Békés Megyei Népújság, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-19 / 273. szám
1983. november 19., szombat o Kép, szöveg: Béla Ottó Őszi vadászat , zívem szerint kötelezővé tenném minden városlakó embernek, hogy egyszer egy napot végigbarangoljon vadászokkal. Még puska se kellene hozzá, csak amolyan békés hajtóként. Mert tollal bizony le nem lehet írni az ősznek, a természetnek meglepetéseit és csodáit. Mert ugyan nem csoda-e a szántások rozsdás buckáin szökkenő nyulacska, a letarolt kukoricatáblán átcsörtető vaddisznók, a melioráció húzta hatalmas árkokon átszökkenő szarvasbika, a tarlókon keresztül cikázó mezei egerek. A fák haldokló leveleinek színorgiája, a puha, fénylő pókhálókkal átszőtt ka- tángkórók. És persze a vadászat! Amikor halálos sebet kap a fácánkakas és színes tollai porzanak a lehunyó nap sugaraiban, és a farkukat diadalmasan csóváló vadászkutyák, amelyek a bizony már a didergősre hült vízből prüszkölve hozzák ki az elejtett vadat. És nem utolsósorban estefelé az a jótékony fáradtság, amely után nem kell senkit se ringatni, hogy mély álomba merüljön. Városformáló közösség Beszélgetés Barna Gáborral, a Magyar Urbanisztikai Társaság főtitkárával Városainknak felszabadulás utáni nagyarányú fejlődése megannyi szép eredmény mellett nem egy ellentmondást is létrehozott. így például azt, hogy a nagy megújítási folyamatban nem eléggé törődtünk a régi városkép megőrzésével, a régi és az új épületek összhangjával. Ma már túl vagyunk azon, hogy a városfejlesztést látványos bontásokkal és kizárólag új lakótelepek építésével képzeljük el. Törekszünk arra, hogy a múlt értékeit megtartva formáljuk tovább településeinket. Erről beszélgetünk Barna Gáborral, a Magyar Urbanisztikai Társaság főtitkárával. — Lakótelepeink városnyl lakóval sem igazi városok. Miért nem? — Egy-két évtizeddel ezelőtt a ma tipikus lakótelepei ideálisnak látszottak. Ideálisnak, hiszen a korábbi egészségtelen, szűk, zárt udvaros házsorokat vagy kolóniákat egészséges, levegős, napfényes beépítések váltották fel, követve a modem építészet elveit. Az igényeknek megfelelően elkülönültek mindennapi tevékenységünk színterei: az otthon, az iskola és a művelődést szolgáló létesítmények, a munkahely. A lakótelepeken azonban az ott lakók mégsem érzik igazán otthon magukat. — Mi az oka ennek? — Az okolhat hosszasan lehetne sorolni. Az oly gondosan kialakított zónák például a lakótelepen belül idővel önálló életet élve sok bonyodalmat okoznak. Gondolok itt a gyalogos- és motorizált forgalom elkülönítésére, ami alapjában véve? helyes dolog, de csakis akkor, ha a kettő valóban zavarja egymást, különben parkolási, illetve bevásárlási gondok adódnak belőle. Nehezen elfogadható pz is, hogy a lakótelep szinte teljesen elkülönül a régi várostól, hogy nincs a kettő között kapcsolat. S nem érzi jól magát a lakótelepi polgár azért sem, mert a modern építészetben a téralkotás elvesztette jelentőségét. Holott az építőművészet, térművészet. A lakótelep építésze azonban nem tereket formál, hanem tömegeket alkot, amelyek között az emberek nem találják helyüket. A nyugati országokban a lakótelepek egyhangúságának enyhítésére megpróbálkoztak játszani a tömbökkel: a magas ház mellé alacsonyát húztak, a síkot hajlították ... Szerencsére, anyagiak híján mi eddig nem jutottunk el. Szerencsére, hangsúlyozom, mert a lakótelep e megoldásokkal legfeljebb zaklatot- tabb lett, de nem barátságosabb. — Kísérleteztünk mi is. Ezt jelzik például a különböző meglehetősen rikító színekre mázolt épületek. — Ezek eredménytelen kísérletek. Nálunk csak az utóbbi években vált egyértelművé, hogy e kívülről közelítő megoldások nem vezetnek sehová. Az építészetnek vissza kell kapnia azt a funkcióját, amellyel valóságos társadalmi tevékenységet szolgáló teret adhat, s ez nem azon múlik, hogy magas-e a ház, vagy alacsony, hogy sárga színű-e, vagy lila. S nem csupán az építészeknek kell megkapniuk ezt a lehetőséget, hanem