Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-13 / 191. szám

1983. augusztus 13., szombat

¥öbb évtizedes tanulság

limit Washingtonban nem értenek...

Az elmúlt évtizedek legfontosabb tanulsága, hogy az új fegyverkezési spirál kezdetén mindig egy Washingtonban, a Pentagon falai között megszületett döntés áll. Ha sorra vesszük a fegyver- rendszereket, amelyek elindították a fegyverkezési verseny egy-egy szakaszát, a bizonyítékok elsöprő erejűek.

Az atombombát, amelyet 1945 nyarán dobtak le Hirosimára és Nagaszakira, az amerikai fegyverkezési politika 1946-ban állította hadrendbe, a Szovjetunió 1949- ben. A hadászati, más néven stratégiai bombázók 1953- ban jelentek meg az amerikai arzenálban. A Szovjetunió 1957-ben rendszeresítette őket. Az első interkontinentális rakétát Amerika 1955-ben állította rendszerbe. A kényszerű válasznak tekinthető első ilyen rakétát a szovjet hadsereg 1957 óta tartja fegyvertárában. Az atom-tengeralattjáró —

amely interkontinentális rakétával felfegyverezve, valójában nehezen felderíthető úszó támaszpont — 1956-ban született az Egyesült Államokban; az ennek megfelelő szovjet atom-tengeralattjáró 1962-ben. Az említett atomtengeralattjárónak ahhoz, hogy a szárazföldet megtámadhassa, víz alól kilőhető rakétákra volt szüksége. Itt is az amerikaiak léptek először, 1959-ben. A szovjet ellenlépés éve 1968.

A fegyverkezési verseny következő új szakaszát a több robbanófejjel ellátott rakéták megjelenése nyitotta meg. Ezeket a Pentagon 1964-ben kezdte elhelyezni a kilövőállásokban. Az első ilyen szovjet rakéták 1972- ben jelentek meg. Űjabb minőségi ugrást hozott az úgynevezett „MIRV” rakéta. Ez az angol rövidítés azt jelenti, hogy az egy rakétán elhelyezett több atomrobbanófej előre meghatározott, eltérő célpontokra irányítható, egymástól függetlenül. A MIRV-rakéták 1970-ben jelentek meg az amerikai arzenálban ; a Szovjetunióban öt esztendővel később.

Az amerikai fegyverkezési politika lényegét ebből a — nem teljes — felsorolásból is ki lehet olvasni. A minimális következtetés: az

Egyesült Államok sohasem törekedett a fegyverkezési verseny fékezésére. Fő célja újra és újra az volt, hogy minden technológiai ugrás időpontjában először jelenjék meg minőségileg új fegyver\

Az Európába szánt „cirkáló rakéta” (robotrepülőgép) nem

olcsó játékszer

fajtával, s ezáltal legalább rövid időre biztosítsa magának az „első csapás” lehetőségét és vele az erőpolitika alapját. Az amerikai fegyverkezési politikának ez a jellegzetessége akkor sem változott, amikor a mennyiségi és minőségi fejlődés következtében világossá vált, hogy az atomkorszakban az „első csapás” elindítóját is a teljes pusztulás fenyegeti.

A fegyverkezési lépcső tehát világosan beszél. A Szovjetunió soha nem kezdeményezett új fegyverrendszert, hanem minden esetben csakis az amerikai kihívásra, a fölény megszerzésére irányuló kísérletre válaszolt. De

érteni, hogy a Szovjetunió bruttó nemzeti terméke csupán 60—70 százaléka az amerikainak.”

Ezt látják Washingtonban, de van valami, amit nem értenek meg. Az ugyanis, hogy a fegyverkezés jelenlegi színvonalán — a bruttó nemzeti termékben mutatkozó különbségtől függetlenül — a szemben álló felek már „kivédhetetlenül” képesek egymás megsemmisítésére. A hozzávetőleges egyensúlyt tehát rendkívül nehéz felborítani. Elfelejtik továbbá az USA-ban, hogy a Szovjetunió — amely jellegénél fogva az Egyesült Államoknál sokkal erőteljesebben és céltudatosabban tudja koncentrálni erőforrásait egy meghatározott célra — a hozzávetőleges egyensúly megbontására irányuló kísérlettel szemben mindig képes megfelelő ellenlépést tenni. Ezt a Szovjetunió kormánya — legutóbb Usztyinov marsall, honvédelmi miniszter — a leghatározottabban kimondotta, amikor az egyensúly felborítására irányuló legújabb amerikai kísérletről, a közepes hatósugarú rakéták európai telepítéséről nyilatkozott.

