Békés Megyei Népújság, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-10 / 214. szám
NÉPÚJSÁG 1983. szeptember 10.. szombat te buggyant agyú, hiszen setét van”. „Csönd ott, hé, mán megy a műsor”. „Mi ez, Zsiga, valami operett?” „A rosseb tudja, majd kiderül”. A színészek játszanak. Egyelőre nem törődnek a nézőtéri zajokkal, hiszen főleg azzal vannak elfoglalva, hogy a csecsemőtenyérnyi színpadon ne ütközzenek egymásnak. — Fókavadász testvéreim — mondja Törzstagi, mint öreg fókavadász —, azért gyűltünk itt egybe, hogy megbeszéljük, mi a teendő. Sokan vagyunk, és a fóka meg egyre kevesebb. Mi lesz velünk, ha kipusztulnak? Hová menjünk testvéreim? — Gyertek a téeszbe — hangzik a javaslat a nézőtérről, egyetértő röhöiés kíséretében. — Ha bolondok lennének — tromfolja le egy ellenzéki hang —, azért a munkaegységért ? — Csönd legyen! — Csiperke ismét a helyzet magaslatán. — Ha még egy pisszenést hallok, bezáratom a büfét! Ez a fenyegetés megteszi hatását, mert ezután csönd lesz, és az első rész befejező jelenete már csaknem színházi körülmények között zajlik. De éppen jókor zajlik le, mert alig rángatják össze a függönyt, sötétségbe borul az egész ház. >— Ez sajna gyakran megtörténik — sopánkodik Csiperke, és hosszabb szünetet javasol. De a hosszú, csaknem órás szünet sem hoz ebben a dologban változást, és a színészek egyre türelmetlenebbül kapacitálják Törzstagit a kudarcot szenvedett vállalkozás befejezésére, a békés visszavonulásra. Törzs- tagi már hajlana is rá, de közben megfeledkeznek Csiperkéről, aki valahonnan viharlámpákat szerez, és kivilágítja velük a színpadot. — Tudom, ez hősies helytállást kíván — mondja apostoli indulattal —, de mint a kismogyoródi kultúra hivatott őrének, kérnem kell önöket erre. Kérem pedig abból a megfontolásból az előadás folytatását, hogy ez a kicsiny, de lelkes közönség ne térjen otthonába csalódottan. Törzstagi a kertjére gondol, mint nehéz helyzetekben általában, majd bele- égyezően bólint. — Rendben van — mondja. — Köszönöm — szorongatja a kezét Csiperke —, és higgye él, drága művészem, hogy a dolog szokatlanságá- ból eredően talán még sokkal izgalmasabb is lesz. Hogy mennyire izgalmasabb, az rögtön kiderül, amint a második rész elkezdődik. — Ne markolássz, Béla. mert a kezedre csapok —. szólal meg egy izgatott női hang Csiperke feltevését igazolva, miszerint a jótékony félhomály csakugyan izga- tóbban hat a nézőkre. És csöndesítőbben is, mert némely székrecsegéssel kombinált neszeket leszámítva a második rész drámai eseményei már fegyelmezett hallgatóság előtt zajlanak. Ahogy az előadás végén összerázkódik a függöny, mint megadott jelre, kigyullad a villany is. És a tapsot már teljes kismogyoródi fényben köszönhetik meg a színészek. — Erre inni kell — kerül elő Csiperke, és miközben ismét megköszöni a hősies helytállást, töltöget a demi- zsonból. Nagy, vizes poharakba, mert úgy az igazi. Aztán újra az öreg farmotoros busz, mindenki elfoglalja a helyét, Vizeki füle otthonosan hátranyúlik. — Nyissz, nyissz a füle — hunyorít Lónyaira Tóföldi, és ollózó mozdulatokat tesz a levegőbe. Vizeki füle megrezzen, de azért nem lebben tovább, Fülel. Hörög a busz a sötét országúton Mezőcsalános fele. Gyomrában az elpilledt színészekkel. — Holnap hová megyünk? — szól át Tessedik