Békés Megyei Népújság, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-03 / 208. szám

NÉPÚJSÁG 1983. szeptember 3., szombat Szekerczés József: Gyengeségünk változatai Sokan vagyunk, akik ha esünk, legsürgősebb dolgun­kat nem a felemelkedésben látjuk. Nem is a bukás fáj­dalmának érzése tölt el, a tragikus pillanat váratlansá­gában jószerén ezt nem vesz- szük tudomásul. Hanem rös- tellkedve és sunyi, szégyen­lős pillantásokkal hordjuk körbe tekintetünket avatat­lan szemtanúk ürügyén, akiknek szemében, mivel lát­ták dicstelen bukásunkat, nevetség, vagy szánalom tár­gyává válhatunk. Kicsiben, vagy akár nagyban, ezek éle­tünk legsúlyosabb pillanatai: befelé fájó szégyenkezés, akár a le nem kívánkozó fa­lat forgatása a szájban. Ki­szolgáltatottságunk, esetlen­ségünk és ügyetlenségünk szégyenérzetét a koporsóig hordozzuk magunkban. Az emberi képesség ebben utá­nozhatatlan ... * * * Minap összetalálkoztam hajdanvolt kedves tanítvá­nyommal. Érettségije óta se láttam. Fénylő mosolya meg­maradt változatlan, noha már jóval negyven fölött számlálja éveit, oldalán lép­kedő leánya is idősebb lehet már, mint ő maga volt ak­kor, a harmadikos, szok­nyás gimnazista. Minden ta­lálkozás öröm harminc év után; beültünk hát kávéra, hűsire, miegyébre. Biztosra vettem, hogy ő kezdi majd a hosszú beszélgetést, az ak­kor is mindig csevegő, az órákon elnézhető elevenség­gel fel-felugráló, a „javítha­tatlan” véleménymondó. Mindig tiszteltem az ilyen tanulói alkatot, bármilyen közösség lelkét, lelkiismere­tét láttam bennük. Ilyenféle találkozások kap­csán szokásos, illendőségbeli kérdések és válaszok cseré­lődtek, de amikor felszolgál­ták a megrendelteket, hosz- szú lélegzetet véve belekez­dett: — Emlékszik, kedves ta­nár úr, amikor bejött az el­ső tanítási napon? Ott a templom előtt? A szürke ka­lapjára? Mintha csak teg­nap történt volna — s in­kább bodorhajú lányához fordulva kezdte áradozását. Az kezdetben csak illő fi­gyelemmel, később magába felejtkező elragadtatással hallgatta. Én meg ott ültem kezemet tördelve, bamba bé­nultságban, egyre feszítőbb restellkedéssel, és már azt is bántam, hogy egyáltalán ká­véra invitáltam. Persze, mert éppen az az első nap volt magamnak is elképesztően kiábrándító, csalódottságot és kishitűséget fakasztó mindannak ellenére, hogy albérletemből még magabiz­tosan léptem a piac utcájá­ra, hetykén húztam végig a sátrak során, felszegett fej­jel tartottam a kéttornyú templom irányába, fényes jövő rajzolata bizsergett homlokomon. De ahogy a város központjához értem ... Tehát arról mesélt Ágota a leányának, hogy a három templom által határolt há­romszögben, melyben állító­lag Gyóni Géza hazajáró lel­ke táplálja a csaknem állan­dóan honos széljáratot, ka­lapomnak is mintha lelke tá­madt volna. Leröppent ég felé tartott fejemről, majd karimája élén megiramodott, és a keskenyvágányú vasút állomásépületét vette célba. A járókelők tömege kaca­gott körülöttem, emelkedett büszkeségem a földre zu­hant, s én, a mutatványossá alacsonyult, újdonsült, fia­tal tanár, futni kezdtem a kalapom után. Már-már be­értem, utána nyúltam volna, amikor föntről, az emeleti osztálytermek valamelyiké­nek ablakából felcsattant a leánykacagás. Ez engem kő­vé dermesztett. Lemondóan vetettem föl tekintetemet a lorántffysták viruló csokrá­ra, ott áltam az úttest köze­pén megszégyenülten, alig lépésnyire mögöttem teher­autó fékje csikorgott élesen, a kocsivezető éktelen károm­kodása záporozta dobhártyá­mat, kalapom után mind­azonáltal már teljes remény­telenséggel bámulhattam, merthogy abban a pillanat­ban vágta ketté a beérkező szerelvény mozdonyának ke­reke. Siralmasan megalázó jelenetnek éreztem ezt leen­dő tanítványaim előtt, lába­im szinte gyökeret vertek, csoda, hogy