Békés Megyei Népújság, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
NÉPÚJSÁG Hej halászok, halászok... Megyénk legnagyobb, halászattal foglalkozó gazdaságában, a Hidasháti A. G. biharugrai halászati kerületében megkezdték az őszi, nagy lehalászást, és a telelő tavak feltöltését. A halászok igen szép, de cseppet sem könnyű munkáját örökítettük meg képes összeállításunkban. Hálójukban nem csak „vörös szárnyú keszeg”, de busa, ponty, harcsa és csuka is akad bőségesen. Fotó: Veress Erzsi 1983. október 15., szombat Érdeklődve figyelik a munkánkat Beszélgetés Timmer lézseffel, a SZOT titkárával Az utóbbi időkben ismét nőtt az érdeklődés a szocialista országok szakszervezeti élete iránt. Ma már többnyire nem az olyan alapkérdésekre keresnek választ, hogy milyen szerepet töltenek be ott a szakszervezetek, ahol a hatalom a munkásosztály, a nép kezében van; mit jelent ott az érdekvédelem, miképp érvényesül ez a gyakorlatban stb. Ezeket az alapkérdéseket ugyanis lényegében megválaszolta az idő. A mai, fokozottabb érdeklődés abból a felismerésből fakad, hogy jelentős változások mennek végbe a szocialista országok gazdasági és társadalmi életében. Vajon miképp vélekednek erről a szakszervezetek? — teszik fel a kérdést. Képesek-e arra, hogy megújuljanak, a megváltozott feladatokhoz igazodjanak? Szükségük van-e pályamódosításra, vagy csupán körültekintőbb, árnyaltabb munkára? Vannak, akik azt is megkérdezik még: ezután is elkötelezettek maradnak nálunk a szakszervezetek? Ilyen előzmények után kerestük fel Timmer Józsefet, a SZOT titkárát. — A magyar szakszervezetek továbbra is elkötelezettek a szocialista társadalom törekvéseivel, céljaival — mondotta Timmer József. — Ebben nincs változás. Mint ahogy abban sem, hogy — egyik legfontosabb feladatukhoz híven — a jövőben is védelmezik, s képviselik a dolgozók érdekeit. Hogy erre miért van szükség, az meglehetősen ismert. Bár az alapvető társadalmi, gazdasági céljaink közösek, a megvalósításért felelős fórumok, szervezetek érthető módon mindig arra keresnek választ, hogy ők miért felelősek, nekik mit kell tenniük. Ilyen körülmények között óhatatlanul előfordulhat, hogy figyelmen kívül hagynak bizonyos érdekvédelmi tényezőket. Ilyenkor jeleznek, lépnek fel a szakszervezetek. — De ha még nincs ilyen gond, akkor is szükség van a szakszervezetek helyzet- elemzésére, saját álláspontjuk kialakítására, hiszen — ez is meglehetősen ismert — bár társadalmunk minden lényeges kérdésben egyetért, a részkérdések megítélésében már gyakori az egymást keresztező csoport-, vagy egyéni érdek. Ezért a szakszervezeteknek alaposan ismerniök kell ezeket az érdekeket. Egy hasonlattal élve nem érhetik be annak a megállapításával, hogy a Gellérthegyről nézve nagyon szép a Rákóczi út. Tudniok kell, hogy ettől függetlenül egyik-másik házról még hullhat a vakolat... A valóságban persze sokkal bonyolultabb — olykor rendkívül bonyolult — helyzetekben kel] igent vagy nemet mondanunk. A dolgozók egy része főként a szakszervezet igenjeit ismeri, s kevesebbet tud a nemekről. Mi lehet ennek az oka? Az talán, hogy ritkábbak a nemek? Vagy pedig inkább az, hogy kevésbé kerülnek nyilvánosságra az ilyen vélemények? — Már az elején leszögezhetem: egyértelműen az utóbbi. Sajnos, nem kapnak kellő nyilvánosságot a vitáink. Pedig vannak ilyen vitáink a tárcák vezetőivel, a kormánnyal, hiszen — amint mondottam — a szerepünknél fogva gyakran másképp közelítjük meg, nézzük ugyanazt a témát. Ezek közé tartoznak például az áremelések is. Mi is tudjuk, hogy vannak esetek, amikor ez elkerülhetetlen, bármennyire kellemetlen is. mégis az a véleményünk: csak a legvégső esetekben nyúljunk ehhez az eszközhöz. Mert nem ez az egyedüli módszer, lehetnek, vannak más megoldási módok is. Vitapartnereink ilyenkor persze mindig felteszik a kérdést: ha nem ez a