Békés Megyei Népújság, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-15 / 244. szám

NÉPÚJSÁG 1983. október 15., szombat Együtt a brigád. A lány is előkerült. A bi­cikli kormányáról leakasztot­ta a kannát, és a füves de- póniára tette. A brigádveze­tő közelített felé. — Milyen a vized? Csergett a lány hangja. — Amilyen a lajtban ... Milyen? Falubeli... Cigarettát lobbantott az ember, és a hetes torzsákat végigdörzsölte az álián. Ser- cegett, akár csak a szava: — Letakartátok? — Mivel? — Nádpallóval, pokróccal, vagy az öregistennel.. . — Nem. — Megposhad a lajtban a víz. ..! Közelebb lépett a lány­hoz. A brigád szétterült a mély árokban, csak a föld látszott, amit a fenékből do­báltak ki. Megfogta a lány melegítőjén a cipzár bille­gőjét. Csendesített a hang­ján. — Takarjátok majd le ... — Mivel? — A gátőrnek mondd, hogy adjon ki nádpallót.. . Elnézett a lány a friss földhányás tetején végig. On­nan vissza az ember gumi­csizmájára. — A mérnök figyelt.. . Látta, amikor átölelte a vál- lam . .. A füstöt arra fújta a bri­gádvezető, amerre a szél is tartott. — A nádpallóra meg a vízre legyen gondja, meg arra, hogy az ezüstnitrát nem jó a vízbe... Két em­bernek megy a hasa ... Felemelte fejét a lány és az ember szemébe nézett. — Nem a víztől, hanem a gyengeborjas tejtől... — Véded ? — Mindennap frisset ho­zat . . . Artézit a faluból, hogy ne kelljen az ezüst­nitrát . .. Elengedte a villámzár bojtját. — Fiatal, kocsija van ... Fiat. .. Szombaton kocsival hazavihet . . . — Biciklivel megyek . . . — Várnak? Nevetett a lány. Apró fe­hér fogai villantak a fény­ben. Ügy látta, mintha fel­hő húzott volna el a brigád­vezető szeme előtt. — Ha nincs nádpalló, fű­vel takarjátok be . . . — Ki vágja le? — Majd én. Kérjél kaszát a gátőrtől . . . — Bejön délben? — Be . . . Te is legyél ott... A hullámtérben nagy a fű. van olyan hely, ahol még nem legelte le a gátőr tehe­ne... A lányt nézte. A fehéren villanó nyakát, a mellén fe­szülő melegítőt, a cipzárat. Megfogta újra a billegőt, és onnan lassú simítással ment végig a tenyere a szív fö­lötti mellig, és azt gyengé­den marékra fogta. — Gyere ki estére... A rámpához. . . — Nem. — Félsz ? Rántott a vállán. — Csak... — Mondd az igazat...! A csatornából hang vágó­dott fel, és a depónia tete­jén futott hozzájuk. — Vizeettt...! Ugrott a lány a kannáért. Ringott előtte a csípeje, vál­la. háta . .. Együtt, mint ahogy a szél fújja a füvet. Fentről, a földhányás tete­jéről szólott vissza: — Felesége van . Két gyereke. . . A rizsföldön szabdalta a tárcsa a szikkadt göröngyö­ket. A port és a traktor füstjét összekeverve vitte magával a szél... A Fiat ott állt a csatorna mellett a poros nyári úton. A mérnök kiszállt a kocsi­ból, és köszönt az embe­reknek : — Jó napot! A brigádvezető felmászott a rézsűn, és a mérnök felé nyújtotta a kezét. — Két ember beteg. Azt várta, hogy a mérnök káromkodik. Szót szóra lök­nek és a végén köpködhet­nek egymásra. De nem. Kos­suth csomagot vett ki a zse­Csoór István: Kivan a fogsor béből és a brigádvezető felé nyújtotta. — Mitől? — A víztől! — Artézi pedig .. . — Poshad a melegtől... Vihargyújtóval tüzet adott és utána a magáét gyújtotta meg. — Hazament a két em­ber ? — Dolgoznak . . . — Ha akarnak, kiállhat­nak . . . Tisztának látta a mérnök szemét. Nem talált abban sunyiságot semmit sem. Néz­hette volna egy hétig is, ak­kor sem rebben. Feléjük tartott a lány a kannával és a zománcos bög­rével. Kínálta a mérnököt. — Szomjas? Nyúlt a teleöntött bögré­ért. — Hátha úgy járok, mint a két ember . . . Nevetett. Mosolygott a lány is . . . A brigádvezető a tavaszi fényekre nézett, a sűrű hajú mérnökre, a lány­ra ... Hallotta a hangokat, a traktorét, a gyenge szélét, a kihányt földét, a göröngyök surranását. Látta a fények és az árnyékok játékát, a szé­les hullámteret, a gátat, a füzek erős bomlását és az őzbakot, amint feltartott fej­jel őrködik a suták kérődzé- sén. Együtt vannak. Szólt a mérnöknek, szólt a lánynak. — Lehet, hogy a gyenge­borjas tej ... Olyan, mint a kinyitott könyv, ha akar, olvasson benne. A mérnök is látta a ha­tárt. Az emberek hátán az inget, a port és az átvert iz­zadtságot, ami helyenként már sarat csinált a szikből. — Feketekávét főzetünk. Ne csináljon több galibát a víz .. . Hidegen . . . Vagy teát... A brigádvezető nyakig szívta magát levegővel, nap­fényben fürdött tiszta leve­gővel. — Nem mástól félek . .. — Kitől? — Magamtól... — Magától nem fél az em­ber ... A hang gyenge és szaka­dozott. — Menjünk ... — Ráérsz. — Megsokallják a többi­ek. . . — Majd mondunk vala­mit . . . — De mit? A nyitott szem az eget nézi. Elővillan a fűzfák gallyai között . . . — Kimosott pelenkát len­get a szél. . . — Hol látod? — A kék égen .. . — Az messzire van . — De közelebb is lá­tom . . . — Hol? — Otthon, meg másutt . . . — Ne gondolj vele.. . Hunyd be a szemedet . . . — Akkor is látom . . . — Ha a tenyeremet a sze­medre teszem? — Még jobban ... Maga nem látja? — Látom... De még mennyire . . . ! Hűvös a fű. Nem melegít, csak hűt . . . A kerékpár csomagtartó­jára felkötötték a fűvel tö­mött zsákot. A mérnök, aki szembejött velük és a csöves áteresznél megállt. — A lajtra? — Arra . . . — A nádpalló csak jobb lenne . . . Nem kell vágni . . . — Szakítunk erre egy kis, időt . .. A brigádvezető csak az egyik lábát tette le a kerék­párról. a másikat a vázán pihentette. A lány a hídon túl fékezett és leszállt. Ki­csit fújtatott. Arra gondolt, jó. hogy megálltak ... A föld szárazon is súlyos. Egy köbméter tizenhat má­zsa körül van. Négyet ki­hány az ember, az már hat­vannégy mázsa. Érezte a brigádvezető a súlyt a kar­jában, a derekában és a te­nyerében. Égett a lába a gu­micsizmában, puffadt benne a bokája, pedig a szárát le­hajtotta, hogy jobban járja a friss levegő. A régi és az új sár pettyeket ragasztott a letűrt szárra. Az autó porolt. A rámpán leereszkedett, és a nyári úton megállt az ásott csa­torna mellett. A brigádvezető kijött a csatornából, nagyot nézett, mert a mérnökön kívül az asszony bújt ki a kocsiból és a két gyerek. Szaladtak az apjuk elé. Csattogott a gumicsizmájuk a porban. Mindegyiknek le volt tűrve a szára. Szépet, fehéret, újat mutatott, amit még nem csapkodott be a fröccsenő sár. Az embertől tovább sza­ladtak, mert a távolban pö­fögött a traktor, és az össze­akasztott vetőgépek csorosz- lyái petyegtették a magot a földbe. Porzott a szik, szállt fel a magasba, oda, ahová a gyermekszem már el sem lát. A brigádvezető leült az asszonnyal az árokpartra. Ügy érezte, reszket az ina, kivitte belőle az erőt a hat­van mázsa föld és a haj­tás.. . Szólt, hogy mondjon va­lamit: — Kivan a fogsor! Együtt a brigád, az asz- szony, a két gyerekkel, a mérnök, aki fütyülve lépke­di az elterített göröngyöket. Kezelget az emberekkel, örül, hogy időre elkészül a csatorna, és örül, hogy rend­be jött a víz is . . . Együtt a brigád. A lány a tele kannával. A hűvösen tartott vízzel. A lajtból hoz­ta, amit előzőleg gyenge hullámtéri fűvel takartak le .. £. Kovács Kálmán : Pusztító orkán Zsiráfnyakú forgószél Föltámad Útra kél. Leszedi a ház fedelét, Szétszórja a boglya felét. Megsirat a faluszél, Zsiráfnyakú forgószél. Viharhozó felhőnyáj. Úszik már A határ. Kimosta a vetőmagot, Mire lesz jó, mit meghagyott:' Elátkoz a faluszáj, Viharhozó felhőnyáj. Tevehátú nagy folyó, Áradó, Sodoró. Amit elér, fölemeli. Vak dühében messze viszi Megszenved a falu, ó. Tevehátú nagy folyó. Zelei Miklós: Hármas oltár ii. ragyogó rothadó idő dérrel derített hajnalok szüret ideje döglött fecskék pókok harangja nyárvég nyárvég de nem sziget emberesedni ordasodni I. zúgó cserebogárzivatar rajzottak leikeim jöttem vadludak ingében ifjúságom utcáiból zászlók szőnyegén jövök III. eltemetetlen alkonyat továbbcsírázó kamrazug várakozni megháborodni szó színhelyén üresen állni önarckép kabátban önarckép vasúton mezítelenül — Ügy gondoltuk, hogy a lajtra füvet teszünk .. . — Van nádpalló is ... — A fű jobb! Hűvösebb! Megindultak ketten a csa­tornán végig. Nézték a munkát. A ré­zsűt, amit remekül meg­nyestek, látszott az agyag­ban a csákány nyoma, mint fában a vésés. A csatorna fenékvonalát. Mindkettő úgy szaladt egymás mellett, mint a kihúzott zsinór. Nem talált a fenékben sehol sem sózást... — Számolt magában és hangosan gondolkozott. — Ha minden jól megy. négy nap alatt cakpakk le­szünk .. . — Utána? — Utána? Kunétolás a harminckilences csator­nán . . . — Abban is van pénz? — Kerül . . . A lány lekuporodott a kanna mellé és a távolodó két ember után nézett. Arra gondolt, hogy délben füvet vágnak a hullámtérben. A brigádvezető lábán le volt tűrve a gumicsizma szá­ra. A fehér bélése úgy mu­tatott, mintha a csizma gal­lért viselt volna. A fehér galléron apró. megszáradt sárpettyek virí­tottak. Ilyen az élet is. — Vág még többet? — Nem. — Ennyi elég? — Bőséggel... Ha meg­szikkad, vágunk újat. .. — Van miből . .. — Van. Gyere közelebb . .. Ide a fűre... Ne félj, nem lát meg senki . . . Amerigo Tot: A Mag apoteózisa

Next

/
Thumbnails
Contents