Békés Megyei Népújság, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-04 / 261. szám
1983. november 4., péntek Apróhirdetések nyomában Mindig akad érdekesség! Az apróhirdetések világa az valami különleges dolog. Néhány egyszerű mondát, semmi cifrázás, és mégis ... Minden lapban találunk olyan apróhirdetést, ami azonnal felkelti az érdeklődésünket. Néhány nappal ezelőtt a következő kettőn akadt meg a szemem: „Kék, vörös és ezüstrókaprémek kidolgozva és nyersen eladók ...”, illetve „Régi levelezőlapokat vásárolnék...” * A különböző kisállatok tenyésztésének nagy hagyományai vannak megyénkben, de arról még nem hallotEz idő tájt pontosan 59 rókájuk van. Ügy tervezik, hogy jövőre már állandósítják a rókák számát. Minden évben megtartanak 30 szukát és csak a szaporulatot értékesítik. A rókák szemlátomást jól tűrik a ketrecbe zártságot. A ketrecek méreteit úgy alakították ki, hogy mindegyik állatnak kényelmes helye legyen. Az anyarókák sajátos bánásmódban részesülnek. Pároz- tatás után egy olyan kettős ketrecbe zárják őket, ahol egy bedeszkázott rekesz a kacskaringós rókalyuk illúzióját kelti — egy négyzet- méternél kisebb területen. A bejárat ugyanis egy szűk A kikészített ezüstrókaprém minden női szívet megdobogtat jószágban. A többiek nem ennyire békés természetűek. Talán azért nem, mert sejtik, hogy másfél hónap múlva, amikor is legszebb lesz a bundájuk, megfosztják őket tőle. — Lesz-e vevő a drága gereznákra? — Attól nem félünk, hogy rajtunk marad, bár igaz, hogy tavaly sok falubeli jelezte, hogy idén venni akar prémet, de idáig még nem vásároltak. Az aszály, sajnos, elvitte az emberek pénzét. De legrosszabb esetben az egyik, prémek értékesítésével foglalkozó, külkereskedelmi vállalat felvásárolja az árut. Ancsa jól érzi magát gazdája karjában Az czüstrókakölykök bundája napjainkban' még szürke színű. December elején viszont már kékes színben pompáznak tam, hogy kék- és ezüstrókákkal foglalkozna valaki. A megadott kondorosi címen Csendes Istvánná fogad bennünket. Megmutatja a nyers és kikészített prémeket, és szakszerűen elmagyarázza, hogy melyiken milyen finomságokat lehet észrevenni. A rókafarm a falutól nem messze található. Csendes István kalauzol bennünket a Vukok birodalmában. Megmutatja a hűtőtárolót, az újonnan elkészült kerítést és a ketreceket, ahol a rókák élnek. — Mióta foglalkoznak rókatenyésztéssel? — 1980-ban kezdtük. Vö- rösrókakölyköket ástunk ki kotorékokból. Egy évig csak vörösrókáink voltak. Tulajdonképpen tanulóidőszaknak szántuk ezt az évet, hogy kitapasztaljuk azokat az alapvető fogásokat, amelyek a tartásukhoz szükségesek, megismerjük szokásaikat, viselkedésüket és igényüket. Különben a vállalkozásba hárman kezdtünk bele és napjainkban is közösen gondozzuk az állományt. — Hány kék- és ezüstrókát vásároltak legelőször és mennyiért? — öt kék- és három ezüstróka anyát, és hozzájuk kanokat. Darabját 5 ezer forintért. folyosóhoz vezet, ami elfordul balra, majd jobbra, hogy a róka úgy érezze, elbújt a külvilág elől., A tartás másik fontos eleme az etetés. A rókák ennivalójának 70 százaléka állati fehérje. (Például szállítás közben megfulladt baromfik, kényszervágott szarmasmarhahús, vagy nutria), a fennmaradó rész pedig úgynevezett vegyes takarmány. Naponta egyszer kapnak enni, fejenként félkilónyi eledelt. A gazda kinyitja az egyik ketrec ajtaját és kiveszi Ancsát, a kedvencet. Ancsa maga a megtestesült nyugalom, az idegenek közelsége sem zavarja. Néha-néha sétálni szokott az udvaron, természetesen felügyelet mellett, nehogy kárt tegyen az aprósuenvósán. Papp Margit Sarkadon la kik, mentegetőzik, amikor megtudja, hogy írni szeretnék a szenvedélyéről. Elmondja, hogy csak az idén kezdett el képeslapokat gyűjteni. Ügy kezdődött, hogy a piacokon feltűnt neki, mennyi érdekes, régi