Tekla Törzstaginak. — Rögöcsére — mondja Törzstagi. Aztán hátradől az ülésen, a szemét lehunyja, elalszik, és törköly illatú zöldpaprikákról álmodik hazáig. Török István: Kerek utca Török István: Töhötöm utcai kis ház Tóth-Máté Miklós: Tájelőadás Kismogyoródon A „tájbusz” már ott áll a színház előtt. Csapott farú, szürke, régimódi, beindított motorja hörögve tiltakozik. Dezső, a sofőr matat rajta, az arca olajfoltos, szemében dühös megszállottság. „Azért sem hagysz cserben, nem nyúlsz ki, nem rogysz ösz- sze, nem döglesz meg, menni fogsz". A négy égtáj felől szállingóznak a színészek. Tessedik Tekla, Óvári Laura. Törzstagi, Lónyai. Tótföldi. Vizeki . . . — Mi lesz, Dezsőként? — áll meg Törzstagi a sofőr mellett. — Megyünk vagy maradunk? — Megyünk, Törzstagi úr — csikorítja Dezső, és a keze fejével még egy foltot dörgöl az arcára. — Akkor beszállok ... — jelenti ki Törzstagi. Elfoglalja helyét a belső sor első ülésén, táskáját a csomagtartóba dobja. Törzstagi után beszállnak a többiek is. Mindenki a megszokott helyére telepedik. Tóföldi a belső sorban, középtájon, mellette Lónyai. Előttük Vizeki kuporog, akit maguk között fülesnek neveznek. Nem véletlenül. Ugyanis Vizeki mindig kicsit hátranyomja a fejét, miáltal füle belelóg az ő légterükbe. Okkal lóg bele természetesen, hiszen így belapátolhatja a szómorzsákat is. amelyekből aztán agya fekete kemencéjében cipókat, süthet, és adott esetben felszeletelheti az arra illetékeseknek. Tóföldi és Lónyai tudja ezt, ezért hát mindig nagy marhaságokat mondanak, jó hangosan. Hasznavehetetlen marhaságokat, Vizeki bosz- szantására. Mint most is, alighogy elhelyezkednek, és Vizeki füle is készenlétben. — Mit szólsz a kétfejű nőmhöz? — kérdezi Lónyai. — Tetszik — mondja Tóföldi. — Talán a bal feje inkább . .. — Tévedsz, a jobb feje jobb. Azon sokkal érzékibb a szája. És ami szintén lényeges, ott kecsesebbek, kisebbek a fülei, és jobban is hall velük .. . — Miért? A bal fejére, illetve fülére süket? — Nem, csak nagyot hall ... Ha ott vallók neki szerelmet, legalább ötször kell megismételnem, amíg megérti, és addigra meghallja az egész város. Röhögnek. Vizeki füle .bosszúsan megremeg. „Locsogjatok csak, majd megunjátok, és mondtok valami használhatóbbat is”. Vizeki fülével együtt a busz is megremeg, és kedvetlenül megindul a mai tájelőadás színhelyére, Kismo- gyoród felé, ahol a Zselatin rendezte Fókazsír kerül majd bemutatásra. Kevés szereplős darab, így . kitűnően alkalmas tájolásra, hiszen a megye néhány városát, nagyobb községét leszámítva csak egészen kis kultúrhá- zakban játszhatnak, és azok között is talán legkisebb a kismogyoródi. Olyan kicsi, hogy amikor a hősiesen végigerőlködö buszból kikászálódó színészek megpillantják a helyszínt, azt. hiszik, egy iskolai dobogó, ahonnan az előadás idejére eltávolították a tanári asztalt. Ezt. a kis teret még inkább zanzásítja a Fókazsír díszlete, amelyet az előző busszal érkező műszakiak már odatelepítettek. — Barátaim, csak semmi pánik — mondja Törzstagi. úgyis mint megbízott társulati vezető, az igazgató jelenlevő képviselője, rend- fenntartó közeg. — Gondoljatok az elődeinkre, komédiás őseinkre, a nemzet napszámosaira, akik ettől sokkal mostohább körülmények között is játszottak. Gyakran még tető sem volt a fejük fölött, és