Békés Megyei Népújság, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-24 / 226. szám
NÉPÚJSÁG 1983. szeptember 24., szombat Nichita Stanescu: Ars poetica KÖTÉS Ma, itt a Szent Szófia-székesegyházban, ahol a boldogtalanságig elmenően boldogok vagyunk, hogy igaz módon és dadogás nélkül elmondhatjuk költői hitvallásunkat, visszatérünk és így szólunk: ezúttal az Aranykoszorú dicsőségét gyarapítandó, mely bízvást adhatja majd hírül magáról, hogy e nagy díj nem egy embernek, hanem a világ érzései egyik hordozójának ítéltetett oda — főt hajtunk, és kimondjuk: példátlanul áll a történelemben, hogy egy koszorú egy versszerető, s ne egy költő homlokát övezze babérral. Akárcsak mesterünk, Hokusai, a nagy rajzművész, aki így jegyezte rajzait: Hokusai, aki bolondul a rajzművészetért, hozzá hasonlóan — hogy akinek füle van, hallja, s ki szemmel bír, lássa — mi is emígy írjuk alá költeményeinket: Nichita Stanescu, aki bolondul a költészetért. A költészet kritikáját — véleményünk a versművészetet, mint az emberi lélek új határmezsgyéjét veszi számba — mi nem a zseniális frázisokat termelő sztárok, hanem a falusi bába szemszögéből növeljük, aki, midőn a mezőn szülő parasztasszonynak segédkezik, nem enged helyet érdemzavarnak a bába mestersége, és a születés csodája között. Mi úgy hisszük, hogy költők nincsenek, csupán a költészet bábái léteznek, s szomorú tévedésbe eshetnénk, amennyiben a költőbe, és nem a költészet csodájába vetnők reményünket. Innen, a költészet eme katedrálisából — jól tudván, hogy az ige, a szó a vers anyaga, hogy az ige, a szó egy ország eredete, míg a költészet, az Embernek eredete — újfent ismételjük magunkat, mondván, hogy az emberi lélek szépsége az ő határmezsgyéje. A meg nem értett szó tragédiája maga után vonta az ököl, a kés és fegyvergolyó bosszúját. Ha az emberiség csupán egyetlen másodpercre megállna gondolkodásában, a fák, a hegyek és a csillagok szertefoszlanának. Az ember nagyszerűsége abban áll, hogy kétféleképpen bírja a szót: a szépség iránti vágyában és az igazságot célzó vágyban. A szépség és igazság lehetséges párbeszédében látjuk az emberi lélek új határmezsgyéjét, éppen ezért, kezünket szívünkre téve kijelentjük, hogy az ember még létezik, s hogy az egész emberiség, mint még soha az idők folyamán, személyes javául kívánja önnön másodperceit. (A Herder-díjas román költő beszéde 1981-ben Sztrugában, az Aranykoszorú átvételekor.) Nichita Stanescu: Kötések és jelek (Tíz költemény egy ciklusból) JEL Akár egy fekete madár egy fehér tojáson úgy ülök és vágyom utánad mint egy fehér madár egy fekete tojáson úgy ülök és vágyom utánad Fehér a feketén, fehér a feketén mily nagyon vágyom utánad széttört madár és repülő tojás uram, hogy mennyire vágyom utánad KÖTÉS Vedd tudomásul, hogy ölni is tudtok, hogy szét tudom zúzni sarkammal a felkelő és szelíd csillag gyöngéd fejét, aki miatt festő lett belőlem! Vedd tudomásul, hogy nincs bennem irgalom, hogy véremet nyírfákkal keverem össze! Sürgősen hozom tudomásodra mindezt! Fontold meg hát, hogy mit teszel! JEL Soha nem fogom tudni, hogy mikor éltem, hogy miért éltem, elfelejtem ahogyan az összetört szem elfelejti a fényt. Még itt fogok kezemben egy amfora-cserepet, melynek borát én ittam meg, s. melynek agyagja éppen az én kezem. Tengeri sast látok, ám meglehet, hogy