Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
o 1983. augusztus 20., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A munkásművelődés tájain Szabad idő, hová lettél? Volt egyszer egy orosházi táj konferencia, amit úgy jegyeznek a közművelők, hogy a szocialista brigádok vezetőinek VI. országos találkozója. A konferencián „kézirat gyanánt” minden résztvevő kapott egy rota- printtel sokszorosított füzetet, amelyben hat üzem és tsz közművelődési felelőse írta le a munkahelyi művelődés tapasztalatait. Csatoltak hozzá egy kétoldalas ismertetőt a szocialista brigádvezetők orosházi klubjáról (elsőként alakult meg az országban), hasznos szemelvényeket innen-onnan, többek között „A munkahelyi művelődés kézikönyvéből.” Felvértezve láthattak tehát munkához a meghívottak, s a tét sem volt éppen kicsi: tudnak-e újat mondani a munkásművelődésről, tudnak-e hozzáadni érdemeset ahhoz, amit az eddigi évek felmutattak? Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor három orosházitól megkérdeztem: mit mondanak, ha azt mondom: munkásművelődés? A három orosházi: Mészáros József, az olajosok pártbizottságának titkára, Gonda Géza, a művelődési központ igazgatója és Verasztó Antal, a Vas-, Műanyagipari Szövetkezet üzemvezetője. * * * — Munkásművelődés? — kérdez vissza Mészáros József. Erre talán nem lesz elég a megbeszélt másfélkét óra; de ha csak a lényeget keressük, elég lesz. (Csakis a lényeget, állapodunk meg: közhelyekre semmi szükség.) — Hogy tisztább legyen a kép, és az összefüggések csomópontjai is világosabbak, induljunk el onnan, hogy Orosháza, ez a most 37 ezer lakosú város az elmúlt évtizedek ipartelepítési politikája nyomán erős ipart kapott, 1963-ban már üveggyárunk volt, mostanában következett a vasöntöde, jó néhány ipari szövetkezet. és az olajosok: a régi Orosházát hiába keresnék azok, akik két-három évtizede látták utoljára. Van 12 ezer munkásunk, 4 ezren a mezőgazdaságban dolgoznak, és mintegy 3 ezer a reál és humán értelmiség száma. A hatvanas években és a hetvenesekben a munkássá válás folyamatának meggyorsítása volt a legfontosabb. Kialakultak a „generációs” munkáscsaládok, ahol az apa, a fiú ugyanazt a szakmát választotta; vannak azonban heterogén családok is, munkás, értelmiségi, paraszt családtagokkal, mintegy jelezve a kor átmeneti jellegét. A generációs váltás időszaka elérte az ipari üzemeket, a mezőgazdaságban pedig már javában zajlik. Még egy szempont: mintegy 3 ezer Orosházán dolgozó munkás utazik naponta a lakóhelye és a munkai helye között, igaz, általában 15—20 kilométeren belül. Számuk mégis az össz- létszámnak egynegyede: elhanyagolni nem szabad. Ez a körkép: keressük tehát a művelődés lehetőségeit, valóságos eredményeit. Most is jól jön a régi szabály: az igényfeltárás és az igénykeltés. Ha nem tudjuk, hol tartanak az emberek, hogy mennyire műveltek általánosan és szakmailag, semmire sem mehetünk. Az igénykeltésnek a helyzet pontos ismerete az alapja. Nyilvánvaló, hogy Mészáros József miért látja a munkássá válás annyi útonmódon bonyolódó folyamatát Orosházára a legjellemzőbbnek. És azt is, hogy többször felemlíti: „Ebben a folyamatban a szocialista brigádok, mint a legkisebb gazdasági és társadalmi sejtek, különös szerepet játszanak.” — Sokan állítják, hogy a szocialista brigádok hármas jelszavából jószerével már csak a „dolgozni” maradt. Ez nem egészen így van, de becsapnánk magunkat, ha nem vennénk észre: a tanulás és a „szocialista módon élni” régebbi formái megváltoztak, módosultak. A tanulás legtöbbször már a második szakma megszerzésére irányul, az életmód, a szokások átalakulását pedig nagyban befolyásolja a „pénzközpontúság”. És ez közművelődési hivatalnokok. Gonda Géza, a művelődési központ igazgatója szerint: „Sokrétűen elemezték a munkahelyi művelődés helyzetét, a közművelődési párthatározatot, a közművelődési törvény szabta feladatokat. Keresték a válaszokat olyan jelenségekre, hogy miért lassúbbodott a szocialista brigádok fejlődése, miért halványult közösségi erejük; ahol jó, miért jó a művelődési bizottság, és ahol nem, miért nem? „A munkahelyi művelődés kézikönyvé”-ből olvashatjuk: „a közös felelősség kifejezője a művelődési bizottság." A munkásokért, művelődésükért, az