még ma is nem állok ott. Nevetséges helyze­temből lassan mégiscsak föl­ocsúdtam, tétova léptekkel indultam vissza a járdaszi­gethez, ahol első tanári fi­zetésemből vett másik becses értékemet, könyvekkel, szó­tárakkal, mindenféle füze­tekkel megpakolt hatalmas aktatáskámat hagytam. — Hát amikor április el­sején az egész osztály fent didergett az iskola padlá­sán? így volt bizony, kislá­nyom! Igaz-e tanár úr? — merült lejjebb a hangos em­lékezésbe Ágota, s észrevet­tem, hogy már a szomszédos asztaloknál is az ő felem­legetésein szórakoznak. Szavaira csak rábólintás- sal adtam hiteles áldásomat, majd hangja egyre távolibb­nak tűnt, lassan egészen el­enyészett. A kalaphistória hangulata más emlékek, még korábbiak felé ringatott. Sa­játságos kilengéseim, szé­gyenletes gyengeségeim, ta- núsíthatatlan kudarcaim, be nem vallott félelmeim visz- szaéledő világába zuhantam. El sem ért hozzám a Fehér­galamb zsibongó délelőttje, megszokott, makacs csen­dességembe süppedtem, nem észleltem a körülöttem folyó zajlásokat, amint suttyó ko­rom egyik oktalan rémülete remegett át rajtam. Isten óvjon téged attól, kedves barátom, hogy be­ijedtnek tarts, csak azért, mert a rémületet emlege­tem. Átestem én már haj­meresztő helyzeteken, magá­val a halállal is nemegy­szer szembenéztem, de nem távoztam mégsem életemmel elszámolatlanul; gyötörtek már sokan, de én is gyötör­tem másokat létkérdésben is konok hallgatásommal, más­kor meg szándékosan, érthe­tetlen odaadással kerestem a bajt, jóformán azért, hogy kimászhassak belőle. Ne hidd hát, hogy pipogya fráter va­gyok. De akkor, azon az estén szörnyű dolog történt. Mentem hazafelé, lényeg­telen hogy honnan, már nem is emlékszem. A tanyánk elég távol volt a kövestől, de jól letaposott, simára kere­kezett dűlőút vezetett odáig. Kilenc után járhatott már, mert teljesen besötétedett. Nagyon szép, meleg május­est volt, a levegő mozdulat­lan. Innen éles kutyaugatás, amonnan elnyújtott vonyítás hallatszott, kútgém nyikor­góit valahol, túlnan meg hangos káromkodás valame­lyik dühös paraszt szájából, mint amikor jószágok sza­badulnak ki. A tanyavilág megszokott hangja vett kö­rül, amit halk fütyörészéssel pótoltam ki. Ahhoz rendkí­vül értettem. Mert még is­kolás sem voltam, amikor a Telpitz-majorban esténkint Rácz Béla bátyám talpát va- kargattam a dohánysimító asztal alatt, miközben a leg­különfélébb pusztai nótákat fütyörésztem. Két fillért kap­tam érte esetenkint, s így a hosszú téli estéken össze- gyű^tögettem a búcsúra- valot. Medgyesen aztán egész nap bolondkocsiztam, meg limonádét ittam. Mert ezt a kettőt nagyon szerettem. Meg a szentjánoskenyeret! A tanyához közeledve csendre intettem magam. Ri­asztanám Talpast, az meg az öblös hangjával felugatná apámat, aki nagyon nem szereti, ha az álmát megza­varják. Igaz, hogy sose üt érte, de nekem elég a szava is, mert azt komolyan ve­szem. A terebélyes diófa úgy tárult elém, mintha csak ki­ugrott volna az est sűrűjé­ből. Nyitom a kaput, kicsit megnyikordul. Semmi jel, a Talpas nem mozdul rá. El­lépdelek az istálló elé, az ól­jában sem találom. Biztosan elcsavargott, nem szeretem, ha leoldják. Meg könnyen lehúzhat valakit... nem csak rablók járnak sötétedés után. Múlt őszön az öreg Kudlák- nak esett neki a hatalmas testével, a combján felszakí­totta a kordbársony nadrág­ját, megmarta, orvoshoz is kellett vinni oltásra, pedig szegény olyan, hogy majd belepusztul, ha tűt lát. Sose értettem meg, miért kapha­tott vitézségi érmet az első világháborúban? Czóbel Béla: Fekvő nő Czóbel Béla: Virágok Eötvös könyvek, 1982 Szokolay Zoltán: Gondoltam, akkor szép csendesen besettenkedek, ész­revétlen lefekszek. De alig­hogy ezt kigondoltam, olyan hasmars fogott el, hogy már­is oldanom kellett a