minden egyéb, az építészethez kapcsolódó szakmának, a különböző iparművészektől a kertészekig, hogy együttesen formálhassák környezetünket. Mégpedig úgy, hogy a településekben helye legyen a réginek, ne maradjon ki a természet, s főként ne maradjon ki maga az ember. Valamiféle újraforgalmazása szükséges tehát a városnak. Milyen jelei vannak e szemléletváltozásnak? —■ Az országot járva számos biztató kezdeményezéssel találkozhatunk, melyek azt erősítik, hogy korunknak, igényeinknek és lehetőségeinknek megfelelően kell építenünk. A régi értékek maradéktalan megőrzését példázza a soproni belváros és Kőszeg városmag va. Ez utóbbiban rácsodálkozhatunk arra is, hogy milyen harmonikusán illeszkedik egymáshoz a régi és az új. Hasonló törekvés jegyében folyik az egri belváros korszerűsítése, a történelmi múlt megmentése és beépítése a mába. Kellemes, barátságos Salgótarján központja, szemléltetve egyúttal azt, hogy ha nincs mit megtartatnunk a múltból, akkor is lehet szépen építeni. A zalaegerszegi városközpont azzal ragadja meg az embert, hogy építészete a mí- vesség felé hajlik. Szemet gyönyörködtető a sárospataki művelődési ház. A természettel való szoros kapcsolatot példázza Kazincbarcika. Többek között azért oly kedves, mert nem építették be a hegyeket, mert a zöld szinte belefolyik a városba. — Hogyan lehet megtartani, emberarcúvá formálni városnyi és mégsem város- szerű lakótelepeinket? — Gyakran elégedetlenkedünk velük, mondván, hogy befejezetlenek. Azok is, olyan értelemben, hogy késve készül el az óvoda, az iskola, az ABC-áruház. A baj az, hogy lakótelepeinket valóban befejezzük, megtervezvén bennük mindent — némi túlzással az első épülettől az utolsóig, a játszótéri pádtól a facsemetéig. Egy város azonban soha nem volt, nem is lehet. kész. Polgárai keze nyomán változik. fejlődik napról napra igazán. Dunaújvárosra kezdetben aligha mondhattuk azt. hogy szép Ma az oda látogató jól érzi magát, kellemesnek. szépnek találja Miért? Mert lakói belakták, alakították, széppé varázsolták rózsalugasokkal, lépcsőkkel, passzázsokkal. A települést az emberi közösségek formálják. A lakosságnak is lehetőséget kell kapnia környezete formálására alakítására. A helyi vezetés és a lakók okos alkotó együttműködésére van szükség ahhoz, hogy lakótelepeinknek oly sokat szidott képe megváltozzék. És ez már nem esztétikai, hanem társadalmi kérdés. Kende Katalin Életutak Nagy idők tanúja Már három esztendeje, hogy nem sétál Szarvas utcáin Kohut János kőműves mester. A hályog makacsul rátelepedett a szemére, homályba veszett minden, ami szép és kedves volt neki. A sok családi ház és középület, amely a keze által nyerte el végleges formáját. Nem látja már a várost, ahol 1898 óta él, dolgozik. Szenvedés, bánat és öröm, rengeteg élmény köti ide. És a harc, a jobb világba vétett hit, amely megsokszorozta az erejét. Ül a konyhaasztalnál, előtte Sanyo kis- rádió. Hallgatunk, csak a csempekályha duruzsol halkan a hátunk mögött. Csendesen emlékezik. Derűsen, néha szomorkásán, megkönyezve egy-egy mondatot. Nem szé- gyelli, 85 év terhével a vállán semmit sem bánt meg. Érdemes volt más emberek batyuját is cipelni, hiszen amiért küzdött, megvalósult. — Sovány, beteges gyerek voltam, a nagyanyám a hátán vitt egyik orvostól a másikig — gombolyítja élete fonalát. — Mégis megmaradtam, és iszonyatos erő. akarat szorult belém. Soha nem tudtam elviselni az igazságtalanságot. Már kőművesinas voltam, amikor a mester rám emelte a kezét. Őszintén bevallom: nagyot káromkodtam, és megmondtam a magamét. Szegény ember csak sápadozott, és azt hebegte, hogy én kommunista vagyok. Meg is szöktem tőle nemsokára. Szaladgált a szüléimhez, akik természetesen visszazavartak, mert kellett a keresetem. Ekkor a mester cselhez folyamodott. Bezárt egy félig kész házba, kezembe adta a szerszámokat, hogy dolgozzak. Én meg leültem és vártam. így talált rám este, és megkérdezte, miért makacskodok? Azt feleltem, hogy