kiút, akkor mi legyen az? Mondjátok meg!... — Minthogy a szakszervezetek is a hatalom részesei, letéteményesei, el kell ismerni: jogos a kérdés. Egyben persze azt is jelzi: milyen felelősségteljes, nehéz a szak- szervezetek munkája. S mégis ezt a nehéz, rögös utat kell járnunk, ami alatt azt is értem: nemcsak egyszerűen véleményt kell mondanunk dolgokról, hanem önállóan kell kezdeményeznünk a dolgozó emberek millióit érintő ügyekben. Ahogy ezt jó néhányszor megtettük, s a jövőben még inkább tenni kívánjuk. Nem kívánja meg ez a szakszervezeti munka korszerűsítését? Vagy — ha ez már elkezdődött — miben nyilvánul meg e törekvés? Miért beszélnek az egyes nyugati országokban magyar példáról? — A szocialista országok szakszervezetei, köztük a magyar szakszervezeti mozgalom útkereső szerepe valóban nemzetközi elismerést váltott ki. Érdeklődéssel figyelik munkánkat, még nyugaton sem vonják kétségbe, hogy szakszervezeteink széles körű jogokkal rendelkeznek. Erről sokan egészen közelről meggyőződhetnek, hiszen gyakran látogatnak hazánkba külföldi szakszervezeti küldöttségek, így lehetőségük, alkalmuk van arra, hogy tanulmányozzák az életünket. (S korántsem mellékesen persze nekünk is lehetőségünk van arra, hogy mi is tanuljunk tőlük.) Mindez nem keltett bennünk olyan gondolatot, hogy nálunk minden rendben van, továbbra is mindent úgy kell csinálnunk, ahogy eddig tettük. Nagyon vigyáznunk kell például arra, nehogy elhatalmasodjék a papírmunka. Óvakodnunk kell a hivatali módszerek átvételétől, túl- tengésétől, mindig szem előtt tartva munkánk mozgalmi jellegét. Ami pedig a legfontosabbat, vagyis változó életünket illeti: a szakszervezetek csak akkor tudnak a jövőben is helytállni, csak akkor tudják hatékonyan befolyásolni az eseményeket, ha erőteljesebben, hozzáértőbben figyelik, elemzik a társadalmi, gazdasági életünkben végbemenő mozgásokat: ha az új helyzeteknek, igényeknek megfelelő cselekvési programokat, dolgoznak ki. Ez persze állandó önképzést tesz szükségessé, s a megújulási készségünk fejlesztését igényli. Nincs más választásunk. — Mindez „nemcsak” azért kötelességünk, mert a dolgozó tömegek hatékonyabb érdekképviselete és érdek- védelme ezt igényli tőlünk, hanem azért is, mert — amint erről már szót ejtettünk — a külföld állandóan figyel bennünket. Ha jól dolgozunk, az a nemzetközi szolidaritást is erősíti, s újabb milliók győződhetnek meg arról nyugaton is: a szocialista társadalom a dolgozók társadalma, az nyújt a legtöbbet a néptömegeknek — mondotta befejezésül Timmer József. Horváth Ildikó Életutak „Ha hittem valamiben, nem adtam be a derekam” „Az élet a legnagyobb tanítómester, de erre én sem 24 óra alatt jöttem rá” — mondja F. Nagy Károly, a szeghalmi nagyközségi pártbizottság négy esztendeje nyugdíjba vonult titkára. S hogy milyen volt az az élet, amely oly sok mindenre megtanította? Szegénységgel, családi gondokkal, háborúval, munkaszolgálattal, és kemény harcokkal teli. A füzesgyarmati tanyákon élő, nyolcgyermekes cselédember legnagyobb fiaként hamar megismerkedett a hajnaltól késő estig tartó kemény paraszti munkával. Még a hat elemit sem fejezhette be, már elszegődtet- ték libapásztornak, s csak évek múltán jutott el a napszámos-hierarchia csúcsára, mikor kinevezték kocsisnak. A kemény életnél is keményebb családi törvények, ősi szokások edzették emberré. A füzesgyarmati munkáskörben ismerkedett meg néhány volt vöröskatonával, kommunistával. Eszméik életre szólóan vertek gyökeret az akkor még fiatal napszámos F. Nagy Károlyban. Rossz szeme miatt a háborúban munkaszolgálatra hívták be, s mégis, mikor szervezni kezdték a néphadsereget, önként jelentkezett az öccsével. Hamar leszerelték, s mire hazaérkezett, 12 holdas gazdaként köszönthette az apját. A földosztás csodát művelt, soha olyan boldognak nem látta az apját, mint abban az időben. A legnagyobb fiú, aki 1944 októberében lépett be a kommunista pártba, mégis bekapcsolódott a tsz-szervezésbe, szakításig menő családi háborút robbantva ki ezzel. 