Békés Megyei Népújság, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET „Tovasodródó kövek vagyunk” Amerigo Tóttal A Mag apoteózisa előtt Hónapokig kerestem az alkalmat, hogy találkozhas- sam vele. Tudtam, hogy Rómában él, s néha Budapesten is.z Számomra emberként mindig az európaiságot, művészként a szellemi frisseséget, a stílusváltás bátorságát, az egyszerre klasszi- cizálót, és egyszerre modernet jelentette. Világával előbb Őfelsége, a kilowatt szobra, majd Komarov emlékműve hozott össze. Tavaly vigadóbeli kiállítása figyelmeztetett: megépül Gödöllőn, az Agrártudományi Egyetem aulájában minden eddigi munkájának ösz- szegzéseként is felfogható grandiózus (a szó itt nem túlzó!) műve, A Mag apoteózisa. És kiöntötték, majd tavasszal elkezdték rakni az összesen 20 tonna súlyú bronzfalat, a mindeddig legnagyobbat Európában. Alkotója, Amerigo Tot, nem volt jelen. Rómában, s Budapesten sem volt fellelhető. Svájcban, súlyos betegség kötötte ágyhoz. Járni, pontosabban közlekedni csak tolószéken tudott. Orvosai nem hittek abban, hogy felépül a szeptemberi avatásra. Az akaratereje volt egyetlen támasza. Ott akart lenni, s ezért emberfelettire volt képes. Tíz emelet magasból ereszkedett le — ezt később maga mesélte Gödöllőn — lépcsőkorlátba kapaszkodva a harmadikig és vissza, napjában kétszer. Hetvennégy éves. Fehérvárcsurgón született Tóth Imreként. Mesterségét a pesti iparművészeti iskolában, majd a Bauhausban tanulta. Közben, még itthon kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Németországban a fasizmus üldözöttje volt, koncentrációs táborba zárták. Onnan megszökve Itáliába menekült, ahol csatlakozott az antifasiszta mozgalomhoz. Összekötő volt a jugoszláv partizánok, majd később a szovjet csapatok felé. A háború után Olaszországban telepedett le. Szülőföldjét soha nem tagadta meg: a hatvanas évek végétől rendszeres a kapcsolata hazájával. Előbb szobrot készített — a Csurgói Madonna néven ismert gyöngyszemet — szülőfalujának, majd rendszeresen hazalátogatott, utóbb pedig házat épített itthon. Sorsát reálisan szemléli, vállalja magyarságát. s közben Európára tekint. Lírai vallomása a tanú rá: „Engem is úgy sodort az élet, mint egy követ. Mindnyájan ilyen tova- sodródó kövek vagyunk Magyarország földjén, a széljárás medrében, amely kinagyol, lecsiszol, és Európa forrásai felé görget” A Mag apoteózisát az egyetemi tanévnyitón adták át. Már folyt az ünnepség, amikor Amerigo Tot megérkezett. Nehezen engedelmeskedő lábait bottal segítve csoszogott be. A szónoki emelvény melletti zöld fotelbe ült le. ősz haja ráncba húzott homlokát takarta, „világnagy” kezei a maga elé támasztott görbeboton nyugodtak. Jól ismert vastag keretes szemüvege mögül a jövőt, a pályára esküt tevő tizenéveseket „fogta be”. Úgy ült ott fekete kord- bársonyban, betegségtől gyötörtem mintha egyszerre lenne odatartozó, és főhajtással köszöntött, megbecsült idegen. Mindenki őt nézte, a Mestert, Domborműve szemben, diákok és tanárok előtt a falon. Bronzba öntve az a pillanat, amikor a mag megindul, és az életnek utat törve feszíti szét a földet. Százötvenkét négyzetméternyi erő és szépség uralja az egyetemi aulát. „Súlyosságában, is könnyed, darabosságában is elegáns, mint egy gyűrűbe foglalt ragyogó brilliáns. A termékenység oltára!" — mondta róla avatóbeszédében Ke- resztury Dezső akadémikus. Boldizsár Iván materialista oltárképnek nevezte. Sinko- vits Imrének pedig az élet kitörni kész, elpusztíthatatlan voltát jelzi. Juhász Ferencet prózavers megírására ihlette: meghal, de a magja