Békés Megyei Népújság, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-19 / 273. szám

1983. november 19., szombat

Kit osztályoznak?

Helytörténeti vetélkedő Békésen

O

iztos vagyok benne, hogy gondolataim vihart kavarnak majd pedagógusberkekben, mégis úgy érzem, véleményemmel pem állok egyedül.

Sokan mondják a felnőttek közül, hogy bizony ma nem lennének iskolások. Magam is ezen a véleményen vagyok, pedig valamikor határozottan élveztem a tanulást, az iskolai életet. ^Még az akkor dívó komoly . kötöttségekkel, fegyelemmel is. S ezt nem a megszépítő messzeség mondatja velem.

Őszintén meglepődtem, mikor nemcsak sáját gyermekeimtől, hanem egyre több diáktól hallottam; kényszer számukra az iskola, s kevés örömet találnak a tudás megszerzésének — mindig is — verejtéket követelő folyamatában. S ezt különösen az úgynevezett jó tanulók szájából volt szomorú érzés hallani. Aztán az is megdöbbentett, hogy a kis- és nagydiákok, milyen gátlástalanul, valóságos élvezettel ócsárolják nevelőiket, különböző jelzőkkel illetve az éppen terítékre kerülő pedagógust.

Mielőtt bárki álszemérmesnek gondolna, gyorsan bevallom, hogy diákkorunkban mi is éltünk az „elke- resztelés” lehetőségével. Igen, mikor már nagyobbak voltunk, s nem alsó tagozatosak. Ezek a nevek szellemesek, az adott tanárra jellemzőek voltak, s csak az igazi egyéniségek érdemelték ki. Egy iskolán belül ezt egyik gyermekgeneráció

örökölte a másiktól. Hozzátartozott a diákokat összetartó kis titkokhoz, sajátos jelrendszerhez.

Találó nevek ma is születnek. De egyre több a sértő. durva elnevezés. S ami szomorú a dologban: nemcsak „belső használatra" készülnek . ..

Valamikor elképzelhetetlen volt, hogy otthon szidjuk tanárainkat, vádaskodjunk, még akkor sem, ha bizony okunk lett volna rá. A szülők többsége — hiszen maga is így nevelkedett — meg sem teremtette az ilyen beszédhez a lehetőséget. Ha netán elnáspágoltak az iskolában, bölcsebb volt hallgatni róla, mert csak újabb, immár otthoni adag következett az okok kiderítése után. És ma mi a helyzet? A gyerek — tisztelet a kevés kivételnek — családi körben bátran szólja le tanárait, netán ügyesen felheccelve a szülőket arra, hogy számon- kérően berohanjanak az iskolába. S aztán az anyuka vagy apuka, csemetéje védelmében, higgadt beszélgetés helyett a „na, rnost jól megmondtam" módszert választja. Nem jó ez sem a gyereknek, sem a szülőnek. Az iskoláról nem is szólva.

Lehet, Ádámnál és Évánál kezdtem írásom, pedig konkrétan a magatartás osztályzásáról szerettem volna írni. Csakhogy nemcsak a természet- és társadalomtudományokra, de az ilyen, aprónak tűnő dologra is igaz, hogy minden mindennel összefügg.

Ügy vélem ugyanis, hogy nehéz azt a gyereket kordában tartani az iskolában, amelyik otthon szülői egyetértéssel aposztrofálhatja mondjuk hülye bunkónak a tanárát. S mit tesz az iskola a fegyelem — legalább látszatának — a megteremtéséért? Például felfedezték azt a nem kis adminisztrációval járó pontrendszert vagy osztályzási formulát, amikor minden órán, minden1 pedagógus leosztályozza a gyerekközösség óra alatti magatartását. A rendbontókat név szerint is megnevezve.

Nem tartom túl szerencsés megoldásnak. Több okból is. Régi énemre gondolva, nem tartom elképzelhetőnek,

hogy egy gyerek, mit egy.

harminchat (!) a 192 tanítási napon mindig kifogástalanul tudjon viselkedni. Aztán sajnálom azt a kis közösséget is, amelyben elég, ha két ebadta van, s miattuk sosem érdemelhetnek ki elismerést. Jó, jó. Mondhat-- nák erre a szakemberek. Ott a közösség ereje a két reni- tenskedővel szemben. Felnőtt fejjel viszont gondoljunk csak saját munkahelyünkre! Vajon milyen befolyással tudunk lenni a családját rendszeresen ütlegelő. alkoholista kollégára — s pláne akkor, ha nem is alkoholista! — vagy a lógósok, a munkát elhanyagolok „megjavítására”? A baj az. hogy meg sem próbáljuk. Vagy éppen az iskolában. Ott sem nagyon tudnak a rossz, a pályára többszörösen alkalmatlannal szemben sokat tenni. Mindezt pedig elvárjuk a gyerektől.