Most arról van szó — tudjuk —, hogy 108 Pershing—2 típusú amerikai rakétát telepítenek az NSZK-ba és 464 úgynevezett „cirkáló rakétát” Nagy-Britannia, Olaszország, Hollandia, Belgium

nedy elnök érvelt, amikor a hatvanas évek elején választási harcát folytatta. Utóbb maga Kennedy ismerte be, hogy ez csak választási célra használt manipulációs érv volt.

Az eredménye? A Kenne- dy-kormányzat néhány évében lényegesen emelkedtek a fegyverkezési kiadások: a

bruttó társadalmi össztermék kilenc százalékát költötték fegyverkezésre, míg az előző elnök, Eisenhower alatt csak hat százalékot. Ez az arány a vietnami háborúban tíz százalékra emelkedett, majd hullámvölgy következett az amerikai fegyverkezési politikában. Carter elnökké választása körül az Egyesült Államok a bruttó társadalmi termék 4,5 százalékát fordította fegyverkezésre.

A lélegzetvételnyi szünet nem tartott sokáig. Carter elnökségének második évétől, 1978-tól kezdve következetesen emelte a fegyverkezési kiadásokat. A korábbi, elsősorban a rakétákra hivatkozó „szakadékelmélettel” szemben Carter mindenekelőtt a Perzsa-öböl és az olajutak veszélyeztetettségére hivatkozott, használva az amerikai stratégia iráni vereségét. Ennek megfelelően a Car- ter-korszakban nem annyira a nukleáris erők felduzzasztása került napirendre, hanem inkább a modern technológiával ellátott rohamhadosztályok és általában a hagyományos fegyverek fejlesztése. Az akkori stratégiai elképzelés a „másfél háború doktrínája” nevet viselte. Ez azt jelentette, hogy az Egyesült Államoknak elméletben képesnek kell lennie egy időben egy nagyszabású szovjetellenes katonai konfliktus, valamint egy feltételezhetően Ázsiában, illetve a Perzsaöböl körzetében vívott regionális háború lefolytatására.

Pénzügyi szempontból ez azt jelentette, hogy Carter utolsó, 1981-re vonatkozó költségvetése az előző éviA ballisztikus, interkontinentális MX-rakéta gyártásának megkezdése = 26,4 milliárd dollár

egyszerűen Reagan személyéhez kötődik, hanem egy sokkal mélyebb stratégiai döntés eredménye. Reagan any- nyiban hozott újat, hogy mintegy második kiadásban megismételte a Kennedy által egyszer már felhasznált manipulativ érvet a Szovjetunió állítólagos „fölényéről”. Erre egyszerűen azért volt szükség, hogy a Carter-idő- szakban megadott „kezdősebességet” fel lehessen gyorsítani.

A Reagan-kormánynak kezdettől fogva az volt az alapkövetelése, hogy a fegyverkezési kiadást évente reálértékben 8—10 százalékkal növeljék. A most futó költségvetési évben tízszázalékos a növekedés, s az amerikai bruttó társadalmi össztermék hat százalékát költik fegyverkezésre. Weinberger amerikai hadügyminiszter 1988- ig terjedő ötéves tervében azt követeli, hogy a katonai kiadásoknak a bruttó társadalmi termékhez mért arányát fokozatosan nyolc százalék fölé kell emelni.

Ami az öt év alatt fegyverkezésre költendő 1600 milliárd (!) dollár mögött meghúzódik, az egy új katonai doktrína. A Carter- időszak „másfél háborújával” szemben Weinberger az „egy plusz kétszer fél háború” doktrínájának híve. Ennek a lényege az, hogy az Egyesült Államok egy időben tudjon lefolytatni egy szovjetellenes háborút, valamint két regionális háborút. Az egyiket a feltételezések szerint a Perzsa-öböl mentén, a másikat: vagy a

Csendes-óceán, vagy Latin- Amerika térségében.