képeslapot lehet látni. Különösen azok keltették fel az érdeklődését, amelyeket kézzel festettek. Amikor régi képeslapokat vásárol, legszívesebben azokat veszi meg, amelyek valamilyen jelenetet ábrázolnak. — A képeslapgyűjtő szenvedély általában a tinédzser korosztályokra jellemző. Felnőtt fejjel nagyon kevés ember kezd hozzá a képeslapgyűjtéshez, főleg akkor, ha korábban semmit nem gyűjtött. Mi volt az, ami elindította gyűjtési szenvedélyét? — Pontos választ a kérdésre nem tudok adni. Az biztos, nagyon megtetszettek a régi képeslapok. Látszik rajtuk, hogy a képeslapoknak nagyobb jelentősége volt annak idején, mint manapság. Nagyobb gonddal is készítették. Ha valaki képeslapot akart küldeni, jobban választhatott a különböző szituációkat ábrázoló lapok közül. Talán az sem mellékes, hogy szeretnék megismerkedni tapasztalt, régi gyűjtőkkel is. Kialakítani emberi kapcsolatokat, amelyek a közös szenvedélyre épülnek. Lovász Sándor . :•••■ •• -.mm--J. Az egyik képeslap, a kedvencek közül. 1912-ben készült Gyomán Fotó: Veress Erzsi „Jő hírük volt a magyar diákoknak” Jevgenyevics is megerősíti ezt a véleményt. Megköszönik a meghívást, és azt a lehetőséget, hogy a jövőben is jelen lehetnek a klub rendezvényein. Felajánlják segítségüket is. A formaságokat mellőző köszöntők után sorra állnak fel a Szovjetunióban diplomát szerzett mérnökök, közgazdászok, vegyészek. Van, aki csak néhány szót szól, de akad, aki nem szab korlátot emlékeinek. Felelevenedik a múlt, az első egyetemi évek nehézségei, az éjszakákba nyúló nyelvtanulás, a lépést tartani akarás makacssága. Van, aki még ma is büszkén mondja: jó híre volt kinn a magyar diákoknak. Sok barátság szövődött, s a nemzeti hovatartozás, a más anyanyelv nem volt. akadálya a szerelemnek sem. Volt olyan év, hogy a kint tanuló magyar férfiak 70 százaléka tért haza szovjet feleséggel. Mindenki szívesen emlékezik vissza diákéveire. Talán mert a fiatalságot, vagy egy olyan időszakot idéz, amikor valami fontos történik az emberrel. Amikor egy hivatáshoz elegendő tudást gyűjt, amikor megtanul egy nyelvet, megszeret egy addig idegen várost, vagy barátságokat teremt és őriz egy életen át, akár több ezer kilométer távolságból is. (Gubucz) Kézről kézre jár a klub naplója Fotó: Fazekas László Zsong a terem. A beszédfoszlányokból néha egy-egy hangosabb magyar, néha pedig orosz szó bukkan elő, pár pillanatig a felszínen marad, aztán belesüllyed a hangzavarba. Kevesen ülnek szótlanul. Érthető, hiszen bőven van közös élményük az egykor Szovjetunióban tanult szakembereknek, akik a főiskola, egyetem elvégzése óta felelősségteljes munkaköröket töltenek be a megyeszékhelyen. Nem okoz gondot az sem, hogy beszédbe elegyedjenek a békéscsabai Penza klub legutóbbi találkozójára meghívott, itt dolgozó szovjet családokkal. A fehér abroszos asztalokon — az ilyenkor szokásos üdítők mellett — messziről piroslanak a békéscsabai Lenin Téeszben termett almák. A vendéglátók ezzel is kedveskedni akarnak szívesen látott vendégeiknek. Már a meghirdetett kezdési időpont előtt megérkezett a meghívottak többsége. „Nem is reméltük, hogy ennyien eljönnek” — örömmel mondja ezt köszöntőjében Betkó Katalin, a Penza klub titkára. Az érdeklődés ■valóban indokolja annak a régóta dédelgetett tervnek a megvalósítását, hogy más megyék mintájára megalakítsák a szovjet ösztöndíjasok klubját. A helyi MSZBT-tagcso- port, valamint a termelő- szövetkezet munkájáról elhangzó tájékoztatók után a klubtagok és vendégeik — régi jó szokás szerint — egymás egészségére koccintanak. Ezután a három szovjet férfi egyike, Ignatyev Genagyij Antonovics emelkedik szólásra. Beszél városáról, a Dnyeper deltájában fekvő ukrajnai Her- szonról, amelynek mezőgazdasági gépgyárában dolgozik. Ketten jöttek innen (társuk pedig