— Aztán — megkérdőjelezve a fegyelmezésnek ezt a formáját — még egy komoly fenntartásom van. Valamikor — ó, ez a nosztalgia! — nem nagyon minősítgették az osztályt úgy globálisan, hanem volt Pistike. Erzsiké. Sanyika, akiket ;,személyesen” ismert a pedagógus, hibáival, erényeivel együtt, s azt a kis emberpalántát igyekezett megnevelni. Aztán az egyéni nevelési módszerek beérését jelentette az, hogy kialakult egy közösség', amelynek már feladatokat lehetett adni, s akikre támaszkodni lehetett.

A pedagógusnak tudnia kell: az óránkénti magatartás-osztályzás csak ideig-órá- ig lehet fegyelmező eszköz és ösztönző erő. A legeredményesebb módszer ma is a pedagógus példamutatása, kivívott és megszerzett tekintélye, ami minden másnál jobb fegyelmező erő.

Igaz, ma már a magatartás- és szorgalomjegyeket úgynévezétt önértékeléssel osztják ki önmaguknak és egymásnak a gyerekek. Amit aztán á pedagógus bírál felül. E gyakorlat pozitív nevelő hatását is kitűnő teóriákkal lehet alátámasztani. A demokratizmus kialakításában is nagy szerepet szánnak neki. Mégis gyakran visszafelé sül el. S aztán a nagybetűs életben pedig rá kell jöjjön az időközben mindenképpen felcseperedő gverek, hogy a munkahelyen nemigen kérdezik, jó fiú e vagy rossz, hanem a teljesítményt, a szaktudást, a közösségért végzett munkát kérik számon. (Jó esetben.) De ezt nem ő beszélgeti meg a főnökeivel, s nem is a kollégák szimpátiáján múlik.

De kanyarodjunk -vissza az osztályok magatartás» értékelésének most dívó formájához. Ebben meggyőződésem, a pedagógus önmagát osztályozza le. Ezért nem nevezhető túl szerencsés találmánynak. S a dolog ösztönző erejéhez pedig az is hozzátartozik, hogy a példás szint olyan magasságokban lengedez, amelynek szinte lehetetlen megfelelni.

yakran panaszkodnak a pedagógusok, hogy nincs a fegyelmezéshez megfelelő eszköz. így igazuk is van. Mert az előbb említettek aligha nevezhetők annak. De egy nagyon lényeges mégis akad. Amiről, igaz,_ már szóltam. A rátermettség, a személyes példamutatás. S hogy még ez is miért tűnik olykor hatástalannak? Mert nincs mögötte a társadalom, a család támogató ereje. A sokszor unalmas, semmitmondó szülői értekezleteken például erről lehetne párbeszédet folytatni a szülőkkel. Szakmai fölényeskedés nélkül, érthetően, tiszta lapról indulva. Talán ez is járható út lenne a pedagógustársadalom erkölcsi megbecsülésének oly hőn óhajtott eléréséhez.

B. Sajti Emese

(Tudósítónktól)

„Ott áll két út kezdeténél. Ki tudja mióta? Ha megkér-, deznénk létéről a város lakóit, kevesen lennének,'akik tudnak róla. Pedig figyelmet érdemel. Nem azért, mert ezer autó fröcskölte be sárral, hanem, mert még látta az ökrös szekereket, a vásárra igyekvők, a tanyáról , jövők, a’ hazafelé menők fogatait. Szemtanúja volt, amikor az első »ótómo- bil« bepöfögött gyerekug- rasztó, libarémísztő sebességgel a templom elé. Láthatta az első »vaskerekeseket«, akik fakírokat meghazudtoló kitartással űzték járművüket a macskaköves úton. Ismerte a gyerekeket, akik körülötte kergelőztek, néha ráültek, a bátrabbak még rá is álltak, hogy nagyok legyenek, hogy mesz- ^zire lássanak, hogy közelebb legyenek a felhőkhöz. Látta, amint felnőttek a gyerekek, látta két háborúba menni őket, lakodalomba, temetésre. Ma már a fél temető jó ismerőse. Meglepődött volna, ha nem kőszívű volna, hogy elébb lassan, majd egyre gyorsabban változni kezdett körülötte a világ. Eltűntek az utcán játszadozó gyerekek, pelyhes kislibák sem húzódtak az árnyékába. Útépítők jöttek. Toldozták, toldozták az utakat, hogy a traktorosoknak, teherautóknak legyen mit elrontani. Mellette-mögötte bontani kezdték a házakat, majd hatalmas gumikerekek, lánctalpak kerülgették. Bizony sokszor fenyegette pusztulás, amíg az új. emeletes házak felépültek, de néhány karcolással, csorbulással megúszta. Körülötte nagyjából elegyengették a földet, de esőben sarat, száraz időben port dob rá a pökhendi kerék. Mondom, hogy senki sem figyel rá, pedig ő a Kezdet, a Rajt, a Nagy Nekirugaszkodás, ami nélkül nem lenne Vég, Cél és eredmény, nem lennének sorsok, folyamatok, nem lenne történelem. Megérdemelne egy parányi parkot körülötte, egy figyelmeztető szigetet, nehogy valamelyik hajnalon egy álmos Zil ki- döntse. Hadd állhasson tovább, hadd figyelhesse a körülötte zsongó életet.

