Békés Megyei Népújság, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-24 / 226. szám
1983. szeptember 24., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Jubileumi tárlat Orosházán Húsz évét összegezte az Orosházi Festők Csoportja Az orosházi képzőművészeti kiállítások idei sorozata: Zsáky István festőművész, Bazsali Ferenc festőművész, az őszi tervekben szereplő Rajki- és Kerti-tárlatok két fontos dologról győzik meg a tárlatlátogatót, a művészetkedvelőt. Az egyik az, hogy az orosháziak olyan patrióta attitűddel rendelkeznek, amely követendő példa, érzik és értik a múlt örökségének jövőt építő értékeit, és képesek is az értékek átmentésére, továbbfejlesztésére. A másik szerencsés adottság, hogy igen sok és tehetséges ember él Orosházán ma is, akikben a tehetség mellett erős érzelmi kötődések élnek egymás emberi értékei iránt. Vagyis ez ideig sikerült elkerülniük az itt lakóknak az urbanizációval együttjáró emberi elidegenedést, így képesek emberi kapcsolataik megújítására és ezzel saját és mások személyiségének gazdagítására, egymás önzetlen segítésére és nevelésére. Ezt a két dolgot tartom meghatározónak abban, hogy az Orosházi Festők Csoportjának tagjai húsz esztendőn keresztül együtt tudtak maradni, maradandóan alkotni. Ezt húzza alá az idei. jubileumi kiállításra nagy gonddal előkészített anyag bíráló bizottságának állásfoglalása is. „A zsűri szükségesnek tartja megjegyezni, hogy az Orosházi Festők Csoportja szinte egyedülálló kulturális összefogás az országban. Munkásságuk \igen nagy hasznát veszi a csoportos alkotás lehetőségének. Tájékozottságuk a mai magyar képzőművészetről biztosítja a továbbhaladást, az együtt lélegzést a honi szellemi élettel. Tanulságos lenne, ha munkásságuk, szervezkedésük nagyobb nyilvánosság előtt ismertté válna. Jó példája a csoport létezése és működése a hivatalos szervek és a magánember közös munkájának és szellemi építkezésének Nem volt könnyű a Népművelési Intézet által kiküldött bíráló bizottság dolga. Több száz alkotás kö- zijl — mely húsz év termése — 153 művet talált arra alkalmasnak, hogy közönség elé kerüljön. Végül is a rendezési szempontok, a terem nagysága határozta meg a bemutatandó művek számát. 1963-ban az első hivatalos bemutatkozáskor „Fiatal Orosházi Festők Köre” elnevezést viselte a négy kiállító és alapító alkotó: Feldmann Tibor, Fekete János, Dénes Sándor és Szürszabó Elek. Összefogásukat mestereik, Kerti Károly. Rajki József és Zsáky István távozása erősítette meg, amely a már előzőekben kifejtett patrióta magatartással párosult. Az első évek nehézségei után az izmosodás évei — közösségi és művészi értelemben egyaránt, — következtek. Üj emberek csatlakoztak, majd elmaradtak. (V. Kovács Zsuzsa, Bárdos Rezső, Vágási Imre.) 1965-től Horváth János, ’68-tól Szlotta András csatlakozott az alapítók hármasához, Feld- mannhoz, Feketéhez és Dé- neshez. Az „ötök” 1975-ig Fiatal Orosházi Festők elnevezéssel dolgoztak. 1972—75- ben újabb fiatalok — Tóth Bálint, F. Varga Mária, Hevesi Tibor, Öze István és M. Gulácsi Ilona — csatlakoztak, és a csoport felvette az Orosházi Festők Csoportja elnevezést. Kezdetben a Petőfi Művelődési Ház — ma központ —, a Szántó Kovács Múzeum és a városi KISZ-bizottság támogatását élvezték. A mecéná- lás társadalmivá szélesedett, hiszen ma már az egész város részt vesz benne. Az eltelt húsz esztendő alatt kiállításuk volt Budapesten, Sopronban, Gyulán, Szarvason, Hevesen, Békésen, Zrenjaninban és a lengyelországi Wroclawban, de a csoport tagjai külön-külön is szerepeltek önálló és gyűjteményes tárlatokon. (Alföldi tárlat, amatőr képzőművészek országos kiállítása.) Művészeti ismereteik gyarapításáról sem feledkeztek meg. Rendszeresen részt vesznek a nyári alkotótelepek munkájában, Ze- begényben, Tokajban és Békésen. A kilenctagú közösség az alkotás mellett fáradhatatlanul vállalja a jövő művészeinek, értő közönségének nevelését. Kezdeményezői voltak és aktív résztvevő munkásai a tehetséges gyermekek számára létrehozott gyopárosi képző- művészeti tábornak. Vezetik, irányítják a művelődési központ művészeti szakköreit és programjait. Mindezt