nadrá­gomat. Irány a szérűsbe, egé­szen a veteményes végéhez! Mert jóanyám mindig csak azt hajtogatta, hogy ha dol­gunk van, messzire men­jünk a tanyától! Lekuporod­tam, jó erősen megmarkol­tam egy meggyfát, aztán el­tűnődtem. Hallgattam a kel­lemes esti csendet, a füle­mig jutott a bogarak, férgek fészkelődése, szinte a vete­ményes serkenését is halla­ni véltem, s közben a távoli város fényei felé bámultam. S ahogy mereven néztem, nem messze tőlem kirajzoló­dott a sötétben egy ember- alak-féle. Meresztem egyre jobban a szememet, s azt állapítom meg, hogy ott valaki áll. És hogy az csak apám lehet. Né­ha megteszi, hogy éjnek-éj- szakáján kiáll a határba. Annyira bolondja a földnek. Óvatosan fölegyenesedek, be­csatolom a nadrágszíjamat, oldalra lépek. — Jó estét, apám! — kö­szönök neki kicsit fojtott hangon, nehogy megijesz- szem. Nem mozdul, nem vála­szol. Emelem a hangomat, előre is lépek. — Jó estét, apám! Hát nem hallja? — s megtoldom még néhány hangos köhin- téssel. Most már egészen közel állok hozzá, kalapját tisztán látom, a karjait is, melye­ket annyira lazán eltart az oldalától. Hangtalansága és moccanatlahsága azonban meglep, kezd melegem len­ni. Mégis arra gondolok, ta­lán lehet olyan, hallottam róla, hogy van, aki állva is elalszik. — Elaludt, apám? — röp­pen ki belőlem, de nyomban oda is sietek és a vállára te­szem a kezem. Kissé meginog, nem moz­dul, nincs benne élet.. . Hát, nem tudom leírni, mit érez­tem akkor, de a rémülettel volt határos az állapotom, pedig abban a pillanatban rádöbbentem, hogy egy ma­dárijesztővel állok szemben. Kegyetlenül szégyelltem ma­gam, és lopva, mondhatnám, szívemmel a torkomban néz­tem körül, látta-e valaki a szégyenemet ? Pedig már akkor vaksö­tét volt... Másnap alig pitymallott, már keltünk. Apám első dolga volt, hogy a ház vé­géhez intett, majd a vete­ményes felé mutatott. — Nézd, fiam, ézt csinál­tam, míg oda csavarogtál. Hát nem meglett olyan, mint egy élő? — De — hagytam helyben kurtán, és paprikavörös lett az arcom. Apám nyolcvanhárom éves, kitűnően lát, szemüveget sem használ. Elolvashatja most a titkomat, amit akkor, suttyó koromban szégyenemben nem mertem elmondani... — Ideje mennünk, kislá­nyom, ne tartsuk fel a ta­nár urat! — eszméltem fel Ágota hangjára. Mondta, hogy örül a ta­lálkozásunknak, hogy fölele­veníthettük a harmincéves emlékeket, és hogy bemutat­hatott a lányának, aki későn, házasságuk tizedik évében született... * * * Én maradtam még. Bár­gyú arccal, szomorú szívvel tűnődtem el életem minden megbocsátható gyengeségén, három évtized alatt viselt és elhordott kalapjaimon. Leg­inkább azonban arra az el­sőre és egyetlenre gondol­tam, amelyik azon a napon a diáklányok szemében is a tanítási órák központi figu­rája lett. Máig megőriztem azt a kettévágott, szürke kalapot, indulásom fájdal­mas felkiáltójelét. Azt a másik harmadikost meg, az éjfekete hajút, a bo­gárszemű, kedves leányt, aki leugrott érte, hogy felhozza, azt a hosszú évek múlásá­val egyre deresedőbbet, aki­nek csillogó szemefénye a kórház intenzív osztályán már az őzike szánalomért esengő, bánatos tekintetévé változott... azt a pótolha­tatlan, drága harmadikost már öt éve eltemettem. Az élő hal Napjaink irodalmi életé­nek közismert jelensége, hogy jó pár fiatal (vagy már nem is fiatal) költő vár első kötetére, amelyet ösz- szeállított, több kiadónak el­küldött, de a válasz — nyomdai vagy esztétikai okokra hivatkozva —: nem! Nem tudom, hogy Szoko­lay Zoltán első könyve mi­ért késett, az viszont tény, hogy Az élő hal (annak elle­nére, hogy a borító belse­jén ezt olvashatjuk: „versei — két kivételtől eltekintve — 1972 és 1979 között szü­lettek”) példás gyorsasággal látott napvilágot. Persze, ehhez szükség volt az Eöt­vös Lóránd Tudományegye­tem Közművelődési Titkársá­ga mecenatúrájának. Szokolay Zoltán nevével már évek óta gyakran talál­kozhatott a napilapok, fo­lyóiratok, irodalmi antológi­ák olvasója. A fiatal költő így mutatkozik be: „Hód­mezővásárhelyen születtem, 1956. szeptember 9-én. Gyer­mek Orosházán, kamasz Egerben, egyetemista Buda­pesten voltam. 