Békés Megyei Népújság, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
NÉPÚJSÁG 1983. szeptember 3., szombat Szekerczés József: Gyengeségünk változatai Sokan vagyunk, akik ha esünk, legsürgősebb dolgunkat nem a felemelkedésben látjuk. Nem is a bukás fájdalmának érzése tölt el, a tragikus pillanat váratlanságában jószerén ezt nem vesz- szük tudomásul. Hanem rös- tellkedve és sunyi, szégyenlős pillantásokkal hordjuk körbe tekintetünket avatatlan szemtanúk ürügyén, akiknek szemében, mivel látták dicstelen bukásunkat, nevetség, vagy szánalom tárgyává válhatunk. Kicsiben, vagy akár nagyban, ezek életünk legsúlyosabb pillanatai: befelé fájó szégyenkezés, akár a le nem kívánkozó falat forgatása a szájban. Kiszolgáltatottságunk, esetlenségünk és ügyetlenségünk szégyenérzetét a koporsóig hordozzuk magunkban. Az emberi képesség ebben utánozhatatlan ... * * * Minap összetalálkoztam hajdanvolt kedves tanítványommal. Érettségije óta se láttam. Fénylő mosolya megmaradt változatlan, noha már jóval negyven fölött számlálja éveit, oldalán lépkedő leánya is idősebb lehet már, mint ő maga volt akkor, a harmadikos, szoknyás gimnazista. Minden találkozás öröm harminc év után; beültünk hát kávéra, hűsire, miegyébre. Biztosra vettem, hogy ő kezdi majd a hosszú beszélgetést, az akkor is mindig csevegő, az órákon elnézhető elevenséggel fel-felugráló, a „javíthatatlan” véleménymondó. Mindig tiszteltem az ilyen tanulói alkatot, bármilyen közösség lelkét, lelkiismeretét láttam bennük. Ilyenféle találkozások kapcsán szokásos, illendőségbeli kérdések és válaszok cserélődtek, de amikor felszolgálták a megrendelteket, hosz- szú lélegzetet véve belekezdett: — Emlékszik, kedves tanár úr, amikor bejött az első tanítási napon? Ott a templom előtt? A szürke kalapjára? Mintha csak tegnap történt volna — s inkább bodorhajú lányához fordulva kezdte áradozását. Az kezdetben csak illő figyelemmel, később magába felejtkező elragadtatással hallgatta. Én meg ott ültem kezemet tördelve, bamba bénultságban, egyre feszítőbb restellkedéssel, és már azt is bántam, hogy egyáltalán kávéra invitáltam. Persze, mert éppen az az első nap volt magamnak is elképesztően kiábrándító, csalódottságot és kishitűséget fakasztó mindannak ellenére, hogy albérletemből még magabiztosan léptem a piac utcájára, hetykén húztam végig a sátrak során, felszegett fejjel tartottam a kéttornyú templom irányába, fényes jövő rajzolata bizsergett homlokomon. De ahogy a város központjához értem ... Tehát arról mesélt Ágota a leányának, hogy a három templom által határolt háromszögben, melyben állítólag Gyóni Géza hazajáró lelke táplálja a csaknem állandóan honos széljáratot, kalapomnak is mintha lelke támadt volna. Leröppent ég felé tartott fejemről, majd karimája élén megiramodott, és a keskenyvágányú vasút állomásépületét vette célba. A járókelők tömege kacagott körülöttem, emelkedett büszkeségem a földre zuhant, s én, a mutatványossá alacsonyult, újdonsült, fiatal tanár, futni kezdtem a kalapom után. Már-már beértem, utána nyúltam volna, amikor föntről, az emeleti osztálytermek valamelyikének ablakából felcsattant a leánykacagás. Ez engem kővé dermesztett. Lemondóan vetettem föl tekintetemet a lorántffysták viruló csokrára, ott áltam az úttest közepén megszégyenülten, alig lépésnyire mögöttem teherautó fékje csikorgott élesen, a kocsivezető éktelen káromkodása záporozta dobhártyámat, kalapom után mindazonáltal már teljes reménytelenséggel bámulhattam, merthogy abban a pillanatban vágta ketté a beérkező szerelvény mozdonyának kereke. Siralmasan megalázó jelenetnek éreztem ezt leendő tanítványaim előtt, lábaim szinte gyökeret vertek, csoda, hogy még ma is nem