önzetlenül, társadalmi munkában. A kultúra húszéves szolgálata meghozta számukra, mint közösség számára a társadalmi elismerést is. A kulturális miniszter 1975- ben dicsérő oklevéllel, 1980- ban -a „Szocialista Kultúráért” címmel tüntette ki a csoportot, 1982-ben pedig a fiatalság nevelésében országosan is kiemelkedő tevékenységüket az Állami Ifjúsági Bizottság nívódíjjal ismerte el. Ennyi húsz esztendő története dióhéjban. Sokkal nehezebb a dolgunk akkor, ha az indulástól napjainkig a művészi fejlődés vonalát akarjuk felvázolni. A csoporttagok emberileg egymástól nagyon eltérő alkatok, ezért művészi látásmódjuk, kifejezési és formaviláguk is sokféle. Ütkere- sésük kiindulópontján készült műveiken az impresz- szionizmus és az expresszio- ni-zmus jegyei egyaránt tetten érhetők. Mindannyiuk- ra jellemző a színek szug- gesztív kezelése, a természeti formák majdhogynem önkényes torzítása és az a törekvés, m£ly a tartalmas alkotói gyakorlat megszerzésére irányul. Feldmann Tibor arcképekkel indult, de témái gazdagodtak. Máig is a csoport egyik legmarkánsabb tagja. Jellemzője, hogy mindig az emberi lényeget keresi, azt, ami az emberben általános és egyedi. Korábbi képei közül figyelemre méltó a „Putri előtt”. A színek erőteljes kontrasztjával, határozott ecsetkezeléssel megrajzolt cigányférfi alakjával hiteles képet ad egy nehéz sorsról, életmódról. Az a sodró kifejezésmód, amely korábban jellemezte, mára líraisággal telítődött. Nemcsak a meleg színek; finom zöldek, sárgák és meleg barnák harmonikus együttélésében valósul ez meg, hanem a témaválasztásban és az akvarelltechnika alkalmazásában is (Mátrai táj, Első hó a Mátrában, Kenderáztató, Barkaág). Fekete János a jelképiség irányába indult el, és mára ezt sikerült is festészetében kiérlel- ,ni. A „Kerítés fehér fallal” című képe még egy korábbi időszak próbálkozásait tükrözi. Ezt a tőmondatos egyszerűséget úgy fokozta az évek során, hogy eljutott a szocíográfus hitelességű megjelenítésig. Horváth János a csoport legtöbbet kísérletező tagja volt indulásakor. A rézdomborítástól a kisplasztikáig mindennel próbálkozott. Nyugtalansága, úgy tűnik, kiforró festészetben csitul el. A tárlaton most csak képekkel szerepel, portrékkal, tájképekkel. Az alkotótelepek érlelték, gazdagították látásmódját. Ez főleg pasztellel és akvarellel festett tájképein ismerhető fel (Kurca-part, Tokaj éneke). Szlotta András képeivel gyakran találkozunk az Alföldi tárlatokon is. Alkotásmódja, gondolatisága rokonságot mutat a gyulai alkotótelep tagjaiéval. Szlottá- nál azonban több a líraiság, finomabban, árnyaltabban fogalmaz. Ez a finomság kéri magának a míves rajzos technikát, amelyet alkalmaz. (Bohémek pincéje Hajóson, A városba költözött háza.) Tóth Bálintot új, a többiekétől eltérő forma- és színvilág jellemzi, de különbözik a többiektől szellemiségében is. Színei misztikusak, fogalmazási módja a szürrealizmus irányába •hajlik. A kompozíciós rend, amellyel képeit építi, a színeknek és a technikának a műfaj lényegére ráérző alkalmazása reményteljes alkotót sejtet. A tárlaton figyelmet érdemel „Ülő akt”- jának puha, finom árnyalati gazdagsága, a fény és árnyék' játékának ígéretes megrajzolása. F. Varga Mária líraisága Feldmannéval mutat rokonságot. Fontos szerepet játszik nála az élmény, a benyomás. (Vízpart, Út a kilátóhoz.) He- gyesi Tibor munkái közül a „Bánki dombok”, a „Tibi” és a „Virág közepe” című képek érdemelnek elsősorban figyelmet. Tömör, lényegre törő kifejezésmód jellemzi. Öze István képeiről az olvasható le, hogy elsősorban grafikus alkat. Szénnel és pittkrétával rajzolt képei jobbak, mint olaj- képei. Aprólékos, finom rajztechnikával intim hangulatot tud teremteni. (Mo- nori tanya I—U., Orosházi tanya.) M. Gulácsi Ilona képei úti- és művésztelepi élményekből születtek. Ehhez jó érzékkel a legmegfelelőbb technikát, a pasztellt választja. „Tokaji utcarészlet” és „Neszebár” című képei finomságukkal fogják meg a nézőt. Az orosháziak jubileumi tárlata jeles alkalom volt arra, hogy összegezze az elmúlt húsz évet, és irányt szabjon az elkövetkezőknek. Born Miklósnc Szavak, szavak