ugye ezt azért itt nem lehet elmondani ... A lelkes beköszöntő végére betoppan a kultúrotthon igazgatója, kezében egy de- mizson törkölypálinkával. — Csiperke vagyok! — mutatkozik be vidáman, és nem túlzottan visszafogott hangerővel, amiből arra lehetett következtetni, hogy a kezében lóbálódzó demizson- ból már beszívta a maga részét. — Isten hozta a művészeket! Hölgyeim, uraim, bemelegítésül egy-két kupicával . . . — Köszönjük — hárítja el Törzstagi —, de csak előadás után .. . — Ugyan, hát mi az a néhány nyelet... — kísért tovább Csiperke, ide-oda forogva a demizsonnal, de aztán látva, hogy senki sem mozdul, abbahagyja a próbálkozást. — Akkor hát jól van, jöjjön előbb a művészet, de utána duplán . . . Mert mindent el lehet mondani Kismogyoródról, de hogy rossz pálinkát főznének itt, azt még az ellenségeink sem állíthatják. Közben szivárog már a közönség is. Előbb persze a büfébe, és csak néhány elszánt kisiskolás, öregasszony merészkedik be a nézőtérre. A színészek átöltöznek. Egy öltöző van, így együtt a nők és a férfiak. Háttal egymásnak, mint a haragban levő házastársak. Aztán már nem lehet sokáig húzni a kezdést. Nincs kegyelem, elkezdődik a Fókazsír előadása Kismogyoródon. Először csak tíz-tizenkét embernek, mert a büféből az istennek se akarnak bejönni a nézők, míg aztán Csiperke erélyesen belökdö- si őket. Ajtócsapkodás, székek húzogatása, hangok. „Hun ülsz, Józsi?” Itt-e, nem látod?” „Hogy látnám. Sass Ervin versei: Álom ha most felszállsz kinyit az eg ne óvakodj Ikaruszom egy szárnycsapás a mindenség a zuhanást átaluszom Korcsula ciprusoknak hajtasz fejet akácnyárból jött utazó Korcsuláról átinteget s életed egy kalózhajó Ulus Ali kardja csattog tüzet vetnek le a hegyek a gonosz szó nem ér partot kék a világ reménykedek Fotográfia kismadárka ha felrebben káromkodjunk csendesebben Káin úrfi minek a kés Ábel nevű a szenvedés Tündérlepke elbújdosott az arany nap a csillagok elköltöztek tündérlepke te menekülsz hiába hogy megkötöztek repülj csak repülj szabadulj mögötted bezárul a tér tündérlepke ne nézz vissza szoborrá fagy az aki fél Paradox Júdásaim szeressetek velem testvérek legyetek harminc ezüst ennyit érek árulásban emberséget Szürreál megöltek egy lovat mindegy négy patája most is itt megy megöltek egy álmot mindegy ha álmodod újra itt megy megöltek egy hangot mindegy elnémulva most is itt megy megöltek egy embert mindegy ha szeretted most is itt megy Verasztó Antal: Rusztaveli virágoskertje Ma már nem tudom mi volt szebb az időtlenségbe vándorolt karavánok meséje vagy az első óra mikor a gránátalmákon átsütő nyár ízére útjára indult az alkonyat a sikátorban pelyhes szellő üldögélt a Hold ragyogó arcáról a felhők füstködét százéves csillagok fénye csalta el titkot szült minden óra a hegyek csöndje folyóba szórva úszott a forró égboltú Grúzia áldott völgyeiben — mivel a szó láthátatlan, tollat ragadtam — bár éreztem ez is kevés szállni lebegni lett volna jó „ feledve földet kemencét, hogy szédítsen a messzeség (az ember örök gyermek álma) pedig biztosabb a bölcsességet földön állva hallani': „a bor nem is Gurdzsaáni, hogyha nem grúz tölti ki". Kérdezhetnétek mégis kit és mit láttam? a hósapkás Elbruszt és Kazbeket Prométheusz rokonát Amirant kinek intésére a virágok kelyhe lángot vetett.
