Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
1983. augusztus 20., szombat o NÉPÚJSÁG Békési könyvek Uradalmi cselédek Békés megyében Pusztainé Madar Ilona tanulmánykötete Pusztainé Madar Ilonát önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyűjtők országos találkozóiról, honismereti akadémiákról ismerem. Felnőtt, komoly asszonyi fejjel végezte el az ELTE néprajzszakát, s mint megszállott néprajzkutató szolgálja szakját élete minden megnyilatkozásával. A közelmúltban — 1982ben — a Békés megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága kiadásában látott napvilágot a valahai — egyik — legnagyobb uradalmi, majorsági és földesúri megye cselédeiről — emberi emlékezettel elérhető múltjáról — az Uradalmi cselédek Békés megyében című, sok-sok adatközlőtől gyűjtött adatok alapján írt, és írott forrásokra támaszkodó könyv. Ez a manapság ritkaságszámba menő mű mindössze 2000 példányban jelent meg — a Szegedi Nyomda gondozásában, Times betűtípussal szedve —, hogy az életkor vége felé járó adatközlők is jól és biztonságosan olvashassák. A szerző őszinte emberségéhez tartozik, hogy bevallja: nem élte az uradalmim cselédek életét, csupán az adatközlőktől gyűjtött adatokat dolgozta fel, fűzte össze csodás virágfüzérré, s rajzoltatta meg rajzait Pusztai János okleveles építész- mérnökkel. Bevallom, hogy e mű megjelenését, megjelentetésének előrejelzését — előre — egyetlen néprajzinyelvjárási, honismereti katalógusban nem olvastam — sajnos! Ebben a műben sok újat és érdekeset találtam — aki magam is sok majorban jártam — a felszabadulás előtti időkben — is, nem éltem ugyan a majorsági emberek életét, de közel éltem, és laktam hozzájuk. Hosszú ideig kutattam a zirci cisztercita apátság 53 ezer holdas uradalmát, a földeáki és óföldeáki uradalmakat s majorokat, a báró Gerliczy ferencszállási (kukutyini) uradalmát, s jelenleg is a nagykirályhegyesi (ma Királyhegyes) Blaskovics-ura- dalmat, valamint a dobozi Harruckern—Wenckheim- majorokat. Nem lehetett csak belelapozni e könyvbe, belekukkantani, beleolvasni, hanem ezt el kellett olvasni, az olvasás fennkölt gyönyörűségével. Bele kell avatnom könyvélményembe öreget és fiatalt: ilyen volt az a kegyetlen emberi sors, az az emberfeletti szenvedés, mely már szerencsére a múlté, melyben ősapáink szenvedtek, s ránk hagyták — utó- daikrá — tanulságul e csodás műben leírtakat. A szerző neve, ha rejtve maradt volna is, valami anonim tendencia következtében, akkor is megérezném, hogy női szerző írta; nő, asszony, aki igyekszik behatolni az asszonyi lélekbe: a nő, a leány rejtett titkaiba, aki ígrül-ígre — a férfimunka ismertebb munka- mozzanatait-fogásait természetesnek véve — komoly alapossággal boncolgatja az élet és az életvitel csak a nő a nőtől — még Kigyűjthető emlékeit — az intim szférák mérsékelt érintésével. Meglátszik, hogy a szerző adatközlőinek zöme is nő volt. A szerző alapos felkészültséggel, kemény, szigorú elhatározással fogott a munkához, s végezte azt célkitűzésének megfelelően. Felsorolja a majorok kialakulását, hierarchiáját, munka- és életrendjét, a major- sági cselédség kialakulását. Az elszegődés, beköltözés, költözés című részben tragikus képet fest a téli, kemény, csikorgó időben történő újévi beköltözésekről, helyváltoztatásokról. Statisztikát ugyan nem közöl, de feltételezi, hogy az ezt követő időben nagyon megnövekedett a gyermekhalandóság. Hű képet tár az olvasói elé a szerző a nyomor világáról, a taposás, a megalázás és tűrés pszichológiájáról, az öntörvényű törvényről, az önellátó, földművelő paraszti életről, arról a ki- látástalanságról, melybe a kor, a társadalom taposta bele leigázott „fenntartóit”. Az olvasó szinte a szájában érzi a receptírozott, régi, természetes ételek ízét és zamatát, melyek szépen imitálják az asszonyi leleményt és találékonyságot; a családfenntartás művészetét. Nem érzem részrehajlónak a szerzőt, amikor megállapítja, hogy az asszonyokon múlott a család előrelépése, jóléte, nagyrészt jövőbe tekintő biztonsága. A férj, a férficseléd beteremtette ugyan — ha véres verejtékkel is —, a kialkudott konvenciót, a „kenyeret”, de azt az asszonynak kellett beosztania, az használta fel, s ha „spórolt, maradt, ha nem, akkor a család hoppon maradt”. — Amely asszony nem volt beosztó, ott és akkor jött a „hopp és a kopp!” A cselédek belső élete című részben csodálatos élet- szerűséggel végigvezeti a cselédéletet a születéstől a halálig, az élet kisebb-na- gyobb állomásain. Ez a rész is szól — öreghez — fiatalhoz, lányhoz és fiúhoz: tanulhat belőle mindenki, s összehasonlíthatja a mai, modernesülő világunkat azzal a letűnt régivel, melyből tanulni kell, melyből tanulni érdemes. Az időszakok, évszakok, hétköznapok, ünnepek című fejezeten végigszánt a finom asszonyi kéz, amikor végigveszi az évszakokat, a hét napjait, s ezen belül a napszakokat, s az azokhoz tapadó munkákat, munka- folyamatokat, szokásokat, hiedelmeket, babonákat, szólásokat, közmondásokat... Csodás gyöngyfűzést lehetne ez utóbbiakból s a tájszavakból is fűzni, az utánuk kapcsolt egyszerű magyarázataikkal együtt. A 133 jegyzetszám pedig azt jelzi, hogy milyen sok írott-kutatott anyagot dolgozott fel P. Madar Ilona e briliáns, közel 200 oldalas, lélektől lélekig kapcsolódó művében. A gyöngyszemkötetet Erdélyi Józseftől, Illyés Gyulától és Sinka Istvántól vett versidézetek teszik még szemléletesebbé. A lektori munkát Balassa Iván és Takács József értően végezte. A mű utolsó oldalára került a Puszták népe megalkotójának, a közelmúltban elhunyt, jeles írónak-köl- tőnek, Illyés Gyulának néhány zárósora, melyben többek között így méltatja az Uradalmi cselédek Békés megyében című kötetet: „ ... Alapos, világos, minden részletében gondosan kidolgozott mű. Csodálattal és lelkesedéssel olvastam, s ha szabad mondanom: ellenőriztem. Ez a világ letűnt. Népünk történelmének tán utolsó pillanatában fölvett dokumentumtára. Páratlan, utánozhatatlan .. Aki hozzájuthat e könyvhöz, melegen ajánlom olvasásra! Rácz Sándor Sülé István: Gyártelep Búzamező Már közel járt a kilencvenedik esztendejéhez, mikor megroggyant a lába és többet nem tudott önállóan mozogni. Tulajdonképpen nem is sokat törődött a dologgal. Már négy-öt éve úgy érezte, hogy befejezte a pályafutását, már semmi vágya, törekvése nem volt, élt egyik napról a másikra ugyancsak nyugdíjas fiának a családjával, úgy tekintette, hogy létezése már csak egyszerű biológiai folyamat. Ritkán tértek már vissza hozzá a katedránál eltöltött évtizedeinek emlékei is: egyre több egykori- kedves tanítványa arca mosódott el a szeme előtt. Az öreg tanító úgy élt már évek óta, vágyak, célok nélkül, néha olvasgatott egy kicsit (a szeme még jól szolgált), de a nap nagyobb részében csak ült a karosszékben, hallgatta a mások beszélgetését, maga csak ritkán szólt bele — s a menye eléggé el is csodálkozott, amikor az egyik különösen meleg nyári napon azt mondja: — Tudod, valamit még azért szeretnék látni. Egy búzamezőt. A szeme közben elkalandozott valahová, valami érdekes fény is megcsillant benne — ki lenne a megmondhatója, honnan merült fel ez az óhajtás rég semmit nem akaró elméjében. — Jól van, apa, rendben van — felelte a menye, hiszen az após kívánságának a teljesítése valóban nem volt nehéz: a fiáék a falu szélén laktak, csak ki kellett vinni az öreget székestül a ház mellett végigfutó tornác végébe, és valami kis pódiumot eszkábálni alá ja, hogy átlásson a kertszéli bokrokon. A pódium még aznap elkészült, a dédunokák megragadták a karosszéket, s a tanító már ott is ült a tornác végében, mint a színházi páholyban, s talán bizonyos színházi várakozással is, hogy most valami érdekes látványban lesz része. A dédunokák visszamentek a házba, hogy ne zavarják, nem maradt vele csak a menye. Ma különösen szikrázóan ragyogott a nap. A bokrokon túl hatalmas búzamező ringott szép egyenletesen, ütemesen, elég közel ahhoz, hogy a nyugdíjas tanító a pipacsok és a búzavirágok piros-kék foltjait is láthassa. Óriási búzatábla volt, egybeszántott mezőn. Az öreg nézte, nézte, meregette a szemét — egy ösvényt keresett, amelynek a búzán át kellett volna vágnia, de nem találta. Fáradt elméjét jócskán meg kellett erőltetnie, hogy azt a keskeny utacskát odaképzelje, s mikor ez nagy nehezen mégis sikerült, akkor azon erőlködött, hogy azt az ifjú emberpárt is odavarázsolja, azt a fiatalembert és leányt, akiknek az ösvény elején életükben először ért egymáshoz a kezük, hogy a tábla közepe felé már forró csókban forrjanak össze, és mire újra kiérnek a mezei útra, azt is tudják, hogy örökre egymáshoz tartoznak. Igen, minden idegszálát megfeszítette, hogy újra lássa őket, s mikor ez semmiképp nem ment, lehunyta a szemét, de mindhiába: a két lezárt látószerv „camera obscura”-jában sem akart megjelenni az a régi kép. Egy ideig még küszködve formálgatta őket magában, azután csüggedten jött rá, hogy agg képzelete számára ez már erőn felüli feladat: az ösvény még megteremtődött benne, de azt a fiatal tanítójelöltet és párját már nem tudta előhívni a múlt bágyadt ködéből, és nem érezte az érő életnek hajdani átható szagát sem, és nem hallotta azt az el-elhaló félénk madárcsicsergést, amely akkori együttes sétájuknak valami különös zenei aláfestést adott. És riadtan tapasztalta, hogy húsz éve elhalt feleségének lánykori arcát sem tudja hirtelen maga elé idézni. — Ez nem olyan búzatábla! — jelentette ki csalódottan, és visszavitette magát a házba. A menye sajnálta, hogy mégse lehetett az öregnek a kedvére, és még sokáig nem bontatta el a kis tornácvégi pódiumot — de többet nem volt rá szükség. Bállá László Hajnal Anna: Kenyér Állj közénk, dicsérd meg az igaz érdemet: ünneplő énekek, koszorúk, dicséretek kit illetnek, ha nem őt? hatalmas jótevőt! Vitézi érmeket korunkban ő szerez, becsület, szabadság, lángész, nagy okosság, népek nagy ereje hogy állna meg nélküle? övele hatalmasok, erősek a boldogok! Munkára, vígságra, énekre, körtáncra ő ad erőt szívünknek: bizony éltet minket! Szívünkben, izmunkban vérünkben ő ott van: mohó tejfogacskák mosolyogva rágják, anyák mikor szelik szívükre ölelik. Be hatalmas harapás! férfifalatozás! Nélküle pecsenye ugyan nem ízlene! Hála és dicsőség örökre illessék! Hát még aki teremti, dicsőség őneki: hazánk jó földjének, napjának, vizének, magnak és ekének Paraszt dolgos kezének! Ifjak és öregek loholnak, görbédnek, lihegnek, izzadnak, nagy sora van annak, amíg a friss kenyér boldog asztalodra ér. Sugárzó forgatag tölti a boltokat, asszony ember vegyesen jön, hogy kenyeret vegyen: ropogós, illatos, könnyű, nem ragacsos kedves barna kenyerek polcokon feszítenek, mellettük cipócskák, szőke gyerekorcák vígan felénk nevetnek, zsemlyék integetnek. Mi pedig megvesszük! hazavisszük, megesszük! kenyeret eszünk! bátorságot eszünk! kedvességet eszünk! Erősek vagyunk! Vidámak vagyunk! Dolgozni akarunk! Élni akarunk! Békét akarunk! Hegyesi János: Országúti árok Országúti árok virágos mezője Fáradt munkáscsoport déli pihenője. Sovány ebédjüket elköltve ledőlnek, Mű) vége közeleg a szabott időnek. Atkos kenyérgondot, minden bajt feledve Nyugodtan alusznak földre keveredve. Amint végignézek rongyos ruhájukon, Eltöpreng a lelkem szomorú sorsukon. Hisz hozzájuk képest emberibb a sorsom, Mégis keserűség fojtogatja torkom, S amíg ők alszanak, dolgozik az agyam, — Lelkem izzó tüzét javukra hogy adjam? Bár az idő lejárt, s fog a kötelesség, Hogy a déli óra hosszúra ne essék: Mint túzokcsapat közt az őr, félreállok, — S pár perccel megtoldom pihenőórájok. Nem is így szeretném felkelteni őket, Az örökké alvó gyáván tespedőket, De a lelkem tüzét oltani belőjek, Hogy ébredne bennük nem a test, a lélek. Mily sokat tehetne e nép, hogyha merne! Tisztult lélekkel, ha öntudatra kelne: S lerázva századok rút álomkórságát — Kivívná a maga jogos igazságát. (1935) »