állok ott. Nevetséges helyzetemből lassan mégiscsak fölocsúdtam, tétova léptekkel indultam vissza a járdaszigethez, ahol első tanári fizetésemből vett másik becses értékemet, könyvekkel, szótárakkal, mindenféle füzetekkel megpakolt hatalmas aktatáskámat hagytam. — Hát amikor április elsején az egész osztály fent didergett az iskola padlásán? így volt bizony, kislányom! Igaz-e tanár úr? — merült lejjebb a hangos emlékezésbe Ágota, s észrevettem, hogy már a szomszédos asztaloknál is az ő felemlegetésein szórakoznak. Szavaira csak rábólintás- sal adtam hiteles áldásomat, majd hangja egyre távolibbnak tűnt, lassan egészen elenyészett. A kalaphistória hangulata más emlékek, még korábbiak felé ringatott. Sajátságos kilengéseim, szégyenletes gyengeségeim, ta- núsíthatatlan kudarcaim, be nem vallott félelmeim visz- szaéledő világába zuhantam. El sem ért hozzám a Fehérgalamb zsibongó délelőttje, megszokott, makacs csendességembe süppedtem, nem észleltem a körülöttem folyó zajlásokat, amint suttyó korom egyik oktalan rémülete remegett át rajtam. Isten óvjon téged attól, kedves barátom, hogy beijedtnek tarts, csak azért, mert a rémületet emlegetem. Átestem én már hajmeresztő helyzeteken, magával a halállal is nemegyszer szembenéztem, de nem távoztam mégsem életemmel elszámolatlanul; gyötörtek már sokan, de én is gyötörtem másokat létkérdésben is konok hallgatásommal, máskor meg szándékosan, érthetetlen odaadással kerestem a bajt, jóformán azért, hogy kimászhassak belőle. Ne hidd hát, hogy pipogya fráter vagyok. De akkor, azon az estén szörnyű dolog történt. Mentem hazafelé, lényegtelen hogy honnan, már nem is emlékszem. A tanyánk elég távol volt a kövestől, de jól letaposott, simára kerekezett dűlőút vezetett odáig. Kilenc után járhatott már, mert teljesen besötétedett. Nagyon szép, meleg májusest volt, a levegő mozdulatlan. Innen éles kutyaugatás, amonnan elnyújtott vonyítás hallatszott, kútgém nyikorgóit valahol, túlnan meg hangos káromkodás valamelyik dühös paraszt szájából, mint amikor jószágok szabadulnak ki. A tanyavilág megszokott hangja vett körül, amit halk fütyörészéssel pótoltam ki. Ahhoz rendkívül értettem. Mert még iskolás sem voltam, amikor a Telpitz-majorban esténkint Rácz Béla bátyám talpát va- kargattam a dohánysimító asztal alatt, miközben a legkülönfélébb pusztai nótákat fütyörésztem. Két fillért kaptam érte esetenkint, s így a hosszú téli estéken össze- gyű^tögettem a búcsúra- valot. Medgyesen aztán egész nap bolondkocsiztam, meg limonádét ittam. Mert ezt a kettőt nagyon szerettem. Meg a szentjánoskenyeret! A tanyához közeledve csendre intettem magam. Riasztanám Talpast, az meg az öblös hangjával felugatná apámat, aki nagyon nem szereti, ha az álmát megzavarják. Igaz, hogy sose üt érte, de nekem elég a szava is, mert azt komolyan veszem. A terebélyes diófa úgy tárult elém, mintha csak kiugrott volna az est sűrűjéből. Nyitom a kaput, kicsit megnyikordul. Semmi jel, a Talpas nem mozdul rá. Ellépdelek az istálló elé, az óljában sem találom. Biztosan elcsavargott, nem szeretem, ha leoldják. Meg könnyen lehúzhat valakit... nem csak rablók járnak sötétedés után. Múlt őszön az öreg Kudlák- nak esett neki a hatalmas testével, a combján felszakította a kordbársony nadrágját, megmarta, orvoshoz is kellett vinni oltásra, pedig szegény olyan, hogy majd belepusztul, ha tűt lát. Sose értettem meg, miért kaphatott vitézségi érmet az első világháborúban? Czóbel Béla: Fekvő nő Czóbel Béla: Virágok Eötvös könyvek, 1982 Szokolay Zoltán: Gondoltam, akkor szép csendesen besettenkedek, észrevétlen lefekszek. De alighogy ezt kigondoltam, olyan hasmars fogott el, hogy máris oldanom kellett a nadrágomat. Irány