egyetemessel köti), a jövőben is megteszi azt, amit meg kell tennie. — Tehát az illyési megfogalmazás, hogy egy vidéki folyóirat éppen „provincializmusával” emelkedhet fel az ország többi folyóiratához, a most kezdődő évtizedre is érvényes lesz? — Ezt szinte mindennap végiggondoljuk, akár a mecenatúra nézőpontjából, akár pedig a tartalmi bővü- lés-szilárdulás okából. Nos, a mecenatúrából hadd higy- gyük azt, hogy örökkévaló, szóljunk, inkább a tartalomról. Ha jelen akarunk lenni a szellem asztalánál, akkor az elmúlt .tíz évet a serdülés korának kell tekintenünk. Annak is tekintjük, nem alázatoskodásként, hanem mert ez a tény. Békés megyében még nem volt folyóirat, nem tíz éven keresztül, hanem egy-két számnál tovább élő sem; mi vagyunk, bennünket ez viszont nem tölt el semminemű önhittséggel, távol álljon tőlünk! Mindez éppen arra figyelmeztet, hogy tovább kell lépnünk a tartalomban. Ez persze újabb lehetőségeit, sőt szükségszerűségeit is rejti némely ellenkezéseknek. Ha azonban mi országos folyóirat akarunk lenni, akkor ez csak úgy történhet meg, ha a megkezdett úton, amit tíz évig csináltunk (ahogy Illyés Gyula is látta, megírta), bátran vállalkozunk előrehaladásra. Ez pedig azt jelenti, hogy a műkedvelésnek, a dilettantizmusnak semmiféle teret nem adhatunk (nem adtunk eddig sem); viszont nem jelentheti azt, hogy a tájtól akarunk elszakadni, mi a tájért akarunk országosak lenni. Azt szeretném, ha ezt nagyon értenénk, ha nagyon jól értenénk. Azoknak, akik hozzánk kötődtek, vélünk élnek, velünk szeretnek élni, azoknak kell lépniük. Hiszem, hogy azzal szolgáljuk egyes- egyedül e táj kultúrájának, szellemi arculata . alakításának az érdekeit, ha a mértéket följebb emeljük. — Köszönöm a beszélge*®st' Sass Ervin Ajándék az ifjúságnak Tamás Aladárt könyvkritikánk jórészt memoáríróként tartja számon. Látomástól a valóságig című — önkritikát sem nélkülöző — életrajzi regényéről, mint romantikus párttörténetként is felfogható prózai munkáról, amely a felszabadulás utáni ideológiai pártmunkába is bevilágít, magam is nagy ambícióval írtam nemrég ismertetést. Meg kell azonban mondani, hogy Tamás Aladár — lett légyen a Szikra Kiadó vagy az írószövetség vezetője, vagy éppen nagykövet Indiában meg Svájcban, vagy az UNESCO magyar tagozatának vezetője Párizsban — önmagát mindig költőnek tartotta, akit csak az élet, az idők mostoha sorsfordulatai nem hagynak igazán szóhoz jutni. S amikor ez már lehetségessé vált — a nyugdíjazás után — talán későn született meg Parázsló alkonyat című verskötete, amelyet Földes Mihály emlékezetes szavakkal méltatott a Népszabadságban. Nekem úgy tűnt akkor, hogy a nemzet, a nép még mindig nem eléggé érezte-érzi benne a költőt. Most jelentős, szerencsés fordulat következettbe. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1982 őszén Visszatért csillagok címmel megjelentette Tamás Aladár ifjúkori verseinek egy impozáns csokrát, amelyet méltán tarthatunk a magyar ifjúságnak adott, szánt szép ajándéknak. Magam legalábbis szívesen odatenném minden fiatal asztalára ezt a százegynéhány oldalas, gyönyörű kis kötetet. Elöljáróban el kell még mondanunk azt is, hogy Tamás Aladárt, aki érettségit tett az első világháború előtt, majd a Keleti Akadémiára járt, szülei tönkremenése arra késztette, még a Tanácsköztársaság bukása után is, hogy a szocialista eszme és gyakorlat irányába induljon el, azon az úton, amelyet