nem szeretem, ha rám zárják az ajtót. Pedig nagyon szerette a szakmáját Kohut János, a munkásmozgalom veteránja. Névet a kőműves, amint a fiatalságát idézi. — Jó volt a magasban, nem szédültem. Még a templomok építésekor sem. Voltaképpen a keresztanyámnak köszönhetem a mesterségem. A férje kőműves volt, körülötte botladozva szerettem meg ezt a szakmát. A végén a mesterrel is kijöttem. Meghívott egy pohár borra, és szent lett a béke. — Csak a világ bolydult meg kissé . . . — vetem közbe. Az állához nyúl. Fáradt kezein megduzzadtak az erek. Az ujjak már lassan mozdulnak. De régen volt 1917! A 19 éves fiatalember akkor fogott először fegyvert. — Kiszolgáltam Ferencz Józsefet, Károly királyt, ott voltam az őszirózsás forradalomban és a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében, a legvégén még Horthy katonájaként is masíroztam — sorolja. — Istenem, hat esztendő angyalbőrben ... Az elesettek iránti hűség mindig munkált benne. Hamar felismerte, hogy hol a helye. Tizenkilencben is. amikor Budapesten géppuskás tanfolyamra járt. A román királyi hadsereg megszállása Szentendrén érte. Életét kockáztatva vitte az élelmet a munkáshatalom védőinek. Amikor szorult az ellenséges gyűrű, a barátjával elhatározták, hogy hazajönnek Szarvasra. Persze, ez sem volt könnyű. — A Keleti pályaudvar pincéjében aludtunk jó néhány napig — törli meg a homlokát Kohut János. — Napkelet szállodának neveztük, de egy csöppet sem tudtunk akkor nevetni rajta. Sötét fellegek gyülekeztek felettünk, mégis bíztunk a jövőben. Szolnokig sikerült eljutnunk, itt viszont leszállítottak a vonatról. Kiabálás, zűrzavar, igazoltatás. Nem volt mentség. Marhavagonokba zsúfolva érkeztünk Ceglédre, ahonnan csak decemberben engedtek haza. És a küzdelem kezdődött elölről. Vagy folytatódott? — Nekem könnyű dolgom volt — mondja derűsen —, hiszen a társaimat nem kellett különösebben agitálni, a baloldalon álltak. Az 1920-as választásokon már utcabizalmiként dolgoztam, 1926-ban pedig beléptem a Szociáldemokrata Pártba. Nehéz évek következtek. A proletárdiktatúra bukása után feketelistára kerültem, csak akkor kaptam munkát, ha valahol kevés volt a kőműves. Nem hátráltam meg. Az építőmunkások szakszervezetének jegyzője lettem. A vállalkozók szívesebben láttak az utcán csellengeni, mint a munkások között. Azt hajtogatátk: nem a kezem, hanem a nyelvem ellen van kifogásuk, mert minden visszásságot meglátok. Megpróbáltak mindent, hogy lehetetlenné tegyenek. Harcoltunk a magasabb bérekért, a jobb munka- körülményekért. Emlékszem, 1929-ben Bikazugban beszüntettük a munkát. Először Gyuláról hoztak kőműveseket,, de ők is csatlakoztak hozzánk, majd az orosháziak beadták a derekukat. Bennünket szélnek eresztettek. A felszabadulás után az új demokratikus rendőrségen dolgozott két évig. Volt községi esküdt, járási tanácstag. Társadalmi munkása szülővárosának évtizedekig. Miért? Nem felel. Űjra kérdezem: miért? — Mit válaszoljak erre? — töpreng. — Van két unokám, ugyanennyi dédunokám. A mai élet bennünket igazol. Azokat, akik szerették a munkájukat. Nagy -kár, hogy nem láthatom újra a szarvasi postát, ez volt a felszabadulás utáni első munkám. Aztán Budapest, a Bánrévei Állami Gazdaság következett. Végül 1957-ben magamnak is házat építettem, az itteni építőipari szövetkezetből mentem nyugdíjba 1960-ban. Fotó: Veress Erzsi A társadalmi munkát csak 1980-ban hagyta abba. Sokáig a szakszervezeti bizottság tagja volt a MEDOSZ-nál. Hetente háromszor ellátogatott a . székházba, a társak közé. Menne most is, de a megromlott egészsége megálljt parancsol. Ünneplő ruháján sok kitüntetés díszeleg. A Szocialista Hazáért Érdemrend; a Tanácsköztársaságért Emlékérem, az ötvenéves párttagságot elismerő Felszabadulási Jubileumi Emlékérem, és megkapta a MEDOSZ megalakulásának 75.. éves jubileuma alkalmából az emlékplakettet. Szerény, de harcos embernek járó elismerések. Hogy megérdemelte, tanú rá egész életútja. Seres Sándor