a szérűsbe, egészen a veteményes végéhez! Mert jóanyám mindig csak azt hajtogatta, hogy ha dolgunk van, messzire menjünk a tanyától! Lekuporodtam, jó erősen megmarkoltam egy meggyfát, aztán eltűnődtem. Hallgattam a kellemes esti csendet, a fülemig jutott a bogarak, férgek fészkelődése, szinte a veteményes serkenését is hallani véltem, s közben a távoli város fényei felé bámultam. S ahogy mereven néztem, nem messze tőlem kirajzolódott a sötétben egy ember- alak-féle. Meresztem egyre jobban a szememet, s azt állapítom meg, hogy ott valaki áll. És hogy az csak apám lehet. Néha megteszi, hogy éjnek-éj- szakáján kiáll a határba. Annyira bolondja a földnek. Óvatosan fölegyenesedek, becsatolom a nadrágszíjamat, oldalra lépek. — Jó estét, apám! — köszönök neki kicsit fojtott hangon, nehogy megijesz- szem. Nem mozdul, nem válaszol. Emelem a hangomat, előre is lépek. — Jó estét, apám! Hát nem hallja? — s megtoldom még néhány hangos köhin- téssel. Most már egészen közel állok hozzá, kalapját tisztán látom, a karjait is, melyeket annyira lazán eltart az oldalától. Hangtalansága és moccanatlahsága azonban meglep, kezd melegem lenni. Mégis arra gondolok, talán lehet olyan, hallottam róla, hogy van, aki állva is elalszik. — Elaludt, apám? — röppen ki belőlem, de nyomban oda is sietek és a vállára teszem a kezem. Kissé meginog, nem mozdul, nincs benne élet.. . Hát, nem tudom leírni, mit éreztem akkor, de a rémülettel volt határos az állapotom, pedig abban a pillanatban rádöbbentem, hogy egy madárijesztővel állok szemben. Kegyetlenül szégyelltem magam, és lopva, mondhatnám, szívemmel a torkomban néztem körül, látta-e valaki a szégyenemet ? Pedig már akkor vaksötét volt... Másnap alig pitymallott, már keltünk. Apám első dolga volt, hogy a ház végéhez intett, majd a veteményes felé mutatott. — Nézd, fiam, ézt csináltam, míg oda csavarogtál. Hát nem meglett olyan, mint egy élő? — De — hagytam helyben kurtán, és paprikavörös lett az arcom. Apám nyolcvanhárom éves, kitűnően lát, szemüveget sem használ. Elolvashatja most a titkomat, amit akkor, suttyó koromban szégyenemben nem mertem elmondani... — Ideje mennünk, kislányom, ne tartsuk fel a tanár urat! — eszméltem fel Ágota hangjára. Mondta, hogy örül a találkozásunknak, hogy föleleveníthettük a harmincéves emlékeket, és hogy bemutathatott a lányának, aki későn, házasságuk tizedik évében született... * * * Én maradtam még. Bárgyú arccal, szomorú szívvel tűnődtem el életem minden megbocsátható gyengeségén, három évtized alatt viselt és elhordott kalapjaimon. Leginkább azonban arra az elsőre és egyetlenre gondoltam, amelyik azon a napon a diáklányok szemében is a tanítási órák központi figurája lett. Máig megőriztem azt a kettévágott, szürke kalapot, indulásom fájdalmas felkiáltójelét. Azt a másik harmadikost meg, az éjfekete hajút, a bogárszemű, kedves leányt, aki leugrott érte, hogy felhozza, azt a hosszú évek múlásával egyre deresedőbbet, akinek csillogó szemefénye a kórház intenzív osztályán már az őzike szánalomért esengő, bánatos tekintetévé változott... azt a pótolhatatlan, drága harmadikost már öt éve eltemettem. Az élő hal Napjaink irodalmi életének közismert jelensége, hogy jó pár fiatal (vagy már nem is fiatal) költő vár első kötetére, amelyet ösz- szeállított, több kiadónak elküldött, de a válasz — nyomdai vagy esztétikai okokra hivatkozva —: nem! Nem tudom, hogy Szokolay Zoltán első könyve miért késett, az viszont tény, hogy Az élő hal (annak ellenére, hogy a borító belsején ezt olvashatjuk: „versei — két kivételtől eltekintve — 1972 és 1979 között születtek”) példás gyorsasággal látott napvilágot. Persze, ehhez szükség volt az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Közművelődési Titkársága mecenatúrájának. Szokolay Zoltán nevével már évek óta gyakran találkozhatott a napilapok, folyóiratok, irodalmi antológiák olvasója. A fiatal költő így mutatkozik be: „Hódmezővásárhelyen születtem, 1956. szeptember 9-én. Gyermek Orosházán, kamasz Egerben, egyetemista Budapesten voltam. 