Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
0 1983, augusztus 20., szombat NÉPÚJSÁG D béke ára T udjuk-e, mennyibe került kétezer évvel ezelőtt Julius Caesarnak egy ellenséges katona halála? Kiszámították nemrég, hogy mai pénzben kifejezve mintegy 75 centbe. Teltek a századok, fejlődött az emberiség, s az első világháborúban már 21 ezer dollárra ugrott e költség, míg a másodikban ennek is tízszeresére. Folytassuk? Ne tegyük, de annyit még meg kell mondani, hogy 1945 óta mintegy százötven ösz- szecsapás zajlott le a világon, tízmillió halottal, s az államok kétszerannyit adtak ki a fegyverkezési verseny során, mint a második világháborúban összesen. A történelem megcáfolta Montecuccoli osztrák tábornok három évszázad előtti mondását, amely szerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Részben persze igaz e bölcsesség, a három feltétel közül az egyik valóban financiális. De a többi? Ismerünk-e olyan kort, amikor a csaták nem követelték katonák vérét és életét? Megváltoztathatjuk tehát a mondást, már a múltra vonatkozóan is, a háborúhoz három dolog kell: pénz, vér és élet. Csakhogy a huszadik század második felében az emberiség teljesen új korszakba lépett. Az esetleges atomösszecsapás nemcsak pénzbe, s katonaéletbe kerülne, hanem maga a föld is rámenne. Megváltozott a háború jellege, de más lett a békeállapoté is. Á második világháború utáni évtizedekben voltaképpen állandó hadiállapotban élünk. Manapság szédítő összegek forognak, fegyverek jönnek, elavulnak, újak veszik át helyüket, hatalmas tempóban zajlik a verseny, egész hadseregek állnak harci készültségben. Serre mondjuk: békeállapot. Föltettük a kérdést, mennyibe kerül egy halott ellenség. Nem lenne okosabb más oldalról közelíteni: mennyibe kerüF-egy élő barát? Igaz, a barátságot nem szokás pénzzel mérni, de azért ne legyünk képmutató- ak. A józan megfontolás azt sugallja, hogy ha anyagi eszközeinket a valódi békére fordítjuk, ha gépeket és fogyasztási cikkeket adunk-veszünk, kölcsönöket nyújtunk és kérünk, ha mások hóna alá nyúlunk és támogatást fogadunk el, akkor a kölcsönös haszonnak, a fellendülésnek olyan légkörét teremthetjük meg, amely valódi békét hozhat a Földön. Kimondva, ki nem mondva meggyőződések, hiedelmek, babonák élnek a lelkekben a háborúról, annak hatásáról és hasznáról. Az egyik ilyen — voltaképpen a tehetetlenséget kifejező gondolat — hogy háborúk mindig voltak, s lesznek, a történelem a hadiszekerek kerekein gördül előre. Mi volt vagy mi nem volt a múltban — most ne firtassuk, de ami a jövőt illeti, tudjuk, tudományos előrejelzések hitelesen kimutatják, hogy egy atomháború ma már nem a történelmet lendítené előre, hanem az öngyilkossággal lenne egyenlő. További mélyen ható babona, hogy a háborúk viszik igazán .előre a tudományt és a technikát. Igaz, a múltban volt ilyen szerepük. A második világháború idején viszonylag könnyen átállíthatták a futószalagot traktorokról harcko- csigyártásra — ma már egyre inkább elválnak az utak. Annyira szakosodott a fegyverkészítés, annyira külön kell fejleszteni a békés és a katonai célú technológiát, hogy alig-alig csurran valami innen a békés termelés világába. Mondják — ez közgazdasági hiedelem —, a hadianyaggyártás munka- alkalmat teremt Mit mutatnak a tények? A tőkés világban a korszerű fegyverrendszerek felhalmozása sem segít a munkanélküliségen, a szocialista gazdaságnak pedig soha nem is volt szüksége a fegyvergyártás válságlevezető szerepére. Közvetve, csendben, szinte észrevétlenül, de a fegyver akkor is öl, ha a raktárakban pihen. Súlyos károkat okoz nemcsak az atomkísérletek okozta sugárzással, hanem azzal is, hogy az ide ömlesztett milliárdok nem szolgálhatják az éhség felszámolását, a gyermekhalál csökkentését, új