Leningradból), hogy a Békéscsabai Hajtómű és Festőberendezések Gyára által gyártott, a Szovjetunióba szállítandó szalagrendszert tanulmányozzák. Fél éve vannak itt, s — mint mondja — azóta érzik a kollégák segítőkészségét, a magyar emberek törődését. Lebegyev Anatolij Alexand- tovícs és Petrjuk Alexej B lengyelországi látogatás után Q Barátságunk emlékműve Szerencsém volt. Az a magas, dús hajzatú, imponáló megjelenésű, kemény arcvonásaiban is lágy tekintetet hordozó férfi, aki mellé a Kádár János tiszteletére adott varsói díszvacsorán ültettek, a Nowotko gépgyár vezérigazgatója volt. S a program szerint másnap odavezetett párt- és kormány- küldöttségünk útja. így hát némiképpen előre ismerkedhettem ezzel a nagy hírű gyárral, amelyet 1952- ben neveztek el Marceli No- wotkóról, a Lengyel Munkáspárt egyik alapítójáról, rövid ideig főtitkáráról, akit 1942 novemberében lengyel ellenforradalmárok gyilkoltak meg. Ércbe formált hatalmas mellszobra — melyet a delegáció megkoszorúzott — a gyár előtti térségen áll. Mai munkástestvérei öntötték ércbe a róla elnevezett gyárban, amely egyébként számos más emlékmű végső formába foglalását is ellátja. Ez az itteni azonban most jelentősebb értelmű a többinél, a remélhetően végleg lezárult anarchikus időszak után. Mert olyan gyár előtt áll, amely — mint a vezérigazgató, Andrzej Kaj- ka mondotta — a munkás- mozgalmi hagyományok méltó hordozója és jelenleg is Varsó társadalmában kollektívájával kiemelt helyet foglal el. „Több ezer fős összeforrott együttest alkotunk. Nemcsak gyárként, és egyik legnagyobb exportvállalatként, de olyan kollektívaként is néznek ránk, amelyre mindig lehet számítani: akár a mindennapi munkában, akár a nép számára nehéz napokban.” Egyértelmű jelek Szavai igazát a viszonylag kis időre korlátozott látogatásból is érzékelni lehetett. A Kádár János vezette küldöttség fogadtatásának légköréből volt érzékelhető ez a szellem. Különösképpen a jó néhány száz fős munkásaktíva gyűlésén. Mert sokszor nincs beszédesebb a csöndnél. Mint ezúttal is, amikor pártunk első titkára hazai tapasztalatainkat ismertette, amellyel annak idején mi is leküzdöttük a válságot, ahogyan párttagok és pártonkívüliek összefogtak, s ahogyan a szakszervezetek helye, szerepe kialakult. Feszült figyelemmel hallgatták, megértve, hogy az ő sorskérdéseiket is érinti mindez, hiszen közös az utunk, közösek az elveink, a céljaink, ha boldogulni akarunk. Aztán a kitörő tapsok ... és a gyűlés végén lengyelül—magyarul énekeltük együtt az Internacio- nálét... Ebben a gyárban ma már az újjászületett szakszervezet csaknem másfél ezer tagot számlál, ami nem kis dolog, még akkor sem, ha a dolgozók összlétszáma négy és fél ezerre tehető. A konszolidáció, a kibontakozás jele ez így is. Mint ahogyan egyértelműen azt jelzi, hogy a gyár életében meghatározó szerepet tölt be újból a Lengyel Egyesült Munkáspárt, amelynek 26 pártalapszerve- zete tevékenykedik itt. Tagjaik közül helyet foglalnak a városi pártbizottságban és a Wola kerületi pártbizottságban is. Tadeusz Wysocki gyári munkás pedig a LEMP Központi Bizottságának a tagja. És mit csinálnak most ezek a pártalapszervezetek? Megtudtuk, hogy igen határozottan összpontosítják erejüket a gazdasági reform bevezetésére, az inflációellenes és takarékossági kormányprogramok érvényesítésére, és természetesen a termeléssel kapcsolatos számos teendőre, mert a munka nemhogy nem állhat le, hanem még jobban kell dolgozniuk, ha boldogulni akarnak. Ezt az anarchiából éppen csak kilábalt embereknek napról napra megvilágítani, bizony nem mindig könnyű dolog. A pártszervezetek ezért is ápolják, építik emberi kapcsolataikat minden szférában. II Sarkvidéktől a Szaharáig Mivel is foglalkozik egyébként ez a hatalmas gyárvállalat? Miközben a küldöttTémában nincs hiány