rf x Őszi hangulat Jó lenne néha üstökön ragadni a múló pillanatot. Ha nem is lehet azonosulni a kor ritmusával, de_ érezni legalább a hullámzást, amihez igazodjunk. Né csak dib-dáb műanyagdugóként hánykolódjék az ember, kiszolgáltatva kancsal erők torz játékának. Tudni, hogy a számunkra adatott idő előzményekkel bír, s utánunk is jönnek még, értük pedig felelősséggel vagyunk. Amikor e sorokat írom, feltüzelt madarak cikáznak az ablakom előtt. Vadul röpködnek mindenfelé, űzi, kergeti őket az ösztönük. Maguk se tudhatják, parányi életek, merre sodorja majd őket a vérükben doboló indulhatnék. Néhány nap múlva, amikor közös cél felé rendeződik a mostani kusza nyugtalanságuk, bizonyára lehiggadnak. Vad vágtában aligha merészkednének a nagy útra. Mire az olvasóhoz kerülnek ezek a szavak, régen elhagytak már bennünket a fecskemadarak. (Múlt lesz a jelen pillanat, s tervezhetjük a jövőt, hittel, hogy tervezni érdemes, és lesz is valamiféle, talán nem is akármilyen jövő.) Nagy Pétertől a Néva partjához kicövekelt Auróráig, Puskinról, Katalin cárnőről, a Péter-Pál erődben raboskodó Gorkijról, a fehér éjszakákról, és még de nagyon sok mindenről olvastam-hal- lottam. Mégis, amikor személyesen is eljutottam álmaim egyik városába. Le- ningrádba, talán az volt számomra a legváratlanabb meglepetés, hogy a Mars mezőn és a Téli Palota előtti téren fecskék adták elő ismerős bravúr-mutatványaikat. Dosztojevszkij lábnyomait, a dekabristák vértanúságának helyét, a világ- háborús szenvedések színtereit előre felkészülten kú- tattam, ám, hogy a villásfar- kú madárkákkal is találkozom, ki hitte volna. Meddig merészkednek el ezek az elegáns csöppségek? Mennyi nép tartja nemzeti madarának? De sokszor gyönyörködtem a nyáron a levegőégben terpeszkedő gólyákban! Mi lyen pompás méltósággal köröznek, micsoda irdatlan magasságokba juthatnak fel csupán azért, mert madárnak születtek. Megirigyelve őket elhatároztam, hogy magam is feljutok a menyor- szág aljáig. Repülős barátaim eddig is magukkal vittek már egy-egy iskolakörre, de most azt kértem, menjünk fel, fel az igazi magasba. Ügy is lett. Csodálatos volt! Szálltunk, suhantunk ki- nyújtozkodtunk a semmiben. Alattunk a város, odébb apró négyzetek a szántóföldek. Egyetlen mozdulat a kormányon, és máris fúródunk lefelé, s közben a szomszédos község határába jutunk. Ismét körözünk, ahogy a madaraktól tanulta az ember. Csakhogy a gólyák megszokhatták e táncot, de nekem jó félóra múltán egyre inkább gyöngyözik a homlokom. Dehogy félek, élvezném is az ügyet, csak ez a körbe-kari- kába mozgás ne szédítene. Már lüktet a halántékom, émelyeg a gyomrom. Elhatározom, nem szólok, nem. még ha itt halok meg, akkor se. Szerencsére a pilóta barátom észreveszi, hogy beteltem a dicsőséggel. Lehozza a vitorlázógépet, ám ez se sokat változtat a sorsomon, mert íme a föld is forog velem. (Hej, ha Galilei annak idején meg nem előz, micsoda felfedezéseket tehetnék most!) Felpillantok a magasba. Apró gépmadarak fo- gócskáznak a felhőkkel. Az imént még magam is köztük szédelegtem. Talán a jövő nyáron majd edzettebb leszek. Talán. Hogy elszaladt a nyár! Igaz, ilyen az emberi természet: mindig csak a jó dolgok múlását tartjuk rohamosnak, a rossz, az persze cammog felettünk. (Lám, az élet mégis jó dolog, hiszen gyakran sóhajtunk: tovaszállt az ifjúság, s vénségünkre talán azt hisszük, mint a pillanat, elrepült az életünk.) Aligha akad ember, aki most kimondaná az ősszel szokásos bárgyúságot: volt-e az idén nyár? Volt bizony! Több is, vadabb is a kelleténél. Ekkora aszályra valóban csak az öregek emlékeznek. Hajdanán nemzedékek roppantak bele az ilyen szá- . razságba. Most se lesz köny- nyű! Mégse csalóka a remény: az embert próbáló időket tisztességgel gyűrjük magunk mögé. Nincs más választásunk! Nem indulhatunk — vándormadarak módjára — más korba, másik világba. Tudásunk, szorgalmunk, és talán becsületünk is akad, amely segít a szűkösebb időkben. S ha majd visszajönnek a tavaszt hozó égi vándorok, egy mosolyt is küldhetünk feléjük: megbirkóztunk a téllel, mi, a verébhűségűek. Andódy Tibor Weidmann József: Gátoldalban