gyógyszerek kutatását, az életkor meghosszabbítását, a földek termővé tételét, a műveltség növelését, természeti katasztrófák megelőzését. Ha Montecuccoli ma élne, valami ilyesmit mondhatna: a békéhez kell három dolog — pénz, vér, élet. A számok lenyűgözőek. Egy korszerű vadászgép árából kilenc iskola építhető, egy repülőgép-anyahajóéból vízi erőmű. Egy harckocsiéból harminchat háromszobás lakás, egy páncélos ezred hadgyakorlatának költségei huszonnyolc óvoda fenntartásához lennének elegendőek, egy -atom-tengeralattjáró ára 16 millió gyerek oktatásának éves költségeit fedezné. A háborúk, a fegyverkezési hajsza ára tehát’világos. De mi a béke ára? Mint látni, kétféle béke képzelhető el. Az egyik, amelynek Európában és a világ több részén most vagyunk tanúi, amelyet jelenleg élünk. A másik az a — remélhetőleg jövendő — béke, amelyben az elfecsérelt összegek, a tudás, a nyersanyag, az alkotó-termelő munka a fejlődés és az együttműködés céljait szolgálja. Miként azt a szocialista országok és a világ más haladó erőinek sok-sok javaslata magában foglalja, az emberiség elé rajzolja. Ez a másik béke sem lenne olcsó, de minden- pénzt és fáradtságot megérne. Tatár Imre 75 éve történt - máig nincs megoldás A Tunguz-rejtély 1908. június 30-án reggel Kelet-Szibéria lakosai különös jelenség tanúi voltak: hatalmas égő test zuhant a földre, a becsapódást vakító fényjelenség, majd mintegy 1000 kilométeres körzetben hallható mennydörgés követte. Július első napjaiban pedig Közép-Ázsia, Kelet- és Nyugat-Európa nagy részén nem köszöntött be az éjszaka, hanem folyamatosan világos volt. Nagyjából így írható le az, amit a tudomány a mgi napig a Tunguz- meteorit rejtélye néven emleget. Már maga az elnevezés is feltételes — hiszen a mai napig nem bizonyos, hogy valóban meteorit csapódott-e a szibériai tajgába. Nem tudni azt sem, hogy ha meteorit volt, azok melyik fajtájához tartozott, s ha mégis valami más volt, akkor mi volt az. A nyomokból még az sem deríthető ki, milyen anyagból állt a becsapódó test. Ami még meglepőbb: egyelőre nem sikerült találni egyetlen milligrammnyi olyan anyagot sem a vidéken, amely bizonyíthatóan a „Tunguzkával” került volna földünkre. A napokban — az esemény 75. évfordulóján Kraszno- jarszban gyűltek össze mindazok a tudósok, akik a rejtély megfejtésén dolgoznak. Annyi bizonyos: a jelenség energiája nagyerejű termonukleáris robbanás energiájához mérhető — de nukleáris, szennyeződésre utaló nyomok nincsenek. Az erdő 2150 négyzetkilométernyi területen megsemmisült, s a becsapódás okozta rezgéseket szinte a világ minden geofizikai állomásán észlelték. Napjainkban ezek a világ különböző pontjain feljegyzett adatok már mind a szovjet tudósok rendelkezésére állnak, s nagyjából bizonyítják, hogy a test tömege valahol százezer és egymillió tonna között lehetett. A helyi kutatások azt is nyilvánvalóvá tették, hogy a becsapódás nem az egyébként várható köralakban okozott pusztulást: a rombolás „térképe” inkább egy kiterjesztett szárnyú lepkére emlékezteit, s a földfelszín gyakoratlilag alig sérült meg. A már említetteken kívül még két konkrét rejtéllyel szolgál a Tunguz-meteorit: ha valóban igaz, hogy mindazokon a vidékeken észlelték a jelenséget, ahol ezt állítják, akkor a testnek több száz kilométer magasságban kellett felizzania — holott a meteoritok általában 130—140 kilométeres magasságban he- vülnek fel. A becsapódást követő világos éjszakára pedig semmiféle magyarázattal nem’ tud szolgálni a tudomány. A kutatás számtalan nyomon folytatódik, de a titok felderítésére jelenleg csupán néhány többé-kevésbé biztató irány kínálkozik: egyrészt új módszerek kidolgozásával sikerült egyértelműen megállapítani, a mocsaras táj tőzeges felszínének melyik rétege keletkezett 1908-ban; a