1980 óta magyar—orosz szakos tanári diplomával rendelkezem.” Az élő hal négy ciklusba szedve ötvenegy verset tartalmaz. A ciklusok egyben a költővé válás állomásai. Az Ide minden idelátszik című ciklus címadó verse egy négysoros, amely az egyik legemlékezetesebb darabja az egész válogatásnak: „Ide minden idelátszik. Az is, keleten aviatikákkal játszik, túl a LEHET-en, j fölfelé a messzeségnek fénykötelein ! kapaszkodik, tart az égnek Szergej Jeszenyin.” Az itt csokorba szedett versek még heterogének. Található köztük impresszionista (Akvarell), groteszk (Kiszámoló) nemzedéktárshoz szóló, és a már említett József Attila-i-reminiszcenciák (Ablakot nyitok, Áradás, Vonaton). A sort egy nagyobb lélegzetű költemény zárja, a Tánc, amely leltár a gyermek- és ifjúkorról a felnőtté válás küszöbén. Az idillikus emlékek között fel- elevenednek az „orra bukások”, csalatkozások is. A fájdalmasan korán elhunyt Mestert, Kormos Istvánt siratják a sorok: „Késő már Kormost költeni f elron- gyolódott mindene széthullnák arca völgyei / két óceán a két szeme”. Megfélemlít a meghittség, olvashatjuk a következő ciklus címét, amelynek gerince öt szonett, bebizonyítva, hogy Szokolay Zoltán végigjárta a verselés iskoláit, aminek klasszikus alapja a fonti forma. Kétpólusú ez a része a könyvnek: az egyik oldalon a meghittség, az idill, az „otthon”, a „rend”, a „szép”, az „oltalom" tagadása, a másikon pedig a katasztrófaérzet („elrákoso- dik körülöttünk a világ”), a kivetettség („kilopom egy gyerekkocsiból a pokrócot, kilopom és az olajfoltos betonra terítem, november van”). Az utóbbi sorok hangulatát már a fülszövegben is fellelhetjük: „...amikor ezeket a sorokat írom, még albérleti szobám sincs, az éjszakákat szerencsés esetben a barátaimnál, máskor pályaudvari várótermekben vagy lépcsőházakban töltöm.” (Érthetetlen — s ennek semmi köze Szokolay Zoltán költészete értékéhez —, hogy egy tanári végzettségű fiatal ilyen nehéz körülmények közé kerülhessen!) Tágítja a kört az Eltorlaszolt kijáratok című rész. A jelen égető, általánosabb kérdéseit veti föl, anélkül, hogy a versek stílusa, formai és tartalmi gazdagsága megváltozna. Sorra felbukkannak korunk „elrákoso- dásai”: a „harckocsik szenvedélyes násza”, „raffinált menetrendek”, „tömegsírok”, „ezerwattos torkunk”, amely zárlatos, pálinkaleheletű — mind-mind elzárják a válságból kifelé vezető utakat. A bezártság, a reménytelenné váló menekülés ciklusát olvashatjuk itt, ahol a tanács is szkeptikus: „Ha megszédülnél, / kapaszkodj a rácsba.” Az élő hal zárórésze a Törjék mások tükrüket címet kapta. Az indító alkotás egy képvers: Háló. Egy négyzetrácsos papíron szavaikat, betűket látunk úgy elrendezve. mint a halak a víz alatt, felakadva a hálóba, s a kiáltás: HAMM! A Hajnóczy Péter emlékére született szöveg merő formabontás, néhol öncélúság- tól sem mentesen, akárcsak a Ladik Katalin köldökét emlegető szabadvers; ez is inkább csak az irodalmi „belügy” számára érthető. Későn, ez a címe a könyvet záró alkotásnak, amelyet úgy is értelmezhetünk, hogy a fiatal költő nem találja helyét, céljait, társait: „saját homlokodon kell, hogy éjszakázz.” Bízzunk benne, hogy Szokolay Zoltán a „babakocsifosztogatás” polgárpukkasz- tásától eljut egyetemesebb célokig is; bízhatunk, mert első válogatása jelzi a még színvonalasabb folytatást. Tomka Mihály