megmarad. és az visszaesik a földbe, és jövőre újra búza lesz belőle, megint kenyér. Ez az a bizonyos értelmi pingpongjáték a néző és a szobor között. Remélem, hogy sikerült ezt kifejezni, és hogy a magot nem lehet elrejteni. mert ha jó földbe esik, akkor kitör, széthasítja, és eget kér magának! ' A kitörés ott a falon nekem az itthoni, a békési földeket idézi. Az országnak a legtöbb gabonát és a legtöbb húst adó földeket, no meg a földdel küszködő békési parasztot. Csak itt látni szomjas talajokon az Amerigo „Mint Föltámadás után egy temető. Mint belülről föltört tojáshéj, mikor a csirke, vagy kacsa-újszülött csőrével kopácsolva', szempillás homlokcsontjával bentről kitöri! Ezt a kitörés-folyamatot mondta el Tót Imre halhatatlan kezeivel!" Amerigo Tot, amikor a dombormű felavatásakor szólították, felállt, úgy hallgatta a hozzáérkező elismerő és köszönő szavakat. Sírt! A bronz súlya köny- nyebb volt a rátelepedő látvány terhénél. Akkor találkozott először a Mester és a kész Mű. Álmodni, és az álmot megvalósulva látni nem ugyanaz az élmény. A Mag apoteózisa különleges helyet foglal el életművében. Erről ő maga vallott az avatás után: — Ebben egy összefoglalás van. Ez olyan, mint amikor valaki egy matematikai műveletet elvégez, aztán aláhúzza és összeadja. Mondjuk úgy. hogy ez az eredmény. Ez a munka tele van valósággal és tele van ideákkal. Itt közvetlenül a mag és a föld viszonyáról van szó. Arról, hogy ha van mag és van föld, ha van föld és van mag, akkor annak valahogy. valamilyen úton-mó- don találkoznia kell. De amikor azt mondom, hogy mag, akkor nemcsak róla beszélek, mert az mór búzát is jelent, kenyeret és életet, mert a kenyér magyarul az élet. Az életért vagyok, az életből vagyok . . . Próbáltam, és azt hiszem, hogy sikerült a titokról leszednem a leplet. A titok az élet. a továbbmenés. hogy a kaszálás nemcsak halált jelent. mert a búza ugyan Tot formálta repedéseket, s csak itt dajkálja úgy a föld, s ez a nép a magot, ahogy ő látta. Csak itt dicsőül meg úgy kín és szenvedés nélkül, fényre tárulkozva. Sem sziken, sem homokon nem érezni ezt a mámoros kitörést. Vallhatja-e jobban magáénak a domborművet a földdel dolgozó ember, mint bárki más? — foglalkoztatott a kérdés. A tanévnyitót követő beszélgetésen a Mester nem tért. ki a válasz elől: — Vallhatja, és köze van hozzá, azzal, hogy éppen egy olyan iskolába került, ahol a földművelők mérnökei, vagy tudósai tanulnak, s lesz belőlük agrármérnök, gazdaságvezető. Remélem, hogy itt megtanulják a föld és a földműves szeretetét. Az emberiség a legmesszebbről hozta magával ezt a pillanatot. amit ábrázoltam, és a legmesszebbre is fogja magával vinni. A Mag jelkép is lehet. Politikailag is értelmezhető. A két ideológia harca is benne van. Az egyik a sok rendszerű, sok központú ideológia, ami mondjuk a kapitalizmus, a másik az egy fókuszú. az egy középpontú valami, ami mindenkiért van. Itt a központ elosztja magát mindenkiért, és a mindenki van ezért a központért. Amerigo Tot művei megtalálhatók szerte a világban, többek között Olaszországban, Vatikánban. Iránban. Brazíliában, és földrészünk majd minden országában. Itthon, Budapesten kívül csak néhány helyen van munkája. Eseményszámba megy egy-egy szobrának felavatása. Ilyenkor mindig kísért az itthon vagy otthon dilemmája. Miért itt, és miért nem ott. Olaszországban állítják fel új alkotását. A kérdés kézenfekvőnek tűnt ezúttal is. Annál is inkább, mert valószínű, hogy a fél világ versengett volna a bronzfalért — a csak művészettörténeti léptékkel mérhető jelentősége