Az amerikai fegyverkezési politika felsorolt változásai és hullámzásai természetesen összefüggésben vannak a különböző amerikai érdek- csoportok küzdelmeivel és nem utolsósorban a négy- évenként megismétlődő elnökválasztási harc sajátos taktikai követelményeivel. A lényegen azonban nem változtatnak. Nevezetesen azon, hogy 1945 óta a fegyverkezési .verseny különböző fordulatai és szakaszai során az amerikai katonapolitika mindig a kezdeményező szerepében lépett fel. Így mindegyik szakaszban a Pentagont terhelte a felelősség a fegyverkezési verseny kiéleződéséért. Nincs másként most sem.

<—ie—)

A B—1-es hadászati bombázó = 29,5 milliárd dollár

mi van az amerikai erőskö- dés hátterében? Az a meggondolás, hogy a fegyverkezési verseny eszköz lehet az amerikai politika kezében a szovjet gazdaság túlterhelésének kikényszerítésére. Ar- batov, a moszkvai USA-ku- tató intézet vezetője egy nyilatkozatában erről a következőket mondotta: „Hozzávetőleges katonai egyensúly áll fenn a Szovjetunió és Amerika között. Ám meg kell

és az NSZK területére. A terv azért jelent kísérletet a stratégiai egyensúly felborítására, és azért minősíthető egy új amerikai fegyverkezési szakasz nyitányának, mert a Pershing—2 rakéták el tudják érni a Szovjetunió lényeges stratégiai célpontjait és katonai döntési központjait. Akárcsak az amerikai fegyverkezési politika évtizedes, fentebb vázolt „lépcsőzetének” akciói — ez szükségszerűen ismét kiváltja az elengedhetetlen szovjet ellenlépést.

Az amerikai fegyverkezési politikában időről időre természetesen felbukkantak különböző stratégiai doktrínák, amelyek heves vitákat váltottak ki. Másrészt: hullámzás volt tapasztalható az amerikai fegyverkezés ütemében, mégpedig aszerint, hogy a Pentagon vezetőinek szemlélete és a hadiipar érdeke mit indokolt. Valahányszor egy igazán nagyszabású új fegyverkezési kurzus kezdődött, ezt mindig a Szovjetunió állítólagos „fölényének” hangoztatásával indokolták. Tehát azzal, hogy az egyensúly megbomlott és Amerikának „rá kell lépnie a gázpedálra”.

Történelmileg leglátványosabb példája volt ennek az úgynevezett „rakétaszakadék” elmélete, amellyel KenAknaJkutató amerikai katonai járőr Dél-Koreában

hez képest már 5,4 százalékos növekedést hozott. Ugyanakkor Washingtonból arra kötelezték az Egyesült Államok európai szövetségeseit, hogy minden NATO-ország reálértékben (tehát az inflációt nem számítva) évenként három százalékkal emelje katonai kiadásait. Végül, de nem utolsósorban: már Carter elnökségi időszakában, 1979-ben megszületett a NA- TO-nak az a határozata, amelynek alapján most Reagan az esztendő végén el akarja helyezni Nyugat- Európában az új amerikai közepes hatótávolságú rakétákat.

Mindebből kitűnik: az

amerikai fegyverkezési hajsza legújabb szakasza nem

Amerikai tengerészgyalogosok partraszállási manővere a Perzsa-öbölben

(Fotó: US News and World Report — KS)

Mit csinálnak az eszkimók?

A nemzeti öntudatra ébredés, a közös érdekek megfogalmazása és védelme, ősi kultúrák, nyelvek felelevenítése és ápolása, a csoporttá szerveződés a XX. század vége politikai és kulturális mozgásainak egyik sajátos vonása. Az elmúlt évtizedekben számos kisebb-nagyobb nemzetiség és népcsoport került e mozgalom sodrába, és az emancipációs áramlat mostanra elérte földünk lakott területeinek szélső határait Is.