életmódjuk korszerűsítéséért vállalt felelősségé. KerteMeskó Anna—Póka György: Béke nem azonos a pénzhajhá- szással, de, hogy az emberek szabad idejük nagy részét a kereset „kiegészítésére” használják, ez tény. Innen már világosan látni azt is, hogy miért jut sokkal kevesebb idő a közös együtt- létekre, /nagyarán: a közösséggé válás ritkábban zajlik munkaidőn túl, a színhely átterelődött majdnem kizárólagosan a munkahelyre. A kiegészítő jövedelem megszerzéséhez idő kell. Honnan veszik el? A szabad időből. A negyvenesek, ötvenesek igényei szegényesebbek, mint akár egy évtizede voltak, a harmincasok pedig teljes energiájukat egzisztenciájuk megalapozására fordítják. Most következne az, hogy munkásművelődés. Van, de új formáit keresi. Közben a példákra ellenpéldákat hozhatunk. Az igények tényleg szegényesebbek, a „szabad idős munka” a pótkeresetért, általános. Aztán kiderül az is, hogy amíg 1975-ben, nyolc éve 240 ezer forint értékű könyvet adtak el a bizományosok a Kossuth Kiadó könyveiből, tavalyelőtt, 1981-ben 818 ezer forint volt a végösz- szeg, a tavalyi pedig eléri az 1 milliót. Biztos, hogy ezeket a könyveket nem dísznek veszik: el is olvassák azokat. * * * Tehát „volt egyszer egy táj konferencia” 1982. október 15-től 17-ig, Orosházán. Több mint háromszázan voltak ott szocialista brigádvezetők, népművelők, lés nélkül meg kell mondanunk, hogy a művelődési bizottságok — igencsak kevés kivételtől eltekintve — küzdenek feladataikkal, nemegyszer sötétben tapogatóznak, ha van vezetőjük, ritkán népművelő»szakem- ber, és alig hallott valamit — mondjuk — a népművelés lélektanáról. Mit csinál? Amit mondanak neki a „felsőbb szervek”, vagy amit hall, elles valahol. — Központunk munkatervében közel tíz éve a legexponáltabb pont segíteni az iparban dolgozók munkássá válását. Volt idő, hogy „üveggyári napokat”, „olajosok napját” rendeztünk, egy napra a gyáraké, a munkásoké volt a városi kultúrház. Később inkább azt csináltuk, hogy állandósult kapcsolatunk legyen íz ipari, mezőgazdasági üzemekkel, például a sokat emlegetett és dicsért szocialista brigádvezetők klubjában. A legfrissebb tapasztalat: lassan háttérbe szorul a klubélet, talán a brigádélet is, egyre kevesebb idő jut az önművelésre, és egyre többet vesznek el a vállalkozások, a további kereset forrásait szervező igény. Az embereknek van pénzük, szoktuk mondani újabban, de nincs idejük. Ezzel viszont nem mondjuk azt, hogy feladtuk a munkásművelődést. Ellenkezőleg. Megszerveztük a munkahelyi művelődési bizottságok munkaközösségét. Huszonnégy ilyen bizottság működik Orosházán, tehát 24 tagú a közösség. Évente 4-5 alkalommal találkozunk (teljes létszámban még egyszer sikerült összejönni!) nemcsak előadásokat hallgatnak, hanem elautóbuszo- zunk más városokba is, legutóbb Martfűn jártunk, a cipőgyárban. A kitekintés mindig hoz valamit. * * * Verasztó Antal, a Vas-, Műanyagipari Szövetkezet üzemvezetője. Az üzemrészt, amelyet irányít, úgy hívják, hogy „reklámgyártó”: műanyag feliratokat, tárgyakat készítenek. Szocialista brigádjuk négyszeres ezüstkoszorús, és Váci Mihályról nevezték el. Apró kis irodamunkahely, ahol beszélgetünk. Verasztó Antal lokál- patrióta: a város történelmének, történelmi epizódjainak fáradhatatlan kutatója. — Az ember > kritikusan nézi, amit a munkahelyi művelődésért tesz. Még akkor is, ha nem vagyok „művelődésügyben” maximalista. Mondok néhány fejezetcímet a mi szövetkezetünkből: a szocialista brigádok vetélkedőin ott vagyunk 1977 óta. Tavaly nyolc brigád indult és versenyzett a tízből. A kérdés: mennyiben művelte magát amaz a kettő? A vetélkedők az évek során beszűkültek, végül is csak azokat érdekelte (a brigádokból), akik közvetlenül részt vettek benne. Sőt, azok is „szakosodtak”, egy ember az irodalom, egy a politika, egy a munkásmozgalom, egy a helytörténet... Ismert képlet. Mondják, hogy a „példa ereje”. Lehet, de ez így nem az igazi! Más: látták ezt a megyénél, és kifundáltak egy újféle „közművelődési mozgalmat”, a címe: „Ember és környezete”. Hogy új, hogy más, mint volt éveken át, az elismerést érdemel. De az egész, mintha túl bonyolult lenne. Már maga az, hogy neki kell ülni, megismerni az ajánlott fokozatokat