tudósok most ezt a réteget tanulmányozzák sokféle szempontból, egyebek között a különféle elemek izotópjaiban bekövetkezett változások szempontjából. Ezenkívül érdekes kutatási terület a helyszínen lévő növényekben bekövetkezett mutációs változások vizsgálata: azt, hogy ilyen változások valóban bekövetkeztek, már sikerült bizonyítani. Ennyi rejtély láttán érthető, hogy a Tunguz-meteorit a mai napig sok tudós érdeklődését köti le, és egészen fantasztikus hipotézisek felállításához ad alapot — egészent odáig, hogy földön kívüli értelmes lények „járművét” érte katasztrófa. A becsapódás helyén élő növények mutációjával kapcsolatban a napokban az Izvesztyija adott közre egy érdekes feltevést. A tajgának ezen a részén ugyanis a növények gyorsabban s nagyobbra nőnek, mint másutt, a fák 1908-as évgyűrűi pedig néhol tízszer olyan vastagok, mint más években. Egy tudóscsoport tagjai a tőzeg 1908-as rétegéből összegyűjtötték mindazokat az elemeket, amelyek ebben a rétegben nagyobb mennyiségben fordulnak elő, mint másutt.. A rejtélyre fényt deríteni talán még évekbe kerülhet, A szovjet tudósok úgy vélik, a megfejtésre talán az ezredfordulón kerülhet majd sor — a tudomány mainál sokkal fejlettebb szintjén. Horváth Júlia A felekezeti demokrácia Libanonban A csöpp Libanon — terű- , lete mindössze 10 000 négyzetkilométer, akkora, mint két közepes nagyságú magyar megye — a világ egyetlen olyan országa, ahol . a közjogi méltóságokat és a parlamenti mandátumokat úgynevezett vallási kulcs alapján osztják el tucatnyi felekezet között. A felekezeti választóvonalak olykor egybeesnek a politikai választóvonalakkal, olykor élesen elkülönülnek tőlük. Hogyan alakult ki ez a sajátos helyzet? Melyek a főbb vallási-politikai csoportok, amelyek oly gyakran szerepelnek a sajtóban? A kiátkozott maroniták Libanon egy része hegyvidék. Az úgynevezett Liba- non-hegység, amely Bejrút fölött kezdődik, mintegy 4000 négyzetkilométer területű. Ez az alig járható hegység a történelem során mindenkor menedékül szolgált az üldözött kisebbség számára. A VII. század elején, még az arab hódítás előtt, ide menekültek a Bizánc ált^l üldözött keresztény maronita szekta tagjai. A maroniták — nevüket a szektaalapító Marun pátriárkától kapták — a keresztes háborúk idején segítséget nyújtottak a hódítóknak, s ezzel kiérdemelték vallási rehabilitálásukat. Később, a gyarmatosítás korában Franciaország vállalta fel libanoni „keresztény véreinek'' támogatását, s III. Napóleon 1860-ban katonai expedíciót indított Libanonba a maroniták megmentésére. A libanoni hegyvidék 1864- ben speciális státuszt kapott a török birodalomban. Keresztény kormányzó irányította, s a törvényhozó testületben többséghez jutottak a keresztények, pontosabban a nagyobb részüket képviselő maroniták. Amikor pedig az első világháború után Libanon és Szíria francia mandátum lett, Párizs 1920-ban a maroniták érdekében, Szíriából önkényesen Libanonhoz csatolta a zömmel mo- hamedánok-lakta Bejrútot, a partvidéket és a Bekaa-völ- gyet. így lett a korábbi 4000 négyzetkilométeres Kis-Li- banonból a mai „Nagy-Liba- non”. Vallási aritmetika A mohamedán lakosság azonban tiltakozott ez ellen, ezért később, 1943-ban sajátos kompromisszumra került sor. A mohamedánok lemondtak arról, hogy visszatérjenek Szíriához, a maroniták viszont beleegyeztek a francia csapatok távozásába és a függetlenség kikiáltásába. Egyúttal megállapodtak az úgynevezett felekezeti demokrácia alapelveiben. csak 'elrejtezett az időben”, s hogy egy szép napon majd visszatér a földre. Valid Dzsumblatt, a druzok vezetője . Az 1932-ben megtartott, kétes értékű népszámlálás alapján úgy döntöttek, hogy az országban 6:5 az arány a keresztények javára. (Napjainkban — óvatos becslés szerint _— a