Az északi sarkvidék őslakóiról, a mongolid jellegű eszkimókról az európai átlagember annyit vél tudni, hogy Jégbe vájt kunyhókban — lglukban — laknak, az orruk ősszedörzsölésével üdvözlik egymást, fókán, halon és bálnán élnek és szánokon meg kajakokon közlekednek. A valóság már eléggé túlhaladta ezt a hajdani képet. A civilizáció elérte az eszkimókat, akik ma már jobbára villannyal ellátott, tartós házakban élnek lglu helyett, korszerű anyagokból készült meleg öltözetben járnak — és nemrég tártották 3. közgyűlésüket Kanadában.

A mintegy százezer főre becsült eszkimók többsége a Föld legnagyobb szigetén, a Dánia birtokát képező Grőnlandon él, nagyobb csoportjaik élnek elszórtan Alaszkában, Kanada roppant kiterjedésű északnyugati területein, és kevesen Szibériában. A Föld ötödik legnagyobb szigetén, a kanadai Baffin-szlget Fro- bisher Bay nevű városkájában tartották egyhetes közgyűlésüket július végén. Nemzetközi szervezetük, az Inuit Sarkvidéki Konferencia 1977-ben alakult, és az eszkimók ősi nevét elevenítette fel. Az inult nép ugyanis nem szereti, ha eszkimónak hívják, mert az elnevezés indián jelentése — némi lenézést tükrözve — „nyershús evő”.

Az eszkimók, illetve inuitok 3. közgyűlése elsősorban természeti környezetük egyensúlyának megőrzésével foglalkozott, és ennek során jelentős politikai határozatot hozott. Követelte, hogy az északi sarkvidéket nyílvánítsák atommentes övezetté, ami az ő értelmezésükben kizárná Innen nemcsak a nukleáris fegyvereket és száműzné a velük folyó kísérleteket, hanem a békés célú atomerőműveket Is. A határozat elsősorban a kanadai kormánynak szól, amely washingtoni nyomásra nemrég engedélyezte, hogy az amerikaiak öt éven át az északnyugati területeken folytassák kísérleteiket a robot- repülőgépekkel. A kanadai eszkimók feje, John Amagoallk így beszélt a közgyűlésen: „Egy

atomháború kitörése esetén az egész csetepaté kellős közepébe kerülnénk. Most, hogy a kanadai kormány engedélyezte a robotrepülőgépek kipróbálását az inuit őshaza területén, többé nem hunyhatunk szemet felette.”

Az eszkimók aligha fűznek vérmes reményeket ahhoz, hogy határozatuk megingatja a kanadai kormány döntését. Eltökélték viszont, hogy átfogó sarkvidéki környezetvédelmi programot dolgoznak ki, amit fokozatosan Igyekeznek elfogadtatni a kanadai, amerikai és dán kormánynyal, és főleg nem akarják, hogy a két nagy észak-amerikai állam egyszerűen energiatárházává alakítsa át lakóterületüket. A program első lépéseként a mostani közgyűlésen tízpontos nyilatkozatban foglalták össze környezetvédelmi elveiket. Kimondták benne, hogy az eszkimóknak, e területek „történelmi és mai lakóinak” joguk van hozzáférni, kiaknázni és védelmezni a sarkvidék természeti erőforrásait, és beleszólást kérnek az illető kormányok idevágó döntéseibe. „Elidegeníthetetlen

jognak” fogalmazták meg az önfenntartásukat — tehát nem kereskedelmi célokat — szolgáló bálna- és fókavadászatot, amit más nemzetközi szervezetek korlátok közé akarnak szorítani. Állást foglaltak az eszkimóoktatás javítása és az eszkimó települések fejlesztése mellett.

Kanada legnagyobb eszkimó településén egy héten át nemcsak zárt körű konferencia folyt. Az összesereglett több mint félezer eszkimó zenei, tánc- és színpadi előadásokon ünnepelte kulturális örökségét, amit szervezetük igyekszik a szétszórtan élő kis nép közkincsévé tenni.

A következő eszkimó közgyűlést az alaszkai Kotzebue-ben tartják 198$-ban.

László Balázs