1949 októberében megválasztották a Vörös Csillag Termelőszövetkezet párttitkárának. S ekkor kezdődött meg F. Nagy Károly életében az évtizedeken át álmatlan éjszakákat, megpróbáltatásokat, kétségeket, de önbizalmat is adó tanulás. Megértette, hogy érvelni, meggyőzni csak felkészülten lehet. S úgy, ha a tsz-szervezés ideje alatt, a szövetkezet megalapításáért küzdő emberekkel együtt dolgozik, nélkülöz. S ezt az elvét már mint a füzesgyarmati községi pártbizottság titkára sem adta fel. — Nem volt könnyű ez az időszak, de a szervezés alatt sok kitartó elvtársra, és pártonkívülire lehetett támaszkodni. Legnagyobb sikerélményem mégis az volt, mikor nagy harcok árán sikerült édesapámat meggyőzni, hogy írja alá a belépési nyilatkozatot. Mert agitálhattam én akkor akármilyen meggyőzően, míg az apám nem lépett be, bizony kevesebb hitele volt a szavamnak — mondta. A párt 1954-ben megbízta a szeghalmi járási pártbizottság osztályvezetőségével. Majd rá egy évre megnősült, s a család hazahívta Gyarmatra, ahol községi párttitkárként érte meg az ellenforradalmat. Nehezen, akadozva buknak elő a szavai erre az időszakra emlékezve. Napra pontosan emlékszik a megpróbáltatások minden mozzanatára. S talán ezek az emlékek is közrejátszottak abban, hogy Szeghalmon, az akkori Viharsarok Termelőszövetkezetben kezdte újra az életet és a tsz-szerve- zést. Amit Füzesgyarmaton még inkább ösztönösen, a jövőbe vetett hitből táplálkozva tett, azt itt már sok tapasztalattal a háta mögött, felkészülten folytatott. 1957 augusztusától egészen nyugdíjba vonulásáig Szeghalom pártbizottságának a titkára volt. Harminchárom évet dolgozott a pártapparátusban. Az emberek megszerették, befogadták. Míg sétálunk a napsütötte főutcán, mindenki köszöntötte. Nyugdíjba vonulásakor megvásárolt családi házukban együtt lakik két lányával, a vejével, s a két unokával. Felesége, aki maga is pártmunkás volt, s erős támasztékul állt férje mellett, már nem élvezhette az új ház nyújtotta együttlét örömét ... A ház délelőtti csöndjében folytattuk a beszélgetésünket. Arról, hogy a történelmi változások, a társadalom fejlődése mindig új és új feladatok elé állították F. Nagy Károlyt is. Szeghalom iparosítása, az oly nagyon hiányzó munkahelyek megteremtése, a mezőgazdaságban felnőtt nemzedékek ipari munkássá’ nevelése más, de legalább olyan nehéz feladatot jelentett a pártmunkás számára, mint korábban a termelőszövetkezetek megalakítása. S ebben a munkában is az élet folyamán szerzett emberismerete, tapasztalatai, és kitűnő munkatársai segítették. Visszatekintve munkásságára, hitvallását, tapasztalatait így összegezte: — Szerencsém volt, hogy a legnehezebb időkben is szót tudtam érteni az emberekkel. Ebben pedig a kemény életem során megszerzett, megszenvedett tapasztalatok segítettek. Ügy érzem, sikerült mindig embernek maradnom. Ha magasabb funkciót is osztottak rám, nem változtam meg. Fiatalon elszegődtem a párthoz, s igyekeztern szerényen, mások iránti bizalommal, mindig őszintén szolgálni az ügyet. Megköveteltem, és másoktól is elvártam az egyenes, őszinte beszédet, s ha hittem valamiben, nem adtam be a derekam. Eleinte, ha valamit nem tudtam 24 óra alatt elintézni, nagyon haragudtam magamra. Aztán később türelmesebb, higgadtabb lettem. S ma sem bánom, hogy mindenért keményen kellett megküzdenem. Talán ez is segített a megértésben, a tisztánlátásban. F. Nagy Károly nyugdíjban van, de nem munka nélkül. Ma is komoly, fontos feladatokat lát el a mozgalomban. Hatféle funkciónak tesz eleget ugyanolyan becsületesen, elkötelezetten, mint ahogyan azt tette évtizedeken át. A megbízatásokat a bizalom, a megbecsülés jelének tekinti. B. Sajti Emese