ő lát engem, — lehet, hogy ő lát egy tengeri sast. Egyetlen szem volt ő mindenütt egyetlen száj körös-körül egyetlen mellkas mindenütt egyetlen homlok körös-körül. Átkozott volt ő a Végzet átkozta meg. Egyetlen bordája alatt két szíve volt két szive, két szíve, két szíve Két szíve, két szive, két szive... JEL Szerencsétlen, te azt hiszed, hogy válltöböl kitépheted a jobb karom?! Anyám az, ki halálra ítélt! Szerencsétlen, te azt hiszed, hogy boldoggá tehetsz?! Anyám az, ki halálra ítélt! KÖTÉS Szemem nem sírt többé könnyeket hanem szemeket, — szemgödröm egyre csak szemeket szült, — hogy megnyugodjak, bár meg tudnék nyugodni. Ah! kiáltottam, testem nem sír többé testeket! Ah! kiáltottam, életem, te, ne sírj többé életet! Betakartam magam, de a gyászlepel alól garmadával gördültek elő szemek, kezek, testek, életek. JEL Meghalt az angyal de nem tudtam felfogni karjaimba, vízzé változott és kicsurrant ujjaim közül, megnedvesítette térdemet és megmosta lábam, mellyel futok, a maga élmenő és magamra hagyó módján örökös futásban. JEL A flotta elsüllyedt, a hosszú evezőlapátok úsztak a hullámokon, a tengeri állatok szétszéledtek azt hívén, hogy egy csillag hullott alá. A part mentén lerakott tojások a víz csillámlása alatt nem leltek többé apáikra. Mint egy fekete üstökös uszálya a hosszú gólyaevezők árnya halállal izzasztotta meg őket. KÖTÉS Vacogva mentem előre a hóban, mikor egyszerre mögöttem rámkiáltott: „Vigyél magaddal, vigyél magaddal, kérlelt ő, két hátulsó lábam erősen fogva tartja a hurok.” „Vigyél magaddal, vigyél magaddal”, mondta nekem. Csak mentem dideregve és ügyet sem vetettem rá, a hurokban vergődő ezüstróka felém nyújtózkodott. „Vigyél magaddal, vigyél magaddal”, könyörgött nekem, én ügyet se vetettem rá, dideregve mentem a hóban, benne se lélek, sem ág, reggelfelé ezüstösen fehéredéit, a hurokba szorult róka akár egy kötél nyúlt el hátam mögött; havazni kezdett, de még mindig hallottam, miként kérlel, hogy vigyem magammal. Mentem dermedten a hóban, s rám havazott, az ezüstróka mögöttem nyújtózkodott, mintegy a hideg sugarává változott, „Vigyél magaddal, vigyél magaddal”, vinnyogta látóhatárnyi hosszúságúvá és ívbehajlóvá változott ő, a hátulsó lábaival hurokba szorult ezüstróka, mint a hópelyhek hideq sugára utolért és nem ért utol, „Vigyél, vigyél magaddal, vigyél, vigyél magaddal!” Egészen megdermedtem és mentem a hóban és oly sűrűn havazott, hogy látásra szükségem nem is volt immár. JEL Mintha a hegyeket sírni látnád, akárha a sivatagokban egy gondolatot olvasnál, mintha élettelen lennél és mégis szaladnál, akárha a holnap itt lenne hamarost úgy állok sápadtan és szomorúan itt, füstölögve. Á. Kovács Sándor fordítása * * * Nichita Stanescu a jelenkori román költészet egyik legjelentősebb egyénisége. 1933-ban született Ploiesti- ben. Eredeti hangvételével, absztrahált nyelvezetével messze kimagaslik nemzedékéből. Főbb kötetei: A szerelem értelme, 11 elégia, A tojás és a gömb, Laus Ptolemaei, Nemszavak, Epica Magna. Nobel-díjra is jelölték. Az itt közreadott ciklust, valamint a Sztrugában megrendezett nemzetközi versfesztiválon elhangzott Ars poeticát a Secolul 20 (20 század) című világirodalmi folyóirat 10, 11, 12/1981-es száma közölte. (á. k. s.) Fekete János: Udvar F. Varga Mária: Őszirózsák Horváth János: Ablakban