az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelölt ki az emberiség számára. Horthyék hatalomra jutása után megkereste a kommunista bécsi emigrációt, hogy aztán ezzel egy életre elkötelezze magát a kommunista eszmének. Körülményei akkor úgy alakultak, hogy Olaszországban kapcsolódjon be a mozgalomba. Ott azonban rövidesen lebukott, és börtönbüntetésének letöltésére több hónapon át bányában dolgozott. Nem sokkal hazatérése után jelentek meg az akkor divatos avantgarde stílusban írt verskötetei, Boldog híradás és A partok elindulnak címmel. Ezek tulajdonképpen költői rögzítései — valamilyen ösztönös „madárnyelven” — a világ forradalmi kimozdulásainak 1917 után. Tamás Aladár átélte a magyar munkásság 1919-es viharos, felejthetetlen tavaszát, és tudott a bukás fájdalmáról, ismerte azt is. E kötetekben — víziók formájában, az avantgarde nyelvén — ezek az érzések fejeződnek ki. Magam, aki csak elbeszélésekből ismerem ezt a múltat, meghatottan, mélyen meg- indultan olvastam ezeket a verseket. „Ki ölte meg a hajnalt?" — talán ez a pár szó csengett-cseng bennem leginkább a Hidak című versből. Kötetbe kerültek Tamás Aladárnak most azok a versei is. amelyek annak idején az Új Föld, illetve a 100 % hasábjain láttak napvilágot. Mint ismeretes, a 100% — különben * Tamás Aladár szerkesztésében — a kommunista párt legális marxista folyóirata volt, ameddig a feudálkapitalista cenzúra fel nem figyelt rá, és be nem tiltotta, egyben börtönbe zárva a szerkesztőt. Tény, hogy az Ifjúmunkásokhoz című vers még megjelenhetett a 100%-ban, 1929 decemberében. Ma is érvényesek sorai: „egy születő világ sorsa a ti sorsotok” — „nem vagytok egyedül és nem vagyunk egyedül” — „megkondul az égbolt és egyszínre borítják be a szívünkből kiömlő hatalmas zászlók, amelyek alatt diadalmasan indulnak új rohamra seregeink”. Berecz Miklós Szúdy Géza: Újra megkérdezem Persze hogy tudom én Tudom ezt is azt is A szakállas magyarázatokat Mind ismerem A vélt °kot s a célt megidézöket De azért mégis Újra megkérdezem Mire volt jó ez az egész Ha jó volt egyáltalán Mire vár ez a város Mire nyit ablakot A mozdulatlan ég Miféle műveletre villog A milliónyi LED A töméntelen csillag fényjátéka A mindenség Komputerében Mi készül itt,mi ez a Titkos hátterű Tevés-vevés a Pincékben és a toronyházak Századik emeletén Mire a motorzaj Az elhomályosult utcákon a Szélröpítette félszavak Mind a röhej és a sikoly S a némaság a Kórházak folyosóin a Végső rángások a Spanyolfallal kerített ágyadon Mit készít még a reggel és az este Halak halk csobbanása A vak éji vizekben Légydöngés nyári délután Mely végleg odavan már Az alkonyok szúnyogzenéje Radarszárnyak forgása mint Fordított jelentésű imamalmoké a Rejtett silók fölött Kvarckristályok konok rezgése Ahogy keményen mérik a Mérhetetlen időt Melynek foglyaival Már senki sem törődik Mit remél még a szív Mivel számol az elme A meggörbült terekben E világvégi lejtőn Ahol fékeszakadt kocsin Lányod s fiad robog Vad hangzavarban A végső némaság felé az Ember utáni csendbe Frankó Károly: Február Vajnai László: Amit énekem sem érhet el Mindig újra álmodom a piros országokat, s fölöttük a kékblúzú eget. Játszom a világ dolgaival, mint játékával a gyerek. S együtt lépek a hegyekkel, mindannyi-emberekkel, és amit énekem sem érhet el; a végtelenség, elém térdepel. És én újra álmodom a világot szívemben... Az Emberiség menedékét; a ,,tökéletes boldogságot”, és a tökéletes BÉKÉT.