okán — egymásra licitálva. De A Mag apoteózisa itt él igazán, itt a helye, ehhez a földhöz van kötődése. Az, ami Fehérvárcsurgónak. a szülőfalunak a Madonna! Gesztus! Ezúttal a szülőföld, a haza iránt. A Mester árnyaltabban, feltételes módban fogalmazott: — Remélem, hogy gesztus lesz! Ez az embereken, a diákokon, tanárokon múlik, mindazokon, akik ide eljönnek és megnézik. Nekik kell ebben dönteni. A szoborra ajánlatot kaptam a minisztériumból, és én akkor azt mondtam, hogy Magyarországra hozom inkább ide, mint máshová. Itt itthon van. Minden egyes munkám küzdelem az öregedés ellen. Ez is! Megpróbálok értelmileg és testileg ép maradni. de sajnos, vannak bizonyos természeti és biológiai törvények, amelyeknek nem lehet sem ellentmondani, sem azokat irányítani. Reméltem, hogy meg tudom cáfolni azt, hogy a születés a halál kezdete. De nem megy, mert amikor kimondom alfa, akkor önkéntelenül az ómegára kell hogy gondoljak. Az embernek csak arra van lehetősége, hogy megpróbálja azt a bizonyos egyenes vonalat — ami az alfa és az ómega között húzódik — meghosszabbítani abban az értelemben, hogy végül is ne egyenesen haladjon, hanem jó nagy vargabetűket írjon le. Itt is erre- törekedtem ... A művész kitalál egy nyelvezetet, amellyel elvont című munkáin keresztül is hozzá tud szólni a közösség gondolatához, mert a dolgokat nem érteni kell, hanem szeretni. Végeredményben ez a célja az egésznek. Még akkor is. amikor gyűlöljük egymást, nagyon szívesen kimondjuk azt. hogy szeressük egymást! Amerigo Tot visszautazott H a kórházba. ,,Sietve meg akarok gyógyulni” — mondta búcsúzóul. Hiszem, hogy felépül, mert van hozzá ereje és hite. Meg életkedve is. Három kilencvenéves találkozik — kezdte legutóbb a viccet, és mondta, színesen.' élvezetesen. Tervek feszítik. Bár keze még nem engedelmeskedik, remeg, nem tud tollat fogni, rajzolni, gondolatában mégis újabb munkák készülnek. Adyra utalva mondta egyszer. hogy a föl-földobott kő valahol leesik. Aztán magára értve hozzátette: „Ha le fogok esni, akkor már ott fogok leesni, a szülőhazámban. Ott akarok leesni A Mester elutazott. A ,.föl-fölhajtott" kő fenn a magasban! De egy szilánk- nyi darabja földünkre hullva. örök kincsként. Árpási Zoltán NÉPÚJSÁG Amerigo Tot: A Csurgói Madonna Simái Mihály: nem szól az utolsó szőlőszemek anyám azok az utolsó szőlőszemek sohasem fogynak el — csak a kórházi ágy süllyed csak a vérfoltos lepedő — s mi — fönn egy fellegen ülünk egy fellegen s szőlőfürt az idő s szőlőszem a szemed szőlőszem a szemem — s a Szőlősgazda nem szól csak néz néz csöndesen Madár János: Szívünk magasában Aztán szüret lesz megint, folytatódhat kipirult arcunkon a dallá énekelt jövő. Vágyak, csillagok — hogy voltunk és leszünk. Ennyi csupán, mert szívünk magasában átrepül egy-egy feketebogár. Szárnyuk kötve a halálhoz, szárnyuk kötve a halálhoz — jaj. ne szeress nagyon! Jaj, ne sirass nagyon! Zsadányi Lajos: Milyen szép... Milyen szép most az őszi ég. szemet érlelő venyigék levelén megbújik a nap. melengetők a sugarak. Melengeti a szívemet a virágszirmú szeretet, hogy volt egyszer egy kicsi lány, kezünkből röppent mint madár, lassan felcseperedett s szült egy gyönyörű gyereket. Kicsit szomorú vagyok, hogy már nagyapa vagyok, de nem sajnálom az időt, csak nézem ezt a pici nőt, ahogy a szemét dörzsöli élettel, kedvvel van teli. S tudom majd ölembe veszem, fáradt térdemre ültetem, S ö azt mondja, hogy nagyapa, s én azt mondom, hogy unoka. Ringat bennünket a világ, Fölöttünk megpendül az ág és azt füttyenti a madár az óra mindig körbejár.