politikáról, művészetről, lakáskultúráról, irodalomról: munka. Lesz, van erre idő? össze lehet hozni az embereket ilyen bogarászásra? Ha csak meg nem csinálja valaki helyettük. A művelődési bizottság titkára, vagy versenyfelelős, vagy akárki. De akkor hogyan valósul meg, amit az ismertető füzet bevezetőjében írnak: „Témakörönkénti követelményeiből egy-egy brigádtag azt választja, ami őt a legjobban érdekli, aminek tudása fontos számára”. Valami még egyszerűbb kellene! Más: az egyre-másra alakuló gazdasági munkaközösségek nemcsak a köz- művelődést, a munkahelyi művelődést, hanem a brigádmozgalmat is kedvezőtlenül befolyásolják. A tapasztalatok túl frissek ahhoz, hogy felmérjük: mi a teendő? — Egyet viszont eldöntöttünk: megalakítjuk a szövetkezetünkben is a szocialista brigádok klubját. De nem formálisan, szó sem lehet róla! Mert készen már az új tanulság: a művelődéshez nem is annyira pénz, pénz és pénz kell, hanem idő, idő és idő. Szabad idő, vagy inkább: szabad időn túli szabad idő ... * * * Hová, merre, meddig? Nyitott kérdések. A három orosházi válaszából kiderül : a munkásművelődés nem a közművelők szórakozása. Milliószor több annál, mondhatnánk úgy is: népmozgalom. Ma még nem az, de hogy az legyen, beszélni kell az árnyékos oldalairól is, és messzire űzni a közeléből minden formálisát, felszínest, önbecsapást. A nyílt szó szervez, erősít, biztat. Amit ők mondtak el, már nagyon hasonlít ehhez. Sass Ervin Rajki László: Ünnep Szavak, szavak Ember küzdj Megkérdeztek egyszer egy hegymászót, mi sarkallja őt a csúcsok meghódítására. Élete kockáztatásával miért igyekszik a sziklák legyőzésére. „Mert ott van a hegy” — felelt a mászó. Egyszerű beszéd. A csúcsokat pedig el kell érni! Természetesen a szellemi magaslatokat is. Madách Imre, amikor 123 évvel ezelőtt megírta Az ember tragédiája című költeményét, vajon gondolta-e, hogy a „nagy mű nemzedékek színházi kultúrája számára milyen megmérettetést jelent. Negyed évszázadig sem tartott a kihívás — amíg könyvdrámának hitték a Tragédiát — s akkor, száz éve éppen, elkezdődött a színpadi élet. Meghódítása, vbirtokba vétele, legyőzése. Soha szebb, nemesebb győzelmet ! Divatok változhatnak, színházi „irányzatok” cserélhetik egymást, de az bizonyos, hogy minden nemzedék, inkább többször is, elzarándokol Madách Imréhez. Ámulni, megrettenni és felemelkedni, kétségbeesést legyőzni, hitet erősíteni. Lelki igény, hogy a hétköznapok araszoló vibrálásához látni szeretnénk a teljességet, a mindent. Kezdetet és vége.t, az utat, amely — sejtjük inkább honnan kanyarog — de ki tudja, merre visz ? Megtapasztalni a létezés mámorát, szép, okos mese által. Vámos László ezen a nyáron immár harmadízben rendezte meg a Szegedi Szabadtéri Színpadon Az ember tragédiáját. Tisztelet a győzteseknek, akik bátrak visszatérni harcaik helyére, vállalni az új küzdelmet, s a csúcson repülés bódulatáért kockáztatni is. Elfogódott szavaimnál naprakészebb kritikák dolgai, hogy értékeljék az előadást. Számomra legnagyobb élmény — talán a legmaradandóbb ebből a nyárból —, hogy Vámos László szinte minden „húzás” nélkül, teljes egészében vállalta Madách művét. Meghatóan fiatal főszereplőkkel, Bubik Istvánnal, Tóth Évával és Balkay Gézával kelt életre a Tragédia. Olyan Ádám, olyan Éva és Lucifer indult újabb és újabb küzdelemre, akiknek megszemélyesítői sokkal, de sokkal merészebb jövő felé tartanak, mint amennyi múltat maguk mögött tudhatnak. Sinkovits Imre, mint az Or hangja, betöltötte a teret, megrezeg- tette a lelkeket, s amikor szólt, talán még a csillagok is szebben hunyorogtak a Dóm felett. De jó volt hallgatni! Mégis, számomra az igazi főszereplő a közönség volt. A nézők, akiket túl éjfélen is bűvkörébe vont a varázs. Hatezer ember együtt! Csodaszép, de rettentően súlyos gondolatok terhétől nem megroppanva — talán bele sem fáradva — eszmélt együtt a hatalmas nézőtér. Bizonyítva ismét, hogy érettek vagyunk mi szépre, jóra, erőt próbáló nagy feladatokra. Andódy Tibor Fehér Mária versei: Kenyér Könnyű, fehér és illatos bizony csuda gusztusos esszük, mint'a régit: kenyeret, haját bélit — három félit. Csoda Történnek furcsa dolgok az álmok földig érnek engem keres egy ének s míg szól a szívem boldog.