1980 óta ma­gyar—orosz szakos tanári dip­lomával rendelkezem.” Az élő hal négy ciklusba szedve ötvenegy verset tar­talmaz. A ciklusok egyben a költővé válás állomásai. Az Ide minden idelátszik című ciklus címadó verse egy négysoros, amely az egyik legemlékezetesebb da­rabja az egész válogatásnak: „Ide minden idelátszik. Az is, keleten aviatikákkal játszik, túl a LEHET-en, j fölfelé a messzeségnek fény­kötelein ! kapaszkodik, tart az égnek Szergej Jeszenyin.” Az itt csokorba szedett ver­sek még heterogének. Talál­ható köztük impresszionista (Akvarell), groteszk (Kiszá­moló) nemzedéktárshoz szóló, és a már említett Jó­zsef Attila-i-reminiszcenciák (Ablakot nyitok, Áradás, Vonaton). A sort egy na­gyobb lélegzetű költemény zárja, a Tánc, amely leltár a gyermek- és ifjúkorról a felnőtté válás küszöbén. Az idillikus emlékek között fel- elevenednek az „orra buká­sok”, csalatkozások is. A fájdalmasan korán elhunyt Mestert, Kormos Istvánt si­ratják a sorok: „Késő már Kormost költeni f elron- gyolódott mindene szét­hullnák arca völgyei / két óceán a két szeme”. Megfélemlít a meghittség, olvashatjuk a következő cik­lus címét, amelynek gerin­ce öt szonett, bebizonyítva, hogy Szokolay Zoltán vé­gigjárta a verselés iskoláit, aminek klasszikus alapja a fonti forma. Kétpólusú ez a része a könyvnek: az egyik oldalon a meghittség, az idill, az „otthon”, a „rend”, a „szép”, az „oltalom" taga­dása, a másikon pedig a katasztrófaérzet („elrákoso- dik körülöttünk a világ”), a kivetettség („kilopom egy gyerekkocsiból a pokrócot, kilopom és az olajfoltos be­tonra terítem, november van”). Az utóbbi sorok han­gulatát már a fülszövegben is fellelhetjük: „...amikor ezeket a sorokat írom, még albérleti szobám sincs, az éjszakákat szerencsés eset­ben a barátaimnál, máskor pályaudvari várótermekben vagy lépcsőházakban töl­töm.” (Érthetetlen — s en­nek semmi köze Szokolay Zoltán költészete értékéhez —, hogy egy tanári végzett­ségű fiatal ilyen nehéz kö­rülmények közé kerülhes­sen!) Tágítja a kört az Eltorla­szolt kijáratok című rész. A jelen égető, általánosabb kérdéseit veti föl, anélkül, hogy a versek stílusa, for­mai és tartalmi gazdagsága megváltozna. Sorra felbuk­kannak korunk „elrákoso- dásai”: a „harckocsik szen­vedélyes násza”, „raffinált menetrendek”, „tömegsírok”, „ezerwattos torkunk”, amely zárlatos, pálinkaleheletű — mind-mind elzárják a vál­ságból kifelé vezető utakat. A bezártság, a reménytelen­né váló menekülés ciklusát olvashatjuk itt, ahol a ta­nács is szkeptikus: „Ha meg­szédülnél, / kapaszkodj a rácsba.” Az élő hal zárórésze a Törjék mások tükrüket cí­met kapta. Az indító alko­tás egy képvers: Háló. Egy négyzetrácsos papíron szava­ikat, betűket látunk úgy el­rendezve. mint a halak a víz alatt, felakadva a háló­ba, s a kiáltás: HAMM! A Hajnóczy Péter emlékére született szöveg merő for­mabontás, néhol öncélúság- tól sem mentesen, akárcsak a Ladik Katalin köldökét emlegető szabadvers; ez is inkább csak az irodalmi „belügy” számára érthető. Későn, ez a címe a köny­vet záró alkotásnak, ame­lyet úgy is értelmezhetünk, hogy a fiatal költő nem ta­lálja helyét, céljait, társa­it: „saját homlokodon kell, hogy éjszakázz.” Bízzunk benne, hogy Szo­kolay Zoltán a „babakocsi­fosztogatás” polgárpukkasz- tásától eljut egyetemesebb célokig is; bízhatunk, mert első válogatása jelzi a még színvonalasabb folytatást. Tomka Mihály

Next

/
Thumbnails
Contents