Feladat!

Miről van szó a szövegben ?

Ho] található a tárgy Békésen ?

Készíts a tárgyról fotót vagy rajzot, de készíthetsz róla szobrot, kézimunkát, írhatsz róla verset, novellát.”

Ez volt annak a helylörté-- neti -vetélkedőnek első feladata, melyet 1982 őszén hirdetett meg a békési Városi Tanács művelődési osztálya és a múzeum. A várossá nyilvánítás 10 éves évfordulója kapcsán szervezett versengés eredményhirdetése november 2-án, szerdán délután volt a Békési Galériában.

A vetélkedő hat fordulója során a több száz résztvevőt mozgósító 20 csoport tagjai 36 különböző feladatot oldottak meg írásban, rajzban, fényképben, maketten, kézimunkában, szoborban, különböző anyagok és technikák segítségével.

Az első díjat a Békési 3. számú Általános Iskola „Artúr és az indiánok” jeligéjű csoportja vehette át Mészáros Sándortól, a vetélkedőt patronáló Egyetértés Termelőszövetkezet párttitkárától.

N. D.

Fotó: Fábián Mária

MOZI

fl kerekasztal lovagjai

Újból megismerkedhettünk egy hatalmas mondavilággal. Az Excalibur című ír film Arthúr királynak és a ke- rekásztal lovagjainak a történetét, vagyis a kelta mondakört dolgozza fel.

_E történetek évszázadokon keresztül rengeteg változást éltek meg, tükrözve az adott kort, annak szellemét, központi akaratát, hitét és vágyait. A megszámlálhatatlan irányba szétágazó Ar- thur-monda sok más mondakört megtermékenyített, s maga is sok más, a lovagkor eszméitől idegen elemet beolvasztott.

A rendező John Boorman (aki egyben az egyik forgatókönyvíró is), rettentő nehezet kellett, hogy birkózzon a förténetfüzér túlburjánzó gazdagságával, s bizony nem egyszer meg is fojtotta mondandóját, a monda valamely kacskaringós indája észrevétlenül gyűrűző liánja. Amitől többszörösen ellankad a néző, az a történet állandó újrakezdődése. Megannyi vége van e filmnek. s így képtelen bármilyen tartalmi, vagy érzelmi fokozódásra.

Ám ha a történetet nem is volt képes kordában tartani a rendező, a látvánnyal, a csodálatos tájakkal, a remekül komponált középkori forgatagokkal, a korhű csa- tajelenetekkel. és megannyi apró részlettel magába szippantotta figyelmünket. S ami külön érdeme, hogy képes hitelessé tenni ezt a nagyon furcsa világot. Természetessé válik minden varázslat és csoda. Nem kételkedünk, megtörténtségükben, mert a pogány sokistenhit és a keresztény panteizmus hatása alatt élő, cselekvő, gondol- , kodó hősök és szörnyetegek minden vágya és tette nagyon is evilági.

A vegytisztának tűnő erkölcsi magaslatok valóban azért léteznek, hogy élni ta'- nítsák. megtisztítsák a brutális és bestiális vérfürdők cselekvő és szenvedő embereit. S a vérfürdők újból és újból megerősítik a ..gyönyörű erkölcsöt". Azt. amit számtalan örökérvényű, költői igazsággal tisztelnek és koszorúznak meg a hősök és a szörnyetegek, mikor jóról, rosszról, hatalomról, szerelemről kerül szó.

A néző, ha belegondol, ró kell döbbenjen valamire: ha ilyen okosak az emberek, tudnának akár jók is lenni, miért nem teszik a jót mindörökké? Miért jön mindig valami gubanc? Miért, hogy jó szándékból is gyilkolni képesek egymást, s miért, hogy megértetlen marad a jószándék?

Arthur mindenesetre nemcsak hős. de mint egyszerű ember is példaadó. Lancelot bűnös vágyban válik szentté. Magagyötrése a film legszebb, legigazabb, lebmara- dandóbb része. Guenevere botlása bocsánatot ad minden elesendőnek. Percevalt szolgálata a szenvedés, az egymásért halni tudás jelképévé avatja. De Merlin ez a mindent tudó, ennyi támogatásra érdemes mellett vajon miért tárja szét reménytelenül a kezén? Miért válik önnön paródiájává olykor idétlen Mikulássá e mindent tudó?

Jó volt megismerkedni e mesevilággal. Mert az Ar- thur-monda alapkincse az emberiségnek. Erkölcsi tanítása által tisztességgel élni lehet századunkban is.-út-»Mi lesz veled, könyvtár(ka)?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy könyvtár. Még az ötvenes években született, valahol az orosházi ruhagyár környékén egy bérleményben. Akkor még úgy hívták: orosházi népkönyvtár. Aztán nemsokára megkapta a városi-járási könyvtár hangzatos címét. Rangja tehát már volt, csupán birodalmat kellett szerezni hozzá. Annál is inkább, mert az eddigi lakása éppenhogy a fejére. nem dűlt. így hát a városi tanács megvette számára mostani lakhelyét, ismét csak egy lakóházat, amelyet átalakítottak, s így beköltözhetett udvartartásával, a mintegy 60 ezer kötettel együtt. Igaz, felújították a vályogépületet, de azért mégsem lett belőle kastély. Az évente könyvbeszerzésre kapott ISO ezer forintból állománya egyre nőtt, s ezért újqbb területeket kellett meghódítania. Hamarosan birtokába vett egy szomszédos házat, s bekvártélyozta ide ifjúsági könyveit. Aztán a zenei részleg önállósította magát egy, az udvaron felállított faházban, ahová beszorult a feldolgozórészleg is.

Közben nőtt, növekedett a birodalom. Könyvtárak épültek, újultak meg a járásban, de a legrangosabb maradt a régi, megszokott helyén. Csupán a toldozgatás- ra-foldozgatásra került némi pénz. Mivel egyre súlyosbodtak a raktározási gondok, ismét megvettek — tíz perc járásnyira — egy épületet, amelyet végre modern polc- rendszerrel szereltek fel. így több hely maradt az olvasóknak, akik sűrűn megfordultak ebben a birodalomban. Igaz, a város lakosságának mindössze 12—13 százaléka tagja a könyvtárnak, de ez az országosnál rosszabb százalékarány könnyen megmagyarázható a jól működő szakszervezeti könyvtár vonzerejével. Az idén négyezer hűséges alattvaló fordult meg rendszeresen a három épület kétszáznyolc- van négyzetméterén. Ez a szám már sokakat elborzasztott, ugyanis az idevágó rendelkezések szerint pontosan 1890 négyzet- méterre lenne szükség ahhoz, hogy ideális körülmények között kölcsönözhessenek, folytassanak színvonalas szakmai, tudományos munkát a könyvtárosok. Sokszor, sok helyütt elmondták már mindezt azok, akik nap mint nap érzik a helyszűkéből adódó hátrányokat. A felsőbb hatalmak is tudomást szereztek arról, mi nyomja a könyvtárosok szívét, s úgy döntöttek: keresni kell egy megfelelő székhelyet. Igen ám, de hol? Ez a város, amely alig rendelkezik városi múlttal, nemigen dicsekedhet régi, városias épületekkel, immár eljutott oda, hogy gondot fordíthat köz- művelődési intézményeire. Szép művelődési háza után könyvtárát is alkalmasabb helyen szeretné tudni. És íme, adódott egy alkalom: a közigazgatás átszerveződésé- vel kiürült egy viszonylag patinás épület, a járási hivatal székháza. A város bölcsei ezt szemelték ki a könyvek új birodalmául, s rögtön kérvényt is fogalmaztak, amelyet továbbítottak egy még felsőbb fórumra, a megyei tanácshoz. Hogy ott hogyan döntenek, az hamarosan ki fog derülni. Valószínű, hogy minden úgy végződik, mint a mesében. És akkor elindulhatnak pénz után, hogy felújítsák az ideális alapterületnek még mindig csak felével rendelkező épületet, hogy új, korszerű berendezéseket vásárolhassanak... és így tovább. Szóval, kezdődhet egy újabb mese.

— gubucz —