lakosság 35 százaléka a keresztény és 65 százaléka a mohamedán.) Mégis, az egyezség értelmében a köztársasági elnök, a hadsereg és a rendőrség vezetője mindenkor maronita, a miniszterelnök szunnita mohamedán, a parlament elnöke pedig síita mohamedán. A parlamentben többség illeti meg a keresztényeket. A köztársasági elnök ma is maronita. Amin Dzsema- jel személyében. A Dzsemá- jel-klán a legjelentősebb maronita pártra, á falangisták- ra támaszkodik, de vannak olyan nagycsaládok, illetve klánok, amelyek szembenáll- nak vele. Ilyen az északi Zghorta városában a volt köztársasági elnök Szulej- mane Franzsié. Az ő fiát — a maronita közösségen belüli egyeduralom megszerzése érdekében — 1978-ban meggyilkoltatta a Dzsemajel család. A keresztény Franzsié azóta Dzsemájelék esküdt ellensége. Magánhadseregével csatlakozott az ellenkormányhoz, amely júliusban Szíria támogatásával alakult meg a nemzeti érdekeket kiárusító, Izraellel együttműködő Dzsemájel-kormány ellen. Druzok végveszélyben? Az ellenkormány vezető ereje a druz közösség. A druzok a térség egyik legsajátosabb mohamedán szektája. A XI. században ugyancsak az üldöztetés elől menekültek a libanoni hegyekbe. Nevüket ad-Darazi perzsa teológustól kapták: ő volt a XI. század elején élt al-Hakim, az őrült egyiptomi síita kalifa házi filozófusa. A vallási tébolyban szenvedő al-Hakim kíméletlenül üldözte a keresztényeket és az isteni bölcsesség reinkarnációjának tekintette magát. Hívei máig szentül hiszik, hogy „a kalifa nem halt meg, A libanoni hegyekben a druzok szinte állandóan viaskodtak a maronitákkal. A török uralom idején, a XVII. században vezetőik megkapták a Libanon emirje címet. A francia beavatkozás nyomán, majd a gyarmatosítás idején elnyomták őket. Aligha véletlen, hogy a húszas évek végén ők robbantották ki a nagy felkelést, azzal a céllal, hogy Libanon térjen vissza Szíriához. A druzok vezették az 1958-as polgár- háborút az Eisenhower-el- vet elfogadó maronita elnök ellen. Az 1965—66-os polgár- háború idején a palesztinokkal vállvetve harcoltak a keresztény jobboldal ellen. Most ők kezdeményezték a hazafias ellenkormány megalakítását. Az indíték: Izrael a meghirdetett csapatát- csoportosltás jegyében kivonja alakulatait a Bejrúttól délkeletre fekvő Suf-hegy- ségből, a druzok fellegvárából, s ha oda bevonul a fa- langisták-irányította libanoni hadsereg, a druzok végveszélybe kerülnek. A mintegy 350 000 libanoni druz zöme a Dzsumblatt család által vezetett Haladó Szocialista Párt híve. Az Arszlan családot támogató kisebbség Izraellel rokonszenvezik. Mohamedán színkép Említettük, hogy a mai Libanon lakosságának zöme mohamedán. A mohamedánok mintegy fele szunnita, a másik fel síita. A mohamedán közösség politikailag sokrétű. Vannak olyan csoportok, amelyek rokonszenveznek Szíriával és szem- benállnak a Dzsemájel-kor- mánnyal. Mások viszont — az „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján — hajlandók támogatni a maronita vezetőket Szíriával szemben. A szunnita mohamedánok egyik elismert vezetője, Rasid Karami volt miniszterelnök, szintén tagja az ellenkormánynak. A síiták, akiknek száma meghaladja az egymilliót, .a társadalmi ranglétra legalacsonyabb fokán állnak. Egyenjogúságért küzdő szervezetük, az Amal (Remény) több csoportra oszlik; mind többen rokonszenveznek az iráni forradalommal és Khomeinivel. Az ellenkormányban tehát együtt vannak maroniták, druzok, szunniták. Együtt, de külön-külön szervezetben. Vannak azonban olyan libanoni pártok, illetve szervezetek, ahol nincs különbség mohamedánok és keresztények között. Ilyen a Libanoni Kommunista Párt, a Palesztin Kommunista Párt és a PFSZ több marxista szervezete. Makai György A keresztény falangisták egyik ütege a Suf